Vincent Kompany hetek alatt tett csodát a Burnley-vel

Az idény eleji esélylatolgatásokat általában több hónap eltelte után érdemes újra elővenni, és ritka alkalom az, amikor már rögtön az első meccs rácáfol az okoskodásra. Ennek az évadnak az elején viszont pont így jártunk a Burnley-vel, amelyről azt írtuk a Championship-beharangozónkban, hogy „A csapatot tényleg újjá kell építeni, ráadásul éppen a szilárd védelme tűnt el, amit a legnehezebb pótolni. A stílusváltás amúgy is hosszabb időbe telik, és mire a tankhajó irányt vált, lehet, hogy ez a szezon már el is ment.”

Ehhez képest rögtön az első meccsén a Burnley fényesen bizonyította, hogy

szó sincs itt tankhajóról,

a hasonlatnál maradva egy motorcsónak fürgeségével sikerült fordulnia a klubnak, és a korábban a régivágású, direkt és nem éppen látványos focijáról híres csapat labdatartásra és passzjátékra épülő, modern futballal fojtotta meg a Huddersfield játékát. Az 1-0-s végeredmény nem is tükrözte a két csapat közötti különbséget: a Burnley hetven százalékban birtokolta a labdát, de mindennél többet mond a váltásról az az adat, hogy a csapat egyetlen félidő alatt több sikeres passzt mondhatott magáénak, mint az előző idényben az esetek többségében egy teljes meccsen sem sikerült.

Azóta a Burnley vissza se nézett, és jelenleg öt pont előnnyel vezeti a Championshipet a második Sheffield United előtt, míg a harmadik, még nem automatikus feljutást jelentő helyen álló Watforddal szembeni tizennyolc pont a fórja; tényleg nem túlzás azt állítani, hogy a klub már most készülődhet a Premier League-re. De mi történt a Burnley-vel, és hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ennyire megváltoztatni a csapatot?

A Burnley nagy múltú klub, kezdettől fogva meghatározó szerepet játszik az angol bajnokságban, kétszer meg is nyerte azt, de ahogyan egyre több pénz került az angol fociba, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy

elmúltak az idők, amikor egy 70 ezres, lancashire-i kisváros focicsapata eséllyel vehette fel a harcot a nagy londoni, manchesteri vagy liverpooli riválisaival.

Ma már bravúrszámba megy, ha a Burnley egy-két évadot lehúz a Premier League-ben, és ez tényleg a maximum. Az, hogy hosszabb időre megvesse a lábát, esetleg még az európai kupaszíntérre is kilépjen, már a science fiction világa, mégis megtörtént: Sean Dyche az elmúlt évtizedben kétszer is feljuttatta a klubot az élvonalba, másodszorra meg is ragadt a középmezőnyben, összejött az Európa Liga-szereplés, a Burnley tényező lett.

A kidobóember külsejű Dyche mindezt rendkívül kevés pénzből érte el, többnyire szigetországi játékosokkal, és olyan futballt játszatott velük, amilyen a kerettől reálisan elvárható volt: a Burnley rendkívül kellemetlen ellenfél volt, szilárd védekezéssel, 4-4-2-es felállással és nem túl látványos stílussal. Viszont bárki ellen odatette magát, és nem véletlenül hasonlította Pep Guardiola a Manchester City Burnley elleni meccseit a fogorvosnál tett látogatásaihoz, mert Dyche csapata sosem lépett pályára feltett kézzel, és nem egyszer meg is lepte a nevesebb ellenfeleit. Csakhogy teltek az évek, és egyre jobban látszott, nem működik örökké ez a recept, valamiféle evolúcióra volna szükség, pláne, hogy az egyre idősödő átlagéletkorú keret szavatossága is kezdett lejárni. Az időközben amerikai befektetők kezébe kerülő klub változtatott is az igazoláspolitikáján, de hiába, az előző bajnokság rémálomszerűen alakult a Burnley számára, és eljött az a pont, amikor már Dyche varázsa is megkopott, a csapat pedig biztos kiesőnek tűnt.

Az edzőt végül menesztették, utódja az utánpótláscsapattól érkező Mike Jackson lett, akinek kis híján sikerült a csoda, és a Burnley egészen az utolsó pillanatig küzdött a bennmaradásért, de végül hiába,

a tündérmese véget ért, a klub életében pedig új fejezet kezdődött.

Amikor aztán 2022. június 14-én Vincent Kompanyt, a korábbi világklasszis belga védőt nevezték ki edzőnek, kevesen irigyelték őt: mivel az új tulajdonos ALK Capital a klub vételárát kölcsönből fedezte, és a hiteltartozást a klubra terhelte, arról szó sem lehetett, hogy a Burnley visszavásárolja magát az élvonalba. A klub pénzzé tette legjobbjait, az eladásukból befolyt összegnek pedig csak kisebb részét fordíthatta új játékosok vásárlására, hiszen az adósságot törleszteni kellett. A nyár folyamán a csapat csaknem az összes sztárját elveszítette: ment az angol válogatott kapus, Nick Pope, távozott a liga egyik legbiztosabb középhátvédpárosának tartott Tarkowski, Mee kettős, és ment a gólerős Maxwel Cornet is. Ez mind borítékolható is volt, azt viszont, hogy olyan tehetséges fiatalokat is elengedjen a klub, mint a saját nevelésű Dwight McNeil, vagy az ír válogatott védő, Nathan Collins, már nehezen nyelték le a szurkolók. Végül összesen tizenhárman távoztak, és tizenhat új játékos érkezett, ám az utóbbiak jószerével ismeretlenek voltak az átlagos drukker számára.

Kompanyra többek között azért esett a választás, mert előző klubjánál, az Anderlechtnél már bizonyította, nem esik nehezére, hogy fiatal játékosokkal dolgozzon együtt.

Márpedig a Burnley első számú célja a fiatalítás volt. Az érkezők ennek megfelelően 26 év alattiak voltak, többen Belgiumból érkeztek, de az angol alsóbb osztályokból is jöttek. Kompany bizonyította azt is, hogy jó kapcsolatai vannak az elit klubokkal, így kölcsönjátékosként egykori csapatától, a Manchester Citytől érkezett az angol utánpótlás-válogatott középhátvéd, Taylor Harwood-Bellis, a kapus Arijanet Muric és a védő CJ Egan-Riley is, miközben a Chelsea-től is hozott egy kölcsönjátékost, a gólerős balhátvéd Ian Maatsen személyében.

De a lényeg nem is a neveken volt: Kompany együttesébe egészen más típusú futballisták érkeztek, mint akiket addig a Burnley szurkolói láthattak hétről hétre. Gyors, technikás, jól cselező fiatalokat keresett, mellettük pedig új lendületet kaptak a korábbról ott maradt játékosok: a csapatkapitány, Jack Cork, aztán a sokoldalú középpályás, Josh Brownhill, vagy a két tapasztalt csatár, Jay Rodriguez és Ashley Barnes. Aztán a nyitómeccsen kiderült, Kompany tényleg képes volt néhány hét alatt a semmiből új csapatot építeni, amely ugyan az első győzelem után néha még botladozott, októberre annyira lendületbe jött, hogy képtelenség volt megállítani.

Az egyetlen kisiklást egy súlyos, 5-2-es vereség jelentette a rivális Sheffield United ellen, de azt leszámítva nem nagyon tudtak mit kezdeni a Kompany-bandával az ellenfelek. Különösen a társaság mentális tartása volt erős, hiszen számos alkalommal az utolsó percekben döntötte el a meccset az addigra teljesen felőrölt ellenfelekkel szemben.

Kompany elmondta a játékosainak, hogyan szeretné működtetni a csapatát, részletesen kitérve a stílusra és a felállásra. Filozófiája arról szól, hogy csapata a mérkőzés minden lehetséges forgatókönyvéből gólt tudjon szerezni”

– írta az edző hitvallásáról az Athletic cikke, amelyből az is kiderült, az edző komoly hangsúlyt fektet arra, hogy minden meccs előtt rendkívül részletes, egyénre szabott feladatokkal bízza meg a játékosait. Tagja az edzői stábnak a korábbi klasszis csatár, Craig Bellamy is, aki rendszeresen külön foglalkozik a támadókkal. Kompany alatt a Burnley a legtöbbet és legpontosabban passzoló klub lett a ligában, és ő maga minden meccsen képes váratlan taktikai húzásra is.

Az is neki köszönhető a leginkább, hogy a korábban ismeretlen játékosok – mint a marokkói-belga szélső, Anass Zaroury, aztán a szélvészgyors szupercsere, Manuel Benson, vagy a Southamptontól kölcsönbe érkező támadó, Nathan Tella – mind-mind a liga legjobbjai közé sorolhatók ebben az évadban. Ráadásul a csapat még azt is elbírta, hogy sérülés miatt hónapokra elveszítse az egyik legtöbbre taksált új igazolását, a kitűnő rúgótechnikájú Scott Twine-t, aki legutóbb, a West Brom ellen végre egy remekbe szabott szabadrúgásgóllal jelezte, hogy rá is lehet már számítani.

Hangsúlyozni kell, hogy bár a Premier League-ből kieső csapatok a sokszor emlegetett plusz juttatás, vagyis az „ejtőernyőpénz” miatt jókora előnyben vannak vetélytársaikkal szemben, a Burnley a már említett adósság miatt nem költhetett ebből a pénzből. Sokkal inkább a gondos és a koncepcióhoz passzoló igazolások sora meg a szakmai munka jelentette azt a pluszt, aminek köszönhetően már januárra behozhatatlannak tűnő előnyre tett szert az üldözőkkel szemben. A klub ráadásul most januárban már elkezdett költeni is, így egy-egy belga és svéd védő mellett megvásárolták a Swansea csatárát, Michael Obafemit, akit augusztusban még sikertelenül próbáltak megszerezni.

Vagyis

csak valami példátlan katasztrófa akadályozhatja meg a Burnley feljutását,

és bár semmi biztosíték rá, hogy a csapat hasonlóan eredményes lesz a Premier League-ben is, könnyen megeshet: a még mindig csak 36 éves Vincent Kompany edzőként is hasonlóan eredményes karriert fut be, mint játékosként. Alakuljon akárhogyan is az ő pályája, a Burnley metamorfózisa kötelező tananyag lesz minden fiatal edző számára.