Kocsis, Hidegkuti, Puskás: diadalmas 63-as belső hármas

Arról írtam legutóbb, mi történt a Kocsis, Hidegkuti, Puskás válogatott belső hármassal 1955 januárjában. Hárman együtt 11 gólt szereztek a Honvéd–Vörös Lobogó bajnoki mérkőzésen (9-7).

Nyolc évvel később már egyikük sem volt Magyarországon, Puskás Ferenc és Kocsis Sándor „disszidált”, Hidegkuti Nándor pedig hivatalos engedéllyel elment edzősködni Olaszországba, és KEK-diadalra vezette a Fiorentina együttesét.

Majd elszegődött Mantovába.

Ott már nehezebb dolga volt, a kis csapat 1962. december 16. és 1963. február 17. között, kilenc fordulón át nem nyert mérkőzést a Serie A-ban (négy döntetlen, öt vereség). Sőt január 27-én 7-1-re kapott ki az AS Roma vendégeként.

Puskás és Kocsis azon a napon egymás ellen játszott. Barcelona–Real Madrid bajnoki örök rangadót rendeztek a katalán városban, és az El Clasicón olyasmi történt, ami addig sohasem: a királyi gárda 5-1-re nyert a rivális otthonában! Addigi legnagyobb barcelonai győzelme egy 3-0-s siker volt 1935-ből, ám hatvanháromban Puskás „Panchóval” nem lehetett bírni.

A leghíresebb magyar mesterhármast ért el – az első madridi gólt tizenegyesből lőtte –, pedig akkor már a harminchatodik évében járt. De nem öregedett: ahogyan 1960-ban és 1961-ben, úgy 1963-ban és 1964-ben is elnyerte a La Liga gólkirályi címét.

A Madridnak szédítő korszaka volt: túl azon, hogy a BEK első öt kiírásában (1955–60) csak győzött, győzött és győzött, a bajnokságban az 1954 és 1969 között elnyerhető tizenhat aranyéremből tizenkettőt elhódított. Ez idő alatt a Barcelona kétszer (1959, 1960), a Bilbao (1956) és az Atletico Madrid (1966) egyszer-egyszer vitte el a pálmát.

Az 1969-es esztendő tényleg egy korszak végét jelentette: abban az évben május 26-án rendezték Puskás búcsúmeccsét, a Real Madrid–Rapid találkozót (4-2).

A Bernabeu stadionban több mint 70 ezer ember könnyezte meg a legendás labdarúgó utolsó fellépését.

Azért az osztrák csapatot hívták meg a spanyol fővárosba, mert a bécsi zöld-fehérek 1968 őszén – Günter Kaltenbrunner otthon, majd a dán Johnny Bjerregaard idegenben szerzett góljával, 1-0-val és 1-2-vel – kiejtették a BEK-ből a királyi gárdát, és Madridban le akarták mosni a „gyalázatot”.

A Nou Camp arénában pedig a ritka nagy hideg miatt csak 40 ezren voltak, de ők sem az időtől dermedtek meg elsősorban. Az ABC című spanyol napilap azt írta: „A Real Madrid a három gólt szerző, a mérkőzést uraló csapatot kiemelkedően irányító Puskás vezérletével és a két gyors szélső játékával demoralizálta a Barcelona védelmét.”

Majd megtette ezt decemberben is.

A két vetélytárs madridi találkozóján a királyi gárda 4-0-ra nyert, Puskás megint mesterhármast ért el. Csapata Barcelonában így állt fel: Vicente – Isidro, Santamaria, Casado, Pachin – Muller, Felix Ruiz – Amancio, Di Stefano, Puskás, Gento. Az év végén a tíz mezőnyjátékos ugyanaz volt, a madridi kapuban Araquistain állt. A Barcelonában januárban játszott – vagy inkább csak asszisztált a Fehér Balett gálaműsorához – Kocsis, decemberben már nem szerepelt magyar futballista.

Puskás és tanácsadója, Östreicher Emil – a menedzserek Puskása, Santiago Bernabeu klubelnök titkára – jól döntött. Vujadin Boskov, aki játékosként 57-szeres jugoszláv válogatott, edzőként pedig a királyi gárda mestere is volt, azt hangoztatta:

Ha pénzre vágysz, menj a Barcelonához, de ha a nevedet halhatatlanná akarod tenni, a Real Madridot válaszd!

Puskásról a példaképeim közé nem tartozó Zsolt Róbert így írt Labdarúgók, sportolók című, 1978-ban megjelent, nagy hatású könyvében: „Az 1954. évi vb után a közönség számtalanszor kifütyülte, gúnyolta őt, sokan követelték, hogy rakják ki a válogatottból. Valóban elhízott, a hazai bajnoki mérkőzéseken inkább a hangját lehetett hallani, mint a teljesítményét látni. Ha ő is hazatér a többiekkel együtt, nem valószínű, hogy Bozsikkal, Grosiccsal búcsúzhatott volna. (E kettő egyaránt 1962-ben köszönt el a válogatottól – a szerk.) A magyar futball légköre egy Puskás típusú embert nem tudott volna aszketizmusra kényszeríteni; arra, hogy minden erejével ismét nagy labdarúgóvá akarjon válni. Az ötvenes évek végén, a hatvanas években egyáltalán nem volt fegyelem a magyar labdarúgásban, Puskást pedig még egy, a miénknél valamivel határozottabb vezetés sem tudta volna megfelelő edzésrendre késztetni. Úgy edzett, ahogyan neki tetszett.

Nemegyszer hazaküldte edzőjét a pályáról, sőt küldte ide-oda a szövetségi kapitányt is.

A honvédség legmagasabb vezetői is azt tették a labdarúgásban, amit Puskás tanácsolt. Amint a Real Madridhoz került, azonnal alkalmazkodni tudott az ottani körülményekhez, rögtön felismerte, hogy alapjaiban kell megváltoztatnia az életformáját.”

Azért Puskás 1955-ben is bevágott tíz gólt tizenkét – veretlenül megvívott – válogatott mérkőzésén. Aztán 1956-ban tíz címeres mezes fellépésén öt gólt szerzett. Utolsó 22 válogatott meccsének mérlege: 16 győzelem, 4 döntetlen, 2 vereség.

Azt hiszem, elfogadható.

S ehhez jött a „második élet” Madridban, egyebek közt az addig soha nem volt barcelonai 5-1-gyel meg annyi minden mással.

Kocsis 1963-ban a spanyol kupa elnyerésével vigasztalódott, a barcelonai döntőben gólt is szerzett a Zaragoza ellen (3-1).

Az az esztendő Maestro Hidegkutinak sem ment a levesbe. A Mantova a bajnokság hajrájában – öt döntetlen mellett – négyszer is nyert, és tizenharmadikként majdhogynem fölényesen benn maradt a tizennyolcas mezőnyben. Majd a tréner hazatért, és 1963 őszén a győri klubtörténet első bajnoki címére vezette az ETO-t. Aztán 1965-ben – még nagyobb meglepetésre – a BEK legjobb négy csapata közé vitte a kisalföldi együttest.

A nevezetes belső hármas az ötvenes évek második felére feloszlott, de sok minden állítható, csak az nem, hogy szétesett volna.