Imádjuk a labdazsonglőröket. Van, aki a cselekre gerjed, van – mint például én –, aki a passzokra, meg persze van, aki az elegáns befejezőkre. Egyetlen dolog köt össze minden futballszeretőt: nincs olyan ember, aki kedveli, követi, nézi ezt a sportágat, és nem emelkedik meg legalább egy kicsit a pulzusa, ha egy játékoshoz ragad a labda. Emlékszem, gyerekkoromban olvasgatva Zinedine Zidane-ról, az egyik infó, ami benne ragadt a fejemben, ahogyan a nevelői és korai edzői arról áradoznak: a kis Zizou-nak sosem kellett letekintenie a lábára labdavezetés közben.
Azt, hogy mennyire fontos minél többször csekkolni a látóteret, ma már célzottan oktatják gyerekkorban. Az úgynevezett szkennelés egy kutatott, mért és szakmailag mélyen vizsgált eleme a futballnak, erre specializálódott edzők és az ennek a képességnek a fejlesztését kitűző gyakorlatok is tömegével fellelhetők. Véletlenül sem szeretnék a nosztalgia hangján szólni, a múlton való moralizálás és elfogult morfondírozás semerre sem vezet. A mai labdarúgás professzionálisabb és általánosságban magasabb színvonalat képvisel…, mégis, az ilyen ösztönösen, valahogy természetesnek érződő könnyedséggel és eleganciával futballozó, valóságos jelenségek zömében már hiányoznak a pályáról.
Néhányan azért maradtak.
A csodatini különleges pályaíve
Norvégia nem éppen a legnagyobb futballnemzet, emiatt talán még érdekesebb – vagy hihetetlenebb – volt, amikor megjöttek az első beszámolók a 15 éves, a Strömsgodsetben játszó csodagyerekről. Ennyire fiatalon bemutatkozni a felnőttek között egészen megdöbbentő, és furcsa azt hallani, hogy egy tinédzser évei közepén járó kölyköt Európa legnagyobb csapatai környékeznek. Aztán akkora cirkusz kerekedett Martin Ödegaard köré, hogy egyre inkább hihetővé vált a helyzet.
A helyzet 2014 végére tarthatatlanná vált. Utólag Ödegaard egykori segítői, edzői, klubvezetői bevallották, hogy azt a förtelmes hírverést, állandó akciót és nem kívánt figyelmet, amit a Strömsgodsetre zúdított a nemzetközi sajtó, nem tudták tovább elviselni. Amikorra Ödegaard bemutatkozott a felnőttek között, helyben már óriási felhajtás övezte őt. Csereként állt be az Aalesund ellen, és mind a tizennyolc pályán töltött percét tátott szájjal figyelte a publikum. Rögtön gólpasszal hálálta meg a bizalmat – olyan játékos benyomását keltette, akiről nehéz az embernek levennie a szemét. Az együttes története során mindössze kétszer nyerte meg a ligát, ritka alkalom volt, hogy a gárda harcban áll a bajnoki címért. Egy százezres norvég kikötőváros a csapat székhelye, az ottani körülmények elég nehezen készítenek fel a Borussia Dortmund vagy a Barcelona elnökével folytatott tárgyalásokra és párbeszédekre. Bemutatók és ismerkedések soráról olvashattunk, a kontinens gigászai igyekeztek meggyőzni Ödegaardot arról, hogy őket válassza.
Az a Real Madrid, amely Florentino Pérez elnökségével a sztárok második eljövetelének csúcsára ért. 2015 tavaszára ugyan a Bajnokok Ligájában az elődöntő jelentette a végállomást és a bajnokságban is csak a második helyen végzett az együttes, a következő évad végén összejött a tizenegyedik BL-cím, majd egymásutánban háromszor ülhetett fel Európa trónjára a Real. A keret csúcskategóriás csillagokból állt, az eredmények középpontjában a Casemiro, Kroos, Modric középpályás trióval. Sokan figyelmeztették Ödegaardot az aláírás előtt, hogy a Realnál nem annyira dívik a hozzá hasonlóknak megfelelő mennyiségű lehetőséget adni – és így is történt.
Hogy miért fontos mindezt megemlíteni a Premier League pillanatnyilag (egyik) legjobb formában futballozó középpályása kapcsán? Azért, mert elképesztő a karrierje. Az olyan csodatinikből, mint ő volt, nagyon keveseknek sikerül az igazi befutás. A hirtelen jött figyelem tönkreteszi a munkamoráljukat, egy sérülés kerékbe töri a fejlődésüket, rossz csapatot választanak, és játék híján megrekednek vagy szimplán képtelenek igazán előre lépni a korán megmutatott kiválóságot követően. Ödegaardban az a különleges, hogy rá is pontosan ugyanez várt. Tizenöt évesen nyilván esélye sem volt beverekedni az egy szezonban hat trófeáért küzdő Real Madrid első keretébe, így a tartalékokhoz, a Castillába került. Innen először 2017 januárjában a Heerenveenhez, aztán 2018 nyarán a Vitesse-hez ment kölcsönbe, majd 2019 júliusában elérkezett a fordulóponthoz. A nagy visszatérés helyszíne Baszkföld lett, San Sebastián, a megmentő pedig a Real Sociedad.
Hollandiában mindkét csapatánál elég jó számokat hozott, ám zömében a két szélen – és esetenként támadó középpályásként – szerepelt. A La Realnál hamar rájöttek, hogy valójában ki és mi ő.
A modern tízes nem tízes
A modern futballközbeszédben rengeteg verziója van annak, hogyan lehet felosztani a labdarúgókat kategóriákra. Egy ezekből bő feladatkörökön alapul és az egyik csoportot a „progresszorok” alkotják: azok, akiknek a labdát a saját térfelükről a kapu előterébe kell eljuttatniuk. Valamelyikük labdavezetéssel, valamelyikük átadásokkal éri el – ki miben erős. Bár odakerülhetnek, hogy az utolsó passzok is tőlük érkezzenek, ez elsődlegesen nem feltétlenül tartozik a felelősségi körükbe. Ha a csapatuk felér a támadó harmadba, megtették, ami tőlük telhető. Ám nyilván akad klasszis verziója is ennek a prototípusnak: ő már az előkészítések terén is kiemelkedő lesz, és alkalmanként befejezések is érkeznek tőle. Ödegaard igazi progresszor: tinédzser korától kezdve a többség úgy gondolkodott róla, mint egy nagy irányító eljövetelére. Átvitt értelemben ez igaz is lett, ám ő elsődlegesen nem ez a játékos, nem ez a legerősebb oldala és nem ezen a téren emelkedett ki először a felnőttfutballban.
A Sociedadnál ezt felfogták, és nyolcasként alkalmazták. Nem követelték meg tőle, hogy tömje a támadókat nagy zsugákkal, arra ott volt a hazatérő David Silva. Azt kérték, amiben extra, vagyis, hogy a nyomás alól cselekkel kilépve, a sorokat progresszív passzokkal áthidalva biztosítsa: az építkezések eljutnak a végső fázisig. No meg, hogy melózza le a gatyát magáról.
Csakhogy a labda nélkül pihenő, sétálgató, nagy pillanatokra energiát spóroló tízesek ideje már lejárt. Ahogyan a termodinamika első törvénye is mondja: az energia nem vész el, csak átalakul. A tízesek sem tűntek el, csak átalakultak. A gólpasszok többsége a pálya centruma helyett a félterületekből érkezik, és ezen területekből ma már beljebb húzódó szélsők vagy szélső védők osztogatják az asszisztokat. Na meg magasan helyezkedő nyolcasok.
Azért érdemes most Martin Ödegaardról beszélni, mert az elmúlt hetekben-hónapokban egyértelműen szintet lépett. A nyáron hivatalosan is megkapta az Arsenal csapatkapitányi karszalagját; ez 24 évesen, Londonban összesen még csak két naptári évet sem eltöltve elképesztő elismerés, miképpen az is, ahogyan az edzője, Mikel Arteta nyilatkozott róla. A tréner elmondta, hogy Ödegaard taktikailag a legintelligensebb játékosa, akire szinte az első másodpercektől kezdve jó szívvel bízta rá az oldalvonalról beküldött utasításokat, mindemellett igazi vezető alkat. Nem csoda: kimondani is megdöbbentő, de a norvégot ahhoz képest, hogy még mindig közelebb van a 20-hoz, mint a 30-hoz, kilenc éve a felnőttfutball formálja. Szellemiségében, mentalitásában és a társakhoz való hozzáállásában már most a legpéldásabb veteránokhoz hasonlítható.
És hát a játéka manapság…
Ödegaard odahaza műfüvön kezdett. Aki gurigázott már ilyen gyepen, annak nyomban eszébe fognak jutni a megjelenő problémák – aki még nem, az tökéletes látleletet vehet az Arsenal 8-asának mozgásáról. A labda, a cipő és maga az ember is sokkal jobban csúszik, így, aki műfüvön focizik, rákényszerül arra, hogy borzasztóan odafigyeljen a labdakezelési technikájára. Hogy ne veszítsük el a játékszert, nyilván mindig létfontosságú, mindazonáltal, a műfű extra kihívást jelent. És itt ugrunk vissza oda, amivel indítottunk: a labdazsonglőrökre.
Ödegaard ugyanis kétségtelenül az.
Az összes frázisszerű, klasszikus kifejezés elmondható róla: ragad hozzá, mágnesként vonzza, mintha a lábfeje része volna. Ez az a bázis, amihez mindig visszanyúlhat, és ez az, ami megalapozza a csapatának előrejutásában elfoglalt központi szerepét. Amikor Madridból – kezdetben egy újabb kölcsönszerződés keretein belül – megérkezett az Arsenalhoz, egy, a mainál visszafogottabb verziójában is pontosan azt adta, amire az új otthonában szomjaztak. Bár Arteta nagyon hamar összerakott egy olyan szerkezetet, ami megemelte az Ágyúsok teljesítményének padlóját, rengeteg profil hiányzott a végleges elképzelései megvalósításához. A taktikai utasításainak hála a csapat hosszú ideig tudott passzolgatni, ám a tényleges építkezéseknél a megfelelő ember nélkül szenvedett.
Akkor, a 2020/21-es évad őszi szezonja alatt az Arsenalnál égető igény mutatkozott egy olyan középpályásra, aki a támadások első fázisa (vagyis a labdakihozatal) után a sorok között képes felvenni a labdát, és valamilyen úton-módon, kreatívan és bátran eljuttatja azt veszélyes helyekre. Valótlanság lenne azt állítani, hogy csupán ezen múlt, de miután a Leeds United ellen Ödegaard lejátszotta az első bajnokiját kezdőként Angliában, Artetáék már csak hat mérkőzésen vesztettek pontot a Premier League-ben (és ebből kétszer az irányító nem is kezdett). Úgy, hogy október és december között megesett az a csúfság is: tíz forduló alatt mindössze öt pontot tudtak összekapargatni, és a baszk tréner a szakadék szélén táncolt.
A legutóbbi évad a végleges beilleszkedéséről szólt, aztán a játékos az idén robbantott. Az ősszel is kitűnő formát mutatott, a világbajnokság óta pedig briliáns és egyenesen ellenállhatatlan. A Katarban elég súlyosan megsérülő Gabriel Jesus híján az angol élvonal listavezetőjénél újra kellett osztogatni a felelősséget, ugyanis hiába pótolja a brazilt majdnem minden téren prímán az angol fiatal, Eddie Nketiah, az előkészítés és a támadások összekötése terén nem tart még azon a szinten, mint posztriválisa. Látva azt, Ödegaard hogyan lubickol kapitányi szerepében, valószínűleg eleve önként lobbizott ezért Artetánál, de teljesen egyértelmű, hogy – mint posztjának és szerepkörének klasszisaitól – a tizenhatos környékén és a kapu előtt többet kérnek tőle, mint korábban.
A kíméletlenül feltörekvő Newcastle United elleni találkozóján hozott rossz döntéseket és olyan nagyon nem villogott, de a West Ham ellen két gólpasszal, a Brightonnal szemben egy-egy előkészítéssel és góllal jelentkezett. No, és muszáj kiemelni, hogy valami
Karrierje eddigi legtöbb lövését vállalja, az eddigi legértékesebb helyzetekből a legnagyobb arányban kaput találva. A három arsenalos évadából most fűződik a nevéhez a legtöbb assziszt, progresszív átadás és sikeres passz a tizenhatoson belülre, ahogyan a legtöbb cselkísérlettel és abból a legtöbb sikeresen kivitelezett labdavezetéssel is ebben az idényben büszkélkedhet. A játék szinte minden elemében nagyot lépett előre, úgy, hogy mindeközben nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyit fut és melózik a mezőnyben.
Egy utólag talán már hibásnak mondható átigazolás nyomán úgy nézett ki, ez a csodatini is a múlt feledésébe merül, hogy aztán köszönhetően a kimondottan drasztikus és kíméletlen munkamoráljának, illetve elszántságának, a lehető legtöbbet hozza ki a kölcsönadásokból és a partvonalra szorulásából. Az így szerzett, saját magának vérverejtékes munkával kikapart tapasztalat meghozta végül a gyümölcsét. Kissé szimbolikus is, hogy Ödegaard csak így, évek rakkolása és parkolópályán totyogása után tudta csak megvillantani a zsenijét, lévén, hogy pont ez az, ami megkülönbözteti a régi idők nagy irányítóit a maiaktól. Egykori strömsgodsetes csapattársai és azok, akikkel még gyerekként együtt nevelkedett, egyáltalán nem arra a taktikai utasításokat körbeüzenő, a többieknek mutogató és dirigáló vezérre emlékeznek, akit most láthatunk a meccseken. Inkább egy szerény, szorgalmas, csöndes és visszahúzódó srácra, aki tette a dolgát, de ilyen attribútumokat nem mutatott. Ebbe is idővel, az elé sodort akadályokat megugorva és azokon megerősödve érett bele. Semmi sem taposhatta el.
Hiába kelt ki nagyon-nagyon korán ez a hóvirág, és hiába próbálta elfedni a hó, elnyomni a hideg, a szépsége egyszerűen felszínre tört, és mindenen átviláglott.
A pályafutása valóban érdemi része pedig még csak nemrég kezdődött.