Gólgála a legkitartóbb híveknek, Puskás és Hidegkuti is négyszer talált be a 9-7-es meccsen

Maradandó károsodást abban az értelemben nem okozott az 1954-ben elvesztett vb-döntő, hogy 1955 elején 70 ezer bérletet bocsátottak ki a Népstadion az évi rendezvényeire, és az igénylések száma január 20-ig már nemhogy elérte, de meghaladta e jelentéktelennek nem nevezhető mennyiséget. Nyilván lelkesítőleg hatott, hogy még a Kicker (nyugat)német sportmagazin rangsorában is a magyar válogatott volt 1954 legjobbja, noha a berni csúcstalálkozót az NSZK esélytelennek vélt csapata nyerte 3-2-re.

A futball iránti óriási hazai érdeklődésre jellemző: a címeres mezes együttes 1955-ben 104 ezres rekord közönség előtt fogadta az osztrákokat (6-1), egyaránt 103 ezer nézőt vonzott a szovjet (1-1) és az olasz csapattal vívott mérkőzésen (2-0), 100 ezret a skótok (3-1), 90 ezret a svédek elleni találkozón (4-2).

A klubmeccsek éllovasa a Dózsa–Dorog (0-1), Honvéd–Kinizsi (0-0) kettős program volt az örök bajnoki csúcsot jelentő 98 ezer szurkolóval, ezt követte a Vasas–Kinizsi (2-1), Honvéd–Partizan Beograd (4-2) dupla attrakció 96 ezerrel. Az Újpest–Kinizsi (4-0), Honvéd–Vörös Lobogó (5-2) páros mérkőzés 90 ezer, a Vasas–Szolnoki Légierő (3-0), Kinizsi–Vörös Lobogó (0-0) ikerműsor 85 ezer, a Vasas–Kinizsi (2-1) 80 ezer drukker jelenlétében zajlott.

Még január 9-én délelőtt 11-kor is tumultus volt az Üllői úti stadion pénztárainál. Pedig a Honvéd és az akkor Vörös Lobogónak nevezett MTK rangadójának nem csaptak különösebb hírverést, a meccs napján a Szabad Ifjúság című napilapban csak az apró betűs sportműsorban szerepelt a mérkőzés, a sportoldal fő anyaga az volt:

Sportszerető fiatalokat a falusi sportkörök vezetőségébe!

A Képes Sport ironizált az 1954-ről áttolt találkozó kapcsán: „Sokan azt hitték, a bajnokság olyan lesz, mint Schubert H-moll szimfóniája. Befejezetlen.”

S noha a legmagasabb hőmérséklet plusz egy és négy fok között volt várható aznap, a helyszíni beszámolók egyike szerint „még akkor is folyt a tülekedés a jegyekért, amikor már bentről a gólokat üdvözlő hangorkánt hozta a szél”.

A labdarúgás 25 ezer legkitartóbb hívét az sem tántorította el, hogy a Vörös Lobogó együtteséből sérülés miatt hiányzott az abban az évadban egyformán 23 NB I-es mérkőzésen szereplő Gellér Sándor és Palotás Péter, valamint a mellhártyagyulladásban megbetegedett Zakariás József (21). A három törzsgárdista nélkül így állt fel a csapat: Fecske (összesen 4 bajnokin szerepelt) – Kovács II (26), Börzsei (26), Lantos (24) – Kovács I (26), Kovács III (6) – Sándor (25, helyette Gál 1), Kárász (19), Hidegkuti (25), Arató (4), Molnár (22).

A Honvéd jobban festett, bár kapuját először és utoljára őrizte Sántha József, és Budai II László (20) sem léphetett pályára, a center Machos Ferenc játszott jobbszélsőt. A mezőnyjátékosok a következők voltak: Rákóczi (25), Lóránt (21, helyette Palicskó 15), Kovács János (15) – Bozsik (20), Bányai (26) – Machos (20), Kocsis (26), Tichy (13), Puskás (20), Babolcsay (16).

A játékosok nem törődtek a még a kasszáknál rostokolókkal: az ötödik percben már 1-1 volt az állás Tichy Lajos góljával és Hidegkuti Nándor menthetetlen szabadrúgásával. Aztán Sándor Károly kétszer csengetett, így 3-1-re elhúzott a Lobogó, azaz

húsz perc alatt valamennyi leszurkolt forintjáéért kapott egy gólt az állóhelyre jegyet váltó nézők mindegyike.

Lóránt Gyulának egyáltalán nem tetszett, hogy „Csikar” tarthatatlanul tündököl, ezért aztán kegyetlenül leterítette a jobbszélsőt, akit le kellett cserélni, az újonc Gál Ferenc állt be helyette. A „belépő” olyannyira borzalmas volt, hogy Kalmár Jenő edző lehívta Lórántot, ha már a szakmányban kritizált Pósa János játékvezető elmulasztotta kiállítani a brutális bekket.

A Magyar Nemzet meg is jegyezte: „Nagy különbség lett volna, ha a Honvédnek a kiállított Lóránt nélkül, tíz emberrel kellett volna tovább játszania.”

Így azonban a szünetig 7-3-ra, a 48. percben már 8-3-ra fordított a kispesti csapat, mindenekelőtt Puskás Ferenc szédítő negyedórája révén. A leghíresebb magyar a 34. perctől négy gólt ért el – kettőt káprázatos kapáslövésből –, jóllehet az „aranylabdás” France Football azt a kérdést tette fel 1954. december 11-i számának címoldalán: „Vajon a csodálatos magyar Puskás valóban a hanyatlás útjára lépett-e?” Majd belül a cikk címe már nem kérdezett, hanem állított: „Puskás Ferenc már nem a száguldó őrnagy.”

Az elparentált csatár tíz évvel később is a Real Madrid bajnokcsapatának legeredményesebb labdarúgója, egyben a La Liga gólkirálya volt…

Hidegkuti akkor már edzősködött, de 1955 januárjában még lépést tartott a pályán Puskással is. A mérkőzés hátralévő szakaszában három gólt szerzett – egyet fejjel, kettőt szólóból –, azaz az „Öreg” ugyanúgy négyet számlált, mint „Öcsi”.

Kocsis Sándor csupán háromig jutott, viszont Puskás átadásából, a kapust is kicselezve, ő lőtte a Honvéd századik gólját a bajnokságban. (A bajnoki aranyat elhódító piros-fehérek gólaránya 100:43 volt.) Kocsis 33 „dugóval” nyerte el a gólkirályi címet, Puskás 21-gyel, Palotás 19-cel, Hidegkuti és Sándor egyaránt 18-cal követte őt.

A januárra halasztott „pótmérkőzés” a Honvéd 9-7-es győzelmével zárult. A szakírók szerint ezúttal is megfigyelhető volt, hogy a győztes csapat „jellegzetességét az egyéni bravúrok összekapcsolódása adja meg”, míg „a Vörös Lobogó játéka tipikusan és elsősorban csapatmunka, szinte minden akcióban szervesen vesz részt mind a tizenegy ember”.

A Honvéd megengedett doppingot is használt. Bozsik József azt válaszolta arra a kérdésre, hogy szabad idejében mit olvas éppen: „A munkásmozgalom története erősít a mindennapi harcban.”

Mármint a békeharcban. Az olyasmi lehetett, mint napjaink szüntelen és kérlelhetetlen küzdelme az akárcsak az ötvenes években, jelenleg is lehangolóan hanyatló Nyugattal.