Köszönet mindenért, Gianluca Vialli!

Össze sem tudnám számolni, hány helyen futballoztam életemben. A Nagyvárad téri ötházas lakótelep (alakja: E betű) parkolóiban és mászókái között. Francia kisváros lakótelepi parkolójában. Norvég kollégium parkolójában. Az Alföldi tanyavilágban, a kiserdő és a mentális betegek otthona közötti göröngyös placcon. Apám úgy hívta: a rét. Különórákat tartott nekem, meg kellett tanulnom bal lábbal is lőni, mert szerinte ezt az edzők a Fradiban nem tanították meg nekem. Futballoztam az Üllői úti stadionban, a Groupama Aréna előttiben, a Springer szobornál lévő kapuba lőttük a gólokat a Békéscsabának (7-1). A Népstadionban, a spanyolok elleni barátságos meccs előtt a Csepel ellen (7-0). Zöld-fehér mezben, Fradi-címerrel, hivatalosan. Más stadionokban, Olaszországban, Dániában, Németországban. Libalegelőn, erdei tisztáson, közparkban. Nyolcéves cigánygyerekekkel Pestlőrincen, Kommandón, Pécsbányán. A Fabulon-telepen, Káposztásmegyeren, a Törekvés-pályán, a Testvériség-pályán és a városligeti dühöngőben. Egyetemistaként hetente háromszor a TÁSI-betonpályán, Pécsen, életem fénypontja.

A Fradiban Kiss voltam, nyolcas vagy ötös. Egyszer talán tízes, amikor Lisztes hiányzott, de lehet, hogy ezt csak álmodtam. Balszélső, center, támadó középpályás, védekező középpályás. Szedjem össze a labdákat, ne engedjem élni az irányítót, indítsam a szélsőket, passzoljak okosan, fussak gyorsabban.

A Fradiban Kiss voltam, mindenhol máshol: Vialli. Gianluca Vialli.

Nem emlékszem, mikor láttam először játszani. Talán az 1988-as Európa-bajnokságon lehetett, amelyen az ott fellépő, megfiatalított olasz csapat a két évvel későbbi, hazai rendezésű világbajnokság főpróbáját tartotta. Szimpatikus volt az a rókaképű, bongyor hajú, kissé hamiskás mosolyú csatár, aki a képekről tekintett vissza rám. Sokszor letűrt sportszárral játszott – azt hiszem, ez a vagány gesztus volt az, ami ösztönösen megtetszett benne. Vialli akkor 24 éves volt, és bár csak egyetlen gólt szerzett a tornán (Olaszország azzal nyert 1-0-ra a spanyolok ellen), beválasztották az Eb álomcsapatába. A válogatottban egyébként nem voltak nagy sikerei, az 1990-es világbajnokságon az USA elleni csoportmeccsen kihagyott egy tizenegyest, majd a cserepadra kényszerült – a helyén játszó Salvatore Schillachi pedig a torna gólkirálya lett. A következő Eb-n az olaszok nem voltak ott, Vialli pedig 1992 decembere után nem lépett többé pályára a válogatottban – a viszonya annyira elmérgesedett az olasz futball akkori pápájával, Arrigo Sacchival.

Vialli a klubcsapataiban alkotott maradandót, mindenhol megcsillantotta alkalmazkodóképeségét és kivételes intelligenciáját.

Az egyik legsokoldalúbb csatár volt, akit valaha láttam futballozni, nem véletlenül tekintik a modern támadó egyik prototípusának.

Eleinte pengés csatárnak tűnt, aki sokszor csak bepöcköli a hosszúba a labdát. Vagy átlöbböli a kapus feje fölött, esetleg becsorgatja a hóna alatt. És jöttek a panenkás tizenegyesek, az akrobatikus mozdulattal, félfordulatból, ollózva szerzett gólok. Elegancia, könnyedség, ravaszság. Aztán levágatta a haját, csuklószorítót húzott, és a juvés, majd chelsea-s korszakában kissé megváltozott a stílusa. Őserő – ez jutott róla az ember eszébe, ha a játékát nézte. Ravanelli, Vialli, Del Piero – micsoda hármas volt ez, BL-címet ért az 1995/96-os szezonban. Ezután átigazolt a Chelsea-hez, és egyike lett azon úttörőknek, akik megváltoztatták, európaivá formálták a Premier League hagyományos, szigetországi arculatát. Klublegendává vált, eleinte csatárként (88 meccs, 40 gól), majd játékosedzőként. Két és fél év alatt öt kupát nyert a csapattal – közte egy KEK-címet. A londoni Kékek szurkolói imádták – és ő is imádta Angliát, azóta is Londonban élt, és egy londoni kórházban halt meg.

Egyszer élőben is láttam. Még a sampdoriás években, amikor Mancinivel alkotott csodálatos párost. A klub történetének fénykora fűződik a nevükhöz. 1991 őszén egy gimnáziumi osztálytársnőmmel kimentünk a Honvéd–Sampdoria BEK-nyolcaddöntőre, amin a Honvéd Pisont és Cservenkai góljával 2-1-re győzött a Samp ellen (gól: Cerezo). Timi az olasz pasik miatt (az interes Nicola Berti rajongója volt, saját állítása szerint többször telefonon is beszélt vele), én Vialli miatt. Csöndben néztük végig a meccset, miközben körülöttünk mindenki tombolt. Talán csak mi ketten voltunk a stadionban, akik nem a Honvédnak drukkoltunk (nekem ez fradistaként nehéz is lett volna). A visszavágó aztán 3-1 a Sampnak. Ez egy másik történet, Negrau fejel, Pagliuca légtornászkodik – ha bemegy, a Honvéd csoportkörös lehetett volna az első, akkor még csak nyolccsapatos BEK-csoportkörben. Ehelyett a Sampdoria a Barcelonával játszotta a döntőt, Vialli elpuskázott pár ziccert, Ronald Koemennak pedig azóta sem tudtam megbocsátani, hogy belőtte azt a szabadrúgást a 112. percben.

Vialli aztán sokáig eltűnt a radaromról, hogy aztán a Roberto Mancini vezette olasz válogatott stábjában lássam viszont. Felejthetetlen az a kép, ahogyan ketten együtt, összeölelkezve örülnek a válogatott 2021-es Eb-győzelmének. Londonban, ugyanott, ahol a Barcától együtt kaptak ki. Vialli sír. Akkor már túl volt a hasnyálmirigyrákon – vagy legalábbis abban bízhatott, hogy túl van rajta.

Azt mi, magyarok, Esterházy Péter óta tudjuk, hogy a hasnyálmirigyrákon nehéz túllenni.

A betegség aztán 2021 őszén ismét megjelent a szervezetében, tavaly decemberben pedig már járni is alig tudott – ezt egykori csapattársa, Giuseppe Dossena mondta el. Vialli egy hónappal ezelőtt még találkozott korábbi sampdoriás társaival, akikkel a legnagyobb sikereket érték el közösen – majd néhány nappal később kórházba került.

Egykor világrekordot jelentő összegért (12,5 millió angol font) igazolt a Sampdoriától a Juventushoz, 1995-ben a FIFA az év játékosának választotta – és még lehetne sorolni az eredményeit, sikereit. De ezeknek kevés a jelentőségük. A róla szóló nekrológok és emlékezések visszatérő gondolata Vialli személyiségét méltatta. Mindenki a szerénységét és emberi nagyságát emeli ki. Karizmatikus, magával ragadó ember volt, aki egész életében, majd a betegséggel folytatott küzdelme során is méltóságot sugárzott magából. A testét megtámadó rákot „útitársnak” nevezte. Olyan hatalmas ellenfélnek érezte, amivel szemben nem látta értelmét harcolni, csak remélte, hogy nemkívánatos társa megunja a közös utazásukat. „Nevess sokat, segíts másokon. Számomra ez a boldogság titka” – mondta az egyik utolsó interjújában, a Netflix Italia című műsorában.

Nézem az arcát és a mosolyát ebben a videóban, ahogy gesztikulál, aztán újra megnézem a legszebb góljait, majdnem nyolc perc. Voltak nála jobb futballisták, jobb csatárok, de számomra ő marad az első, aki hatással volt rám. Állok a réten, délelőtt tizenegy, a fű felszáradt, végre lehet focizni. Ma a fejelést gyakoroljuk apámmal. A békanyálas patak mellől íveli be a labdát, a kapu három összetákolt fagerenda. A labda a lapulevelek miatt sosem gurul messzire. A rövid sarokra érkezem.

Felugrás közben arra gondolok, hogy Vialli vagyok, én vagyok Vialli, és ebből csak gól lehet.