Sebastian Frej / Pro Sports Images Ltd / DPPI / AFP
Foci sport24

Köszönet mindenért, Gianluca Vialli!

Amikor kamaszkoromban fociztam, mindig Vialli akartam lenni – most pedig az egykori példaképem és ikonom 58 évesen meghalt. A hír nem ért váratlanul, a hasnyálmirigyrák nem kegyelmez, ez a veszteség mégis felfoghatatlan. Kiss Tibor Noé írása.

Össze sem tudnám számolni, hány helyen futballoztam életemben. A Nagyvárad téri ötházas lakótelep (alakja: E betű) parkolóiban és mászókái között. Francia kisváros lakótelepi parkolójában. Norvég kollégium parkolójában. Az Alföldi tanyavilágban, a kiserdő és a mentális betegek otthona közötti göröngyös placcon. Apám úgy hívta: a rét. Különórákat tartott nekem, meg kellett tanulnom bal lábbal is lőni, mert szerinte ezt az edzők a Fradiban nem tanították meg nekem. Futballoztam az Üllői úti stadionban, a Groupama Aréna előttiben, a Springer szobornál lévő kapuba lőttük a gólokat a Békéscsabának (7-1). A Népstadionban, a spanyolok elleni barátságos meccs előtt a Csepel ellen (7-0). Zöld-fehér mezben, Fradi-címerrel, hivatalosan. Más stadionokban, Olaszországban, Dániában, Németországban. Libalegelőn, erdei tisztáson, közparkban. Nyolcéves cigánygyerekekkel Pestlőrincen, Kommandón, Pécsbányán. A Fabulon-telepen, Káposztásmegyeren, a Törekvés-pályán, a Testvériség-pályán és a városligeti dühöngőben. Egyetemistaként hetente háromszor a TÁSI-betonpályán, Pécsen, életem fénypontja.

A Fradiban Kiss voltam, nyolcas vagy ötös. Egyszer talán tízes, amikor Lisztes hiányzott, de lehet, hogy ezt csak álmodtam. Balszélső, center, támadó középpályás, védekező középpályás. Szedjem össze a labdákat, ne engedjem élni az irányítót, indítsam a szélsőket, passzoljak okosan, fussak gyorsabban.

A Fradiban Kiss voltam, mindenhol máshol: Vialli. Gianluca Vialli.

Nem emlékszem, mikor láttam először játszani. Talán az 1988-as Európa-bajnokságon lehetett, amelyen az ott fellépő, megfiatalított olasz csapat a két évvel későbbi, hazai rendezésű világbajnokság főpróbáját tartotta. Szimpatikus volt az a rókaképű, bongyor hajú, kissé hamiskás mosolyú csatár, aki a képekről tekintett vissza rám. Sokszor letűrt sportszárral játszott – azt hiszem, ez a vagány gesztus volt az, ami ösztönösen megtetszett benne. Vialli akkor 24 éves volt, és bár csak egyetlen gólt szerzett a tornán (Olaszország azzal nyert 1-0-ra a spanyolok ellen), beválasztották az Eb álomcsapatába. A válogatottban egyébként nem voltak nagy sikerei, az 1990-es világbajnokságon az USA elleni csoportmeccsen kihagyott egy tizenegyest, majd a cserepadra kényszerült – a helyén játszó Salvatore Schillachi pedig a torna gólkirálya lett. A következő Eb-n az olaszok nem voltak ott, Vialli pedig 1992 decembere után nem lépett többé pályára a válogatottban – a viszonya annyira elmérgesedett az olasz futball akkori pápájával, Arrigo Sacchival.

Kedves Olvasónk!Az általad keresett cikk olvasása Sport24 előfizetéshez kötött.
Sport24 előfizetés
990 Ft/hónap
Sport24 - Előfizetés logó
  • havi 24 cikk Magyarország legjobb focis szerzőitől
  • előfizetői extrák
    (részvétel a Sport24 szerzői által tartott meccskibeszélőn)
Próbáld ki most kedvezményesen az első hónap csak 490 Ft!
Ha már előfizetőnk vagy, jelentkezz be!
Nicolo Zaniolo három évvel ezelőtt az olasz futball legnagyobb reménységének tűnt. A januári átigazolási ablak utolsó napjaiban nyújtotta be távozási szándékát az AS Romának, így a következő fél évben a lelátó lehet az otthona.