Össze sem tudnám számolni, hány helyen futballoztam életemben. A Nagyvárad téri ötházas lakótelep (alakja: E betű) parkolóiban és mászókái között. Francia kisváros lakótelepi parkolójában. Norvég kollégium parkolójában. Az Alföldi tanyavilágban, a kiserdő és a mentális betegek otthona közötti göröngyös placcon. Apám úgy hívta: a rét. Különórákat tartott nekem, meg kellett tanulnom bal lábbal is lőni, mert szerinte ezt az edzők a Fradiban nem tanították meg nekem. Futballoztam az Üllői úti stadionban, a Groupama Aréna előttiben, a Springer szobornál lévő kapuba lőttük a gólokat a Békéscsabának (7-1). A Népstadionban, a spanyolok elleni barátságos meccs előtt a Csepel ellen (7-0). Zöld-fehér mezben, Fradi-címerrel, hivatalosan. Más stadionokban, Olaszországban, Dániában, Németországban. Libalegelőn, erdei tisztáson, közparkban. Nyolcéves cigánygyerekekkel Pestlőrincen, Kommandón, Pécsbányán. A Fabulon-telepen, Káposztásmegyeren, a Törekvés-pályán, a Testvériség-pályán és a városligeti dühöngőben. Egyetemistaként hetente háromszor a TÁSI-betonpályán, Pécsen, életem fénypontja.
A Fradiban Kiss voltam, nyolcas vagy ötös. Egyszer talán tízes, amikor Lisztes hiányzott, de lehet, hogy ezt csak álmodtam. Balszélső, center, támadó középpályás, védekező középpályás. Szedjem össze a labdákat, ne engedjem élni az irányítót, indítsam a szélsőket, passzoljak okosan, fussak gyorsabban.
Nem emlékszem, mikor láttam először játszani. Talán az 1988-as Európa-bajnokságon lehetett, amelyen az ott fellépő, megfiatalított olasz csapat a két évvel későbbi, hazai rendezésű világbajnokság főpróbáját tartotta. Szimpatikus volt az a rókaképű, bongyor hajú, kissé hamiskás mosolyú csatár, aki a képekről tekintett vissza rám. Sokszor letűrt sportszárral játszott – azt hiszem, ez a vagány gesztus volt az, ami ösztönösen megtetszett benne. Vialli akkor 24 éves volt, és bár csak egyetlen gólt szerzett a tornán (Olaszország azzal nyert 1-0-ra a spanyolok ellen), beválasztották az Eb álomcsapatába. A válogatottban egyébként nem voltak nagy sikerei, az 1990-es világbajnokságon az USA elleni csoportmeccsen kihagyott egy tizenegyest, majd a cserepadra kényszerült – a helyén játszó Salvatore Schillachi pedig a torna gólkirálya lett. A következő Eb-n az olaszok nem voltak ott, Vialli pedig 1992 decembere után nem lépett többé pályára a válogatottban – a viszonya annyira elmérgesedett az olasz futball akkori pápájával, Arrigo Sacchival.
