Nem könnyű a színházi embernek munkája dandárjában megoldani a vb-elődöntők nézését, pláne, ha az ténylegesen színházi időben van. Este nyolckor a színpadi gépezet fullon van, az igyekvő legfeljebb csupán a második félidő második felét láthatja. Erre való az otthoni mediabox, amit, ha idejében és ügyesen beállítunk, meg tudjuk nézni késleltetéssel a katari eseményeket.
A Tíz eszkimó című, hamarosan bemutatandó előadásunk fotós próbája után indultam haza. Ilyenkor az a legnehezebb, hogy elkerüljük a végeredménnyel kapcsolatos információkat.
Már elég régóta azt a legnehezebb megoldani, hogy sehogy se jusson a fülembe semmi, amiből akár csak következtethetek is bármire.
A két legeklatánsabb ilyen történetem még az ezredfordulóra nyúlik vissza. Nyíregyházáról indultam haza 1999. május 26-án, a hosszú út miatt tankolnom kellett a város szélén lévő kútnál. És éppen akkor, amikor kiszálltam a kocsimból, az egyik benzinkutas átüvöltött a másiknak, hogy kettő egy, a United nyerte a Bajnokok Ligáját.
Százalékosan nagyon kicsi volt az esély, hogy éppen akkor szállok ki a kocsiból, éppen akkor üvölt az egyik alkalmazott a másiknak, amikor kiszállok, de a végeredményt megtudtam, így a mindenkori BL egyik legizgalmasabb találkozóját már úgy nézhettem végig – akkor még videomagnómon –, hogy csak azt figyelhettem, miképpen alakul ki a végeredmény. Így sem volt érdektelen az egész, hála Sir Alex cseréjének. Már-már azt hittem, rosszul hallottam, hogy a manchesteriek nyertek, mert idő – úgy tűnt – nincs a fordításra.
