Marokkó tett többet a győzelemért, de könnyen jutottak döntőbe a franciák

Marokkó elődöntőbe jutása szolgált a legnagyobb meglepetéssel a katari világbajnokságon, ám az észak-afrikai válogatott teljesen megérdemelten jutott a torna legjobb négy csapata közé. Ezt pedig a finálé kapujában is megmutatta, még akkor is, ha Kylian Mbappéék nem izzadtak meg túlzottan a címvédés felé vezető út utolsó előtti kilométerénél.

A labdarúgás egyik legfontosabb alapeleme a pálya területeinek manipulálása – sokak szerint az egész játék erről szól. Pep Guardiola csapatai minél szélesebben próbálnak futballozni; így elérve, hogy széthúzzák az ellenfeleket, és az ekképp megnyíló területekben megtalálva egymást gólt szerezzenek. Az Ajax ezzel szemben például – hiába a sokszorosan közös barcelonai és amszterdami történelem – alapvetően inkább kicsinyíteni akarja a játékteret, hogy a kombinatív futballistáik technikai fölénye juttassa előnyhöz őket. Furcsa, mégis így van: a védekező felfogású együttesek is pontosan ez utóbbira hajtanak, csak más célzattal. Azért igyekeznek minél szűkebb helyen játszani, hogy a támadó ellenfél ne tudja hol átverekedni magát rajtuk.

Marokkó ebben a világbajnokság legjobbja volt.

A védekezésük első vonalát középmagasan húzták meg, nagyon ügyesen és okosan zavarva az építkezések első fázisát, de nem túl agresszív letámadással, a középső harmadot megszállva. A védekezésük hátulja viszont viszonylag magasan fellépett. Ha egy csapat szezon közben a klubfutballban – ne adj isten a BL kieséses szakaszában – választja ezt, nagy valószínűséggel az elemzők kardélre hányják, ott ugyanis komoly ellenféllel szemben öngyilkosság így őrizni a kaput. Nincs nagy nyomás a labdakihozatalokon, de terület marad hátul. Ám válogatottszíntéren ez telitalálat volt.

Részint azért, mert míg a klubok össze tudnak vásárolni maguknak mindenféle profilú játékost, a válogatottban abból főznek a szövetségi kapitányok, amit a kamrában találnak. Ha nincs olyan támadód a tarsolyban, aki gólveszélyes és emellett beindulásokkal a mélységet is támadja, akkor egyszerűen ez van, hiánycikk. Félreértés ne essék, Marokkó erőn felül teljesítve, kiváló csapatokon küzdötte át magát, semmi sem von le az érdemeikből, de Zijesék ellenfeleiből a franciákig ez az előbb taglalt faktor mind hiányzott. A portugálok, a spanyolok, a kanadaiak, a belgák és a horvátok sem tudták ilyen módon zavarba hozni őket.

A második ok már maga Walid Regraui edző, illetve a labdarúgók teljesítménye. Annyira kompakt, pontos, összehangolt és fizikális csapatmunkát mutattak be, hogy a tervük tökéletesen működött. Mindenkit beszorítottak a pálya közepére, majd ott elnyomták őket.

Kissé szabad értelmezésben ez a két pont határozta meg az elődöntőt is.

Franciaország egyszerre testesített meg mindent, ami veszélyes lehetett Marokkóra: labdabiztos, stabil labdajáratásra képes játékosok, elképesztően magabiztos védekezés az átmenetek közben, ezen felül egy az egyben halálosan veszélyes, a mélységet sebességből zseniálisan támadó szélső támadók (Mbappé, Dembélé).

Regragui dolgát az is nehezítette, hogy a brutális rakkolásban ez alatt a majdnem egy hónap alatt totálisan elfogytak a futballistái. A hátsó soruk kezdő névsora igen impresszív a nemzetközi színtéren: a világ egyik legjobb jobbhátvédje, a PSG-s Achraf Hakimi, a nyáron 35 millió euróért a West Ham Unitedbe igazoló Nayef Aguerd, az évekig a Premier League-ben szereplő, jelenleg a Besiktas kötelékébe tartozó Romain Saiss és a szintén a nyáron klubot váltó, az Ajaxból a Bayern Münchenbe igazoló Nusszair Mazraoui. Aguerd-t eredetileg a kezdőbe jelölték, de végül épp ugyanúgy, ahogyan a negyeddöntőt, ezt a találkozót sem tudta vállalni. Saissot már a portugálok ellen is le kellett cserélni, miután 21 percig egy profi futballista sebességének harmadával vánszorgott. Mazraoui is megpróbálta, ám azt követően, hogy a negyeddöntőt neki is ki kellett hagynia, a második félidőre már ő sem futott ki.

Hogy a franciák szélsői okozták-e a nagyobb riadalmat Regrauiban vagy a sérülések tették-e már a kezdő sípszó előtt vakvágányra, azt sajnos sosem tudjuk meg – a tornán megszokottá váló és remekül működő 4-1-4-1-es felállást helyett ezen az estén öt védővel, 5-4-1-es formációban tette fel az együttesét. Az összecsapás után úgy nyilatkozott, „azért változtattunk, hogy ne adjunk területet nekik, ahova befuthatnak, illetve, hogy a szélső támadóikat védekezésre késztessük”. Mivel így abban az esetben is maradt volna két középső védő a tizenhatoson belül, ha valamelyik szélső középhátvéd kisegít Mbappé és Dembélé felé, maximálisan volt logika a terv mögött. Úgy számolhatott tehát az afrikaiak szakmai stábja, hogy nagyobb biztonságban lesznek. Tévedtek.

A váltással éppen az veszett ki belőlük a meccs elején, ami idáig repítette őket, a kompaktság és a játék minél kisebb területre történő terelése. Bár ez csupán költői kérdés, és lehet, hogy akkor másképp, így is, úgy is megbontották volna őket a franciák, ha maradnak a 4-1-4-1-nél, nem nyílik meg a Theo Hernández vezető gólja előtti legfontosabb mozzanathoz a passzfolyosó.

Íme: Varane meg tudja találni a sorok között helyezkedő és a védővonal mögé beinduló Griezmannt, és ezután a teljes marokkói hátvédsor csúszik, egészen a lövés előtt üresen maradó Hernándezig. Amennyiben eggyel többen vannak a középpálya belsején, lehet, hogy ez a sáv nem kínálja fel magát. Az első húsz percben többször is felütötte a fejét ez a probléma, a fenomenális tornát magáénak tudó Griezmannt senki sem tudta lekövetni a pirosmezesek közül, és a passzopció folyamatosan nyitva állt felé.

Bár a formációváltás a korai góllal önmagában is értelmét vesztette, Saiss lecserélésével Regraui visszaállt arra, ami eljuttatta őket idáig. A vezető góllal Didier Deschamps és a francia válogatott elérte a célját. Megszületett a találat, ami továbbjuttathatja őket, így nincs miért kockáztatni. Giroud-ék összességében 39 százalékos labdabirtoklással zártak, teljesen átengedték a kezdeményezést az esélytelenebb félnek. Deschamps soha nem zárkózott el a megszerzett előny szimpla óvásától, de Marokkó szerencsétlenségére a kezei alatt játszók még kifejezetten alkalmasak is a kontrafocira. Mbappé sebessége mindenkit megrémít, míg a mögötte abszolút önkéntelenül és önfeláldozóan rakkoló, ráadásul technikailag kifogástalan társak viselik a címeres mezt. A Varane vezette védelem mindenhova odaért – ha a hátvédsor nem, akkor a döbbenetesen brutálisat melózó Griezmann besegített az utolsó pillanatban –, miközben a történelmi tett kapujában álló, egyre inkább kitámadó Zijesék nonstop stresszelhettek azon, valaki nehogy megtalálja Mbappét, mert akkor mindennek vége.

A marokkóiak támadójátékáról kevés szó esett az elmúlt hetekben.

A trénerük ezen a téren is dicsérendő munkát végzett. A labdakihozatalaik során nem lehetett nem észrevenni a tudatosságot, és bár végül nem sikerült betalálniuk, tudták, hol adódott ahhoz a legnagyobb lehetőség. Hakimi és Zijes egyértelműen a két legtehetségesebb, legértékesebb, legminőségibb játékosuk, adta magát, hogy az ő oldalukon próbálják feltörni a franciákat. A két sztár a melléjük pazar labdavezetéseivel és cseleivel kihúzódó középső középpályással, Azzedine Ounahival élményszámba menő kombinációkat mutatott be. Bár valódi ziccer ezekből nem alakult ki (az afrikaiak a gólhoz egy távoli Ounahi-bombával meg egy pontrúgás utáni ollózással jártak a legközelebb), ez sokkal inkább Varane-t, az eddig még nem említett, lebetegedő Dayot Upamecano helyére beugró Ibrahima Konatét és a rúgdaló-kaparó-küzdő Griezmannt dicséri. Az afrikaiak többször is mindössze egy-egy jó passzra vagy cselre álltak attól, hogy egyenlíthessenek.

A franciák ezzel szemben labdabirtoklás nélkül is állandó fenyegetést jelentettek. Az első félidőben kétszer is megmutatkozott, hogy igenis volt logika az öt védős felállásban. Előbb Giroud rúgott viszonylag távolról kapufát, majd Mbappé emelte át Bonót, hogy végül a kapu előteréből kivágják a kísérletét. A két bátran felhúzódó szélsővédő nélkül hátul kizárólag a két középső hátvéd és a világbajnokság egyik legjobbja, Szofjan Amrabat maradt vigyázni az ellentámadásokra.

A marokkói jobboldal előretöréseire a francia szövetségi kapitány válaszként először Mbappét rendelte egy sorral hátrébb. A franciák labda nélkül egészen eddig 4-4-2-ben álltak fel, ekkor ez 4-5-1-re alakult. Deschamps aztán az utolsó szöget is beverte a koporsóba. Giroud-t Marcus Thuram váltotta a 65. percben, és ezzel minden a helyére került. Mbappé szorgalmasnak nehezen nevezhető „védőmunkája” helyett olyasvalaki csatlakozott Hakimiék megállításához, aki valóban hatékonyan tudott segíteni, továbbá sebessége is van. A marokkói offenzívák lassacskán elfogytak, Thuram pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett a címvédés lehetőségének bebiztosításában.

Franciaország készülhet az Argentína elleni világbajnoki döntőre.

Csatlakozz a Sport24 közösséghez, mondd el véleményedet zárt Facebook-csoportunkban, és vegyél részt csak előfizetőknek elérhető exkluzív eseményeinken.

CSATLAKOZOM