Valószínűleg futballsznob vagyok, vagy előítéletes. Vasárnap világossá vált a Marokkó–Belgiumon, hogy érdemes az afrikaiakat nézni. Marokkó simán lefocizta a mesterséges intelligencia által döntőbe jósolt belgákat. Hosszában fekve a kanapémon néztem a találkozót, úgyis belealszom érzéssel – főleg Hakimi és Zijes cipelte a hátán a csapatot –, de ritka lendületes meccset hoztak össze. Végig nyitva tartották a szememet.
Vártam a spanyolokat, beállítottam a mediaboxomat – hiszen Tartuffe előadásom volt –, kilenc óra húsz perckor meggyújtottam a délelőtt vásárolt adventi koszorúm első gyertyáját, benyomtam a play gombot, és várakozásomnak megfelelően óvatos első félidő után keserves döntetlent hoztak ki magukból a fiúk a németek ellen. Az élmény messze eltörpült a Marokkó–Belgiumhoz képest.
Csak meg ne bosszulja magát ez az óvatoskodás, hiába a 7-0 Costa Rica ellen, ha majd a szívós japánok, akik szintén nem esélytelenek a továbbjutásra, nem adják meg magukat. A sok Bundesligában edződött kamikáze nem fog megijedni, az biztos. (Láttam egyszer egy második világháborús dokumentumfilmet, álltak egy vonalban a repülőgép-anyahajón a halálba utazó, vágott szemű pilóták, ittak egy kupica szakét, aztán usgyi. Na, köszönöm szépen.) Ráadásul nem lesz ott a pályán Busquets és Gavi sem. Pihenteti őket a kapitány, sőt a veterán középpályásnak sárga lapja is van, nehogy összeszedjen egy újabbat, és akkor ki kell hagyja a negyeddöntőt – így okoskodik Luis Enrique. Ha ugyan eljutnak a negyeddöntőbe – így okoskodom én.
