Már reggel kaptam egy telefont, újabb kollégám lett covidos, el kell hagynunk a hétfői és keddi előadásunkat a kisebb játszóhelyen. Így indult a reggel. Csoda, hogy nem felejtettem el beállítani a felvételre alkalmas médiaboxot a három meccsre. Anglia, Hollandia, USA. Érdekelnek persze, hogy mikor tudom majd egészében megnézni ezeket, még terveim sincsenek, de valahogy lesz. Így okoskodtam.
A színházban próbáltam majdnem kettőig.
Volt egy-két ügyem, mire odanéztem a tévére az iráni kapus feküdt a füvön, ezt hosszú percekig néztem, de kezdődött egy műsorértekezlet. A februári hónap tervezett műsorához szóltak hozzá a színház tárvezetői és asszisztensei, mindezt zoomon. A pandémia óta már ritkán gyűlünk össze a szobámban, kiváltottuk erre a praktikus lehetőségre – ennyi haszna volt/van a járványnak, nem kell feltétlen mindig, mindenütt személyesen megjelenni. Siettem gyalogosan a fogorvosokhoz, hátha megnyugtató megoldást találnak a számban kellemetlenkedő implantátumnak.
A váróban ücsörögve volt lehetőségem a mobilom applikációjában belenézni a meccsbe. Épp véget ért az első félidő, nem is feltétlen az eredmény izgatott, hanem, hogy eltereljem a figyelmemet a kínzó idegeskedésről, latolgatva a legrosszabb variációkat: az összes fogam elvesztésétől, az állkapcsom megfelezésén keresztül a sima ínyproblémáig. Ekkor az angolok már három nullra vezettek. A fiatal orvos, aki másfél éve még a fogköveim leszedésével bajlódott, mára biztoskezű fogpótlástan-szakértővé vált, épp a röntgenbe kísért, mikor Saka újra betalált, továbbá éppen annyi ki- és becsavarozás esett meg velem a fogorvosi székben, ahány gól még a második félidőben adódott. De minderről már otthon értesültem, ahol sebtében megtekintettem a második félidőt, bár az eredményt már tudtam, mert valamelyik applikációm miatt előugrott a mobil készülékemen.
