Visszatért az őrület a Championshipbe, féltávnál még semmi sincs lefutva

Az elmúlt évek már csaknem elfeledtették velünk, milyen kiszámíthatatlan és nyílt bajnokság is tud lenni a Championship: a Premier League milliói itt is súlyosan torzították a versenyt az élvonalból kiesők javára, így általában az élvonalból frissen (egy vagy maximum két éve) búcsúzó klubok dominálják a ligát, amely nem is olyan régen még arról volt nevezetes, hogy képtelenség megtippelni a végeredményét.

Az mostani szezon előtt azonban mégis voltak jelek, amelyek arra utaltak, hogy ez az évad kicsit más lesz. A három kieső most – igaz, különböző okokból ugyan – kevésbé tűnt erősnek, és ez be is igazolódott a bajnokság példátlanul gyorsan lezavart első felében. Noha mostanra éppen elhúzni látszik az első három csapat a többitől, ez a szakadék csak az idény legvégén alakult ki, és még távolról sem lefutott a verseny. Annál is inkább, mert a lebonyolításnak is meglett a maga szerepe: a világbajnokság és II. Erzsébet királynő halála miatt borzalmasan összesűrűsödött a naptár,

október elejétől november közepéig tizenegy (!) meccset játszottak a csapatok.

Ez nagyjából állandó szerda-szombat menetrendet jelentett, és a meccsdömping végül azzal is járt, hogy a végére kiderült, mely csapatoknak bővebb a keretük.

Mert amíg a Burnley vagy a Watford megtehette, hogy pihentesse egyik-másik kulcsemberét, addig az együttesek többsége nem engedhette meg magának ezt a luxust. Ennek is köszönhetően hiába nem volt olyan csapat, amely istenigazából kiemelkedett a mezőnyből, valahogy a végén mégis ezek a klubok kerültek ki jól a megfeszített tempójú másfél hónapból. De még ezzel együtt is most végre ismét azt az arcát mutatja a Championship, amiért szeretni szokás: nincs borítékolható kimenetelű meccs, bárki ellen eséllyel léphet pályára bármelyik csapat. A táblázat még úgy is rendkívül szoros mezőnyt mutat, hogy az első három (Burnley, Sheffield United, Blackburn) kicsit meglépett a többiektől. A negyedik helyezett Watfordot viszont mindössze tíz pont választja el a 22., már kieső helytől, azaz két-három győzelemmel szinte bármelyik gárda ott lehet a rájátszásra jogosító első hat között. Na jó, a sereghajtó Huddersfield már nem, de így is elképesztően sűrű a mezőny. És ez nekünk csak jó.

Ennek megfelelően az idény egészen változatosan alakult, mindig más-más csapat volt az aktuális „főhős”. Az elején a Reading cáfolt rá azokra, akik a kiesőjelöltek közé sorolták, és hat forduló után vezette is a mezőnyt, majd a Blackburn vette át a meglepetéscsapat szerepét, miközben az élre az a Sheffield United állt, amely szeptemberben megállíthatatlannak tűnt. A válogatottszünetet követően aztán jött az október, amely

először annak a Queens Park Rangersnek a sikereitől volt hangos, amely a Norwich-csal együtt utolérte a sheffieldi Pengéket,

később pedig a Swansea nagy napjai következtek, és a Burnley állt az élre. Meglepetésre még október 22-én is a QPR, Blackburn duó vezette a tabellát, a play-off helyekre pedig csendben felkúszott a Luton és a Millwall. Október végén a Birmingham mutatta a legjobb formát, ugyanakkor a Preston betört az első hat közé, de most már a Coventry bánhatja a legjobban a szünetet, ugyanis Mark Robins csapata négy meccset nyert egymás után. És hiába kezdte tökutolsóként az októbert, most már teljes joggal reménykedhet a rájátszásra jogosító helyezésben. Ahogyan még tucatnyi másik csapat.

A legelégedettebb a Burnley lehet, miután fittyet hányt azokra az aggodalmakra, melyek szerint túlságosan sokat változott a játékoskerete és a játékstílusa ahhoz, hogy időben felvegye a tempót. Vincent Kompany együttese azonban imponálóan gyorsan váltott át a labdabirtoklásra és a rövid passzokra épülő játékmódra, ráadásul az új igazolások is beváltak. A régiek közül Josh Brownhill a liga talán legjobb középpályása, míg Jay Rodriguez újra magára találva lövi a gólokat. Az új szerzemények közül pedig a belga szélső, Manuel Benson emelkedett ki, és a kölcsönjátékosok is bizonyították a tehetségüket. Ám a Burnley sem verhetetlen. Azt követően, hogy többször is nagy szerencsével hozta a meccseit, az idény egyik legjobb találkozóján tönkreverte a csapatot a Sheffield United, amely egy ötössel küldte haza Kompany játékosait. De a különbség lehetett volna akár nagyobb is, olyannyira tehetetlen volt a védelem a szögletekkel és a beívelésekkel szemben. Érthetetlen is, miért nem helyezték az ellenfelek erősebb nyomás alá a Burnley ingatag védelmét, és nyilván ez lesz az, amin az edzői stáb javítani akar majd a szünetben.

A Sheffield United az októberi hullámvölgyet leszámítva talán a legmegbízhatóbb csapat benyomását keltette,

de Paul Heckingbottom vélhetően nem bánja, hogy most kicsit pihenhetnek, ugyanis a Pengéket példátlan sérüléshullám sújtotta – három játékost kivéve mindenki kidőlt hosszabb-rövidebb időre. A megalkuvás nélküli támadófutballt játszó Sheffieldnél most abban bíznak, Szenegál nem szerepel túl jól a világbajnokságon, mert ez azt jelentené, hogy Iliman Ndiaye is ott lenne a pályán december 10-én, amikor folytatódik az idény. Az afrikai támadó mellett Oli McBurnie szintén kivette a részét a gólszerzésből, de neki volt is miért törlesztenie, hiszen nála 43 meccses (!) gólképtelenségi sorozat után szakadt át a gát. Ha pedig a sérültek java visszatér decemberben, Heckingbottomék ott folytathatják, ahol most abbahagyták.

Meglepetés viszont a Blackburn harmadik helye: Jon Dahl Tomasson csapatát elkerülték a látványos győzelmek, sőt, a statisztikák alapján jóval lejjebb kellene állnia, valahogy mégis mindvégig ott tudott maradni az élbolyban. A Blackburn jó szereplése még nagyobb fegyverténynek tűnik annak ismeretében, hogy ez a liga egyik legfiatalabb csapata: saját nevelésű és kölcsönbe érkezett játékosok egyaránt fontos szerepet játszanak a sikerben (előbbire jó példa a 18 éves Adam Wharton, utóbbira a Liverpoolból érkezett Tyler Morton). Igaz, a legtöbbet annak köszönhetik, hogy nem engedték el a csatár Ben Brereton-Diazt, aki kilenc góljával ott van a góllövőlista élén, illetve náluk véd a bajnokság egyik legjobb kapusa, a belga Thomas Kaminski. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy a társaság hosszabb távon nem bírja majd a versenyt a többiekkel.

A már tárgyalt derékhadat három, illetve négy ponttal lemaradva követi a Watford és a Norwich. Bár a két klub vezetői vélhetően nem elégedettek az eddigi szerepléssel, még számukra sincs semmi veszve.

A Watford – szokásához híven – már edzőt is váltott,

noha Rob Edwardsot azzal hitegették, hogy hosszú távra terveznek vele. Nos, ez a „hosszú táv” tizenegy meccsig tartott, majd a Pozzo család inkább úgy döntött, mégsem fiatal és progresszív edző kell nekik, hanem a megbízható Slaven Bilic. A Lódarazsak ugyan a horvát edző alatt sem táltosodtak meg, de a többiek úgy körbe verték egymást, hogy egy erős közepes teljesítmény is elég volt a playoff-helyezéshez. Ám a csapat távolról sem verhetetlen, és túlságosan a két klasszis, Joao Pedro és Ismaila Sarr villanásaira épül, a védelem pedig könnyen zavarba hozható. Sokan követelik Dean Smith fejét is a Norwich szurkolói közül, a klubvezetés azonban egyelőre kitart az edző mellett, noha a Kanárik a Watfordhoz hasonlóan gyengébben teljesítenek a vártnál. A nyögvenyelős győzelmek ellenére a Norwich egyáltalán nem kelti feljutásra esélyes csapat benyomását, és leginkább szintén a csatárainak – nevezetesen a Pukki, Sargent kettősnek – köszönheti, hogy egyáltalán versenyben van. Smith még mindig nem találja a legjobb kezdőcsapatát, és nagyot kellene fejlődnie minden téren, ha tényleg a feljutás a cél.

És akkor a sikertörténetek. Nem kell annál nagyobb elismerés, ha egy csapat edzőjét a Premier League szipkázza el. A Luton mesterét, Nathan Jonest a Southampton szerződtette néhány napja, miután a csapat a gyengébb rajt után újra a korábbi formáját kezdte mutatni. Az ő helyére az a – már említett – Rob Edwards került, akit éppen az ősellenség Watfordtól rúgtak ki nemrégiben, s ez igencsak pikánssá teszi a döntést. Csábították a QPR edzőjét, Michael Beale-t is, de ő végül nem fogadta el a Wolverhampton ajánlatát, és maradt a londoniaknál. A döntés józanságról tanúskodik, hiszen Steven Gerrard korábbi jobbkeze most nyáron lett először vezetőedző, a kiesés ellen küzdő Wolves kispadja talán még túlzás lett volna.

A QPR viszont remekül szerepel, noha az utolsó hetekre a londoniakat is utolérte a fáradtság.

De némi felfrissülést követően decemberben újra megcélozhatják a feljutást, mert a keretük ehhez adott.

Jól szerepel a Millwall is, bár a régimódi brit stílust favorizáló Gary Rowettért nem fognak kilincselni az élcsapatok. Az Oroszlánok a tőlük megszokott, harcos, fizikai erőfölényre épülő focit játsszák, masszív védekezéssel, elöl pedig a holland Zian Flemming remekül pótolja a nyáron elszerződött Jed Wallace-t. Míg a Millwall a tőle elvárhatót hozza, addig a Preston szereplése kisebb meglepetés. Utóbbi gárdának nem sikerült különösebben megerősítenie a keretet, Ryan Lowe azonban ütőképes csapattá formálta őket, és az együttes a szezon elején azzal keltett feltűnést, hogy nem lehetett nekik gólt rúgni neki. Gyenge kezdés után a Swansea is ott van már a rájátszásra esélyesek népes táborában: Russell Martin munkája végre beérni látszik, a Hattyúk nemcsak stílusosan, hanem végre eredményesen is játszanak. Igaz, a szünet nekik is jól jött.

Ahogyan arról már szó volt, a szünet a Coventryt érte a legjobb formában. Pedig Mark Robins csapata pocsékul rajtolt. Bár ebben komoly szerepet játszott, hogy a szezon elején több meccset is el kellett halasztaniuk, mivel közösen használták a stadiont egy rögbicsapattal. Mostanra ez a helyzet rendeződött, és a Coventry magára talált: még úgy is ott van a playoff küszöbén, hogy két meccsel kevesebbet játszott riválisai többségénél. Viktor Gyökeres úgy rugdossa a gólokat, mint tavaly, és felépült a sérüléséből a remek Callum O’Hare is, akivel újra ellenállhatatlan az Égszínkékek támadójátéka.

A sikersztorik végén

két igazi meglepetéscsapat:

a Reading ugyan visszaesett a mindenkit sokkoló repülőrajtja után, de Paul Ince játékosai így is kényelmesen a középmezőnyben tanyáznak, míg a Birmingham mostanra az egyik legjobb formában lévő együttessé fejlődött, John Eustace pedig egyértelműen az idény eddigi edzőfelfedezettje. Bámulatosan formálta csapattá a mindenki által leírt Kékeket.

Persze a szoros mezőny következtében a csalódást keltő klubok számára sem ment még el a hajó. Pedig a Middlesbrough katasztrofálisan rajtolt, noha sokan azt gondolták, most végre adottak a feltételek ahhoz, hogy feljusson. Csakhogy Chris Wildert mintha elhagyta volna a varázsereje, csapata egyáltalán nem tükrözte az elképzeléseit, és senkit sem lepett meg, hogy végül menesztették. A helyén Michael Carrick egyelőre bizonyítja a képességeit, a Boro végre elindult felfelé, és mindössze négy pontra áll a hatodik helytől. Szintén bukással végződött Steve Bruce kalandja a West Bromnál, de ez jóval kevésbé lepte meg a közvéleményt. Hiába erősített jól az együttes, kieső helyen várta a szebb napokat és új edzőjét, Carlos Corberánt, akivel azért bravúr lenne a feljutás. De a kiesés szóba sem jöhet.

Bruce-hoz hasonlóan Michael O’Neilltől sem vártunk sokat a szezon eleji beharangozónkban, és az északír edzőnek ki is telt az ideje a Stoke-nál, amely azonban valódi „mérgezett kehely klubnak” tűnik. O’Neillt ugyanis az az Alex Neil váltotta, akit félistenként tiszteltek Sunderlandben, amiért feljuttatta őket, ám ő mégis otthagyta az északiakat a Stoke kedvéért. Egyelőre nem igazán látni, miért, ugyanis a Stoke továbbra is botladozik, talán most a szünetben Neil végre képes lesz összekapni a csapatot. Edzőt váltott a nagy reményekkel, de zavaros koncepcióval induló Hull is, ahol Sota Arveladzét a klub egykori játékosa, Liam Rosenior váltotta. Neki szintén jól jön ez a néhány hét, hogy ismerkedjen a játékosaival.

Az újoncok közül a Sunderland annak ellenére is jól szerepel, hogy elveszítette a trénerét.

A Fekete Macskák a helyére érkező Tony Mowbray alatt is elértek néhány figyelemre méltó eredményt, és talán még többre lesznek képesek, ha decemberben visszatér legjobb csatáruk, a sérülés miatt hónapokat kihagyó Ross Stewart.

Elhappolták a Rotherham edzőjét is, ám Paul Warne-ra szokatlan módon az egy osztállyal lejjebb szereplő Derby County csapott le. A remekül induló Rotherham lendülete érthetően visszafogottabbá vált az edzőváltás után, de Matt Taylor az Exeternél már megmutatta, nem ijed meg a nehéz feladatoktól, és egyelőre a csapatnak minden esélye megvan a bennmaradásra. A harmadik újonc, a Wigan azonban a múlt héten nagy felzúdulást keltve menesztette a klubbal csodákat véghez vivő Leam Richardsont, mintha az ő hibája lett volna, hogy egy alapvetően harmadosztályú kerettel vágtak neki a szezonnak. Utód még nincs, de bárki is lesz az, nem lennénk a helyében.

A Wigan mellett még a Blackpool és a Huddersfield tanyázik kieső helyen. A Blackpool szereplése nem meglepő, de legalább van egy gólerős csatára Jerry Yates személyében, a tavaly playoff-döntőt játszó Huddersfield vesszőfutása azonban hatalmas pofon a Terriereknek. Oké, hogy elvesztették az edzőjüket a nyáron, és a keret is meggyengült, de erre azért nem számítottak a klubban, amelyet most Mark Fotheringham próbál benntartani. Rajtuk kívül még veszélyben lehet a Hull, továbbá a szintén edzőt váltó Cardiff, és a jó rajt ellenére a Bristol City is, melynek már csak a remek fiatal játékosai miatt is érdemes követni a szereplését.

Tippelni viszont megint csak nem fogunk. Ebben az őrült évadban semmi értelme nem lenne.