A magyar labdarúgás felső két osztálya idén „elbrazilosodott”. Nem feltétlenül a játékra gondolunk, hanem arra, hogy az edzőcserék latinos tempóval zajlanak: az NB I tizenkét csapatából ötnél, az NB II húsz együttesből nyolcnál volt már váltás idény közben, holott még csak októbert írunk.
A hónap utolsó hete mindkét osztályban hozott egy-egy váltást: előbb az MTK bontott szerződést a nyáron szerződtetett Bognár Györggyel, aztán a Honvéd kispadjáról kellett mennie a szintén nyáron érkezett Tam Courtsnak. Hosszú távú tervezésről, tudatos stratégia követéséről nehezen lehetne beszélni, hiszen az eredményesség (illetve annak hiánya) felülír mindent. Még az MTK és Bognár György közötti kapcsot is: a nemrég az év edzőjének választott szakember – aki ezer szállal kötődik a Hungária körúthoz, hiszen annak idején az MTK-ból lett válogatott és magyar bajnok játékos, később pedig edzője lett a csapatnak – rövid ténykedés után távozni kényszerült, mert nem hozta az elvárt eredményeket. Bognár kinevezésének jó volt a visszhangja, viszont stílusának – féktelen támadójáték, nem túl erős védekezés – valószínűleg megvannak a korlátai, és ez éppen az eredményességnél üt vissza.
Ebből adódik is a kérdés: lehet, hogy Bognár és a jelenlegi célokért küzdő MTK egyszerűen nem volt egymással kompatibilis? Egyáltalán: mennyire képes egy „szórakoztatásközpontú” edző igazán eredményes lenni? A válaszhoz az olasz futball egyik edzőikonján keresztül próbálunk eljutni.
Zemanlandia és Bognárball
Vajon ki mondta az alábbiakat?
„A 0-0 dögunalmas, sokkal jobb 5-4-re kikapni, akkor legalább van izgalom.”
Senkit sem érdekelt, hogy a nézők unatkoznak, a győztesen megvívott találkozó minden problémát eltakart. Egyébként ez a nívótlan vezetői felfogás elvétve, de még ma is működik, és nem csupán idehaza, külföldön is irányítanak profi klubot átgondolatlan döntéseikről ismert tulajdonosok.
„Az […] edzők attól rettegnek, hogy elvesztenek egy meccset, és elvesztik a munkájukat. Ezért van az, hogy a legtöbb csapat az ellenfél játékát akarja elrontani, nem pedig futballozni akar. Úgy gondolják, mindent meg kell tenni, hogy ne kapjanak ki. Ez nagyon messze van az én elveimtől.”
„Csak az számított, hogy a másnapi újságban a megfelelő eredményről tudósítsanak, így átmenetileg a tréner számára a túlélés reménye megmaradhatott a következő fordulóig.”
Ha arra gondolnak, a válasz Bognár György, igazuk van, legalábbis részben. Két idézet valóban a magyar edzőtől származik – a második és a negyedik a Nemzeti Sportban jelent meg, 2016. október 31-én –, kettő viszont Zdenek Zemantól, a calcio egyik különös, kultedzőnek bátran nevezhető figurájától.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2832" width="4256" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy Bognár György lenne a magyar Zdenek Zeman. Zeman munkássága – rendkívül offenzív 4–3–3-as formációja, ultraagresszív letámadása, maximális kockázatvállalása, és az ehhez szükséges kőkemény fizikai felkészítés, a „Zemanlandia” létrehozása – hatással volt a modern futball alakulására, nemcsak Olaszországban, hanem világszerte is.
Hogy csak egy példát mondjunk erre: Ralf Rangnick tüzetesen tanulmányozta Zeman módszereit, szintetizálta azokat a Valerij Lobanovszkijtól és Arrigo Sacchitól látottakkal, valamint saját elképzeléseivel, és csapataiban – továbbá a Rangnick köpenyéből kibújt edzők együtteseiben – láthatunk zemanos elemeket. A magyar tréner inkább különcnek számít felfogásával – a játék analitikus, adatalapú megközelítésével kapcsolatos ellenérzései pedig erősen szembe mennek a nemzetközi trendekkel –, esetében erős hatásról nem beszélhetünk. És persze a két közeget – a magyar futballt, illetve a kilencvenes évek világelső, brutálisan erős calcióját – sem lehet összehasonlítani nívó szempontjából, ahogyan a két edző által pályára állított játékosokat sem (Zemannak kulcsszerepe volt Giuseppe Signori, Alessandro Nesta és Francesco Totti tehetségének kibontakoztatásában; a 2021-ben Európa-bajnokságot nyert csapat tagjai közül pedig tanítványa volt Ciro Immobile, Lorenzo Insigne és Marco Verratti).
Mégis:
olyannyira, hogy nyilatkozataikat simán lehetne keverni a másikéval. Jó néhány közös elem van – Bognár esetében természetesen nyilvánvaló egykori edzője, Verebes József erős hatása is:
- A futball célja a szórakoztatás. Avagy: jobb egy 4-5, mint egy 0-0
- A futball ellensége a félelem, ami kéz a kézben jár a túlzott eredményközpontúsággal, illetve az eredménytelenségtől való rettegéssel
- A cél: nyílt, támadó szellemű, szórakoztató futballt játszatni, még akkor is, ha ez a védekezés rovására megy
- Direkt futball, agresszív labdaszerzés után a csapat ráveti magát az ellenfél védelmére. Erős kockázatvállalás; vállalkozó szellem bátorítása
- Kompromisszummentesség a vezetői és edzői stílusban. Emiatt konfliktusok alakulhatnak ki, főleg erősen hierarchikus vagy nagyon eredményközpontú közegben. Mindketten elsősorban kisebb csapatoknál tudtak zavartalanul dolgozni. Zeman először a Foggiával elért bravúrokkal hívta fel magára a világfutball figyelmét; Bognár (félig-meddig a közönség által leírt edzőként) a Paksnál vívott ki először széles körű elismerést Magyarországon
- Tudatos hátralépés az élvonalbeli munkáktól bizonyos időszakban
Mindkettejüket konfliktusos embernek ismerik, Zeman perifériára szorulásában például biztosan szerepet játszott a szabadszájúsága… S még egy közös pont: egyikük sem számít eredményes edzőnek. Bognár György a 2001/2002-es évadban 32 mérkőzésen irányította az MTK-t, és bár a csapat egy időben hatalmas előnnyel vezette a bajnokságot, tavasszal összeomlott, a tréner pedig a hajrá előtt lemondott. A kék-fehérek végül bronzérmesek lettek – ez Bognár legjobb élvonalbeli helyezése, emellett a Pakssal az idén vívott (és elvesztett) kupadöntő a másik trófeaközeli eredménye.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Zeman sosem nyert nagy trófeát, pedig ült a Lazio, az AS Roma, a Fenerbahce és a Crvena zvezda kispadján is. Kétszer (a Foggiával, és gólrekordot elérve a Pescarával) megnyerte a Serie B-t, volt a Lazióval bajnoki ezüst- és bronzérmes, de negyvenévi edzősködés alatt ennél nem jutott tovább. Amikor (sokadszor) összekapott az edzői antitézisét képviselő José Mourinhóval, a portugál azzal oltotta le, hogy ő huszonöt trófea megszerzése után nem áll le vitatkozni olyasvalakivel, akinek két Serie B-feljutás a nagy eredménye.
Könnyen lehet, hogy Zeman és Bognár alapelképzelése egyben korlátozta is csapataik eredményességét: hiába ontották a gólokat, néhány idényt kivéve hátul mindig könnyen sebezhetők voltak. Ez a középmezőnyben nem probléma, akkor viszont már az lehet, ha az elsőségért kell(ene) küzdeni.
Nem zsákbamacska
Az MTK nem zsákbamacskát vett, amikor szerződtette Bognár Györgyöt. Az ötvenszeres válogatott irányító szinte minden csapatánál ugyanazt hozta: sok szerzett gól, sok kapott gól, kevés döntetlen. Ez jó idényekben általában azt eredményezte, hogy az általa irányított együttes a felsőházba került, nem ritkán meglepetést okozva ezzel, hiszen a Baja, a Budaörs vagy a Paks negyedik helye (illetve az utóbbi kupadöntője) messze nem a papírforma. Rosszabb évadokban maradt a középmezőny, néha annak is az alsóbb régiója. Az MTK előtt ez semmi gondot nem jelentett: olyan együttesekről volt ugyanis szó, amelyeket lehetőségeik, játékoskeretük alapján legfeljebb a középmezőnybe vártak.
Ha más paksi vezetőedzőkhöz hasonlítjuk, akkor Bognár György – Kis Károly kivételével – mindegyiküket megelőzte pont/meccs mutatóban, de ez nem jelent „kategóriaugrást”. A tolnai csapat Kissel érte el legjobb NB I-es helyezését, az együttessel ezüstérmet szerző tréner pont/meccs mutatója 1,58. Bognáré 1,48 (de ő fel tud mutatni egy kupadöntőt), Csertői Aurélé, vagy a most a kispadon ülő Waltner Róberté az 1,35-1,36-os zónában van. Az egyetlen ezüstérmet leszámítva a 4–6. közötti helyezések jelezték az erős paksi időszakokat. Tulajdonképpen Bognár kicsit volt csak eredményesebb, mint a legtöbb paksi elődje, viszont sokkal tetszetősebb, vonzóbb futballt játszatott, és ezzel nyerte el a szurkolók meg a média szimpátiáját.
Ami érthető is: ha már a csapat általában úgyis valahol a középmezőnyben végez (a Paks még sosem esett ki az élvonalból), akkor inkább legyen a gólkülönbsége 75-63, mint 41-37. Inkább beszéljenek a drukkerek Hahn János vagy Ádám Martin fantasztikus szezonjáról és a Paks őrült meccseiről, mintsem a totális szürkeségről.
Az más kérdés, hogy az MTK nem Paks. Míg a tolnaiaknál az elsődleges elvárás az élvonalbeli tagság megőrzése, aztán a minél jobb helyezés elérése a középmezőnyben, az ismét a másodosztályba süllyedt, patinás budapesti klubban egy célkitűzés van: azonnal visszajutni. Mindegy, hogyan. Története során az MTK ritkán esett ki – épp ezért kínos, hogy az utóbbi időben ingázik –, de ha kipottyant is, minden egyes alkalommal azonnal visszajutott. A másodosztályban ragadás elképzelhetetlen szégyennek számítana.
Így nem megy a darálóban
A húszcsapatos NB II brutális daráló, amelybe korábban már több nagycsapat csúnyán beleragadt. Egy hosszabb rossz széria megtorpedózhatja a feljutást, ha a riválisok elkapják a fonalat. A feljutáshoz az eddigi tapasztalatok alapján pedig jól összerakott, stabil védelem kell. Amióta visszaállították a húszcsapatos, egycsoportos második vonalat, egyszer sem tudott feljutni olyan együttes, amelynek a kapottgólátlaga 1,22 fölött lett volna (lefordítva: még a „lyukasabb védelmű” feljutó is mindig 45 kapott gól alatt maradt 38 meccsen). A „bognári” kapottgólátlag 2010 óta 1,5, a paksi és rövidre sikerült MTK-s időszakban pedig 1,77–1,91 közötti a mutató.
A két adat közti ellentmondást leginkább úgy lehetett volna feloldani, ha Bognár rendbe kapja az MTK csapatvédekezését és megszilárdítja azt, jelentősen csökkentve a kapott gólok számát. Ez egyrészt edzői stílusa miatt lett volna nehéz, másrészt meg amiatt, mert a kék-fehérek a nyáron elveszítették a védelem szempontjából kulcsfontosságú légiósokat: a kapus Milan Mijatovic, a középső védő Slobodan Rajkovic, a balhátvéd Branislav Sluka és Sebastián Herrera, a jobbhátvéd Andrej Kadlec, a védekező középpályás Ylber Ramadani és Stefan Spirovski mind távozott az NB II szabályai miatt. Sokatmondó, hogy – amint az az online szurkolói ankéton is elhangzott – az MTK még Rajkovic honosításával is megpróbálkozott, de nem járt sikerrel. Az egyszeres válogatott Poór Patrik a bajnoki nyitányra esett be Debrecenből, amikor a szakmai stáb látta, szükség lesz még védőre.
A lyukakat nem sikerült befoltozni: bár az MTK támadói kiválóan nyitották az idényt (az első hét fordulóban 30 gólt szerzett a csapat, és úgy tűnt, beválik a Bognárball), a csapat már ebben a periódusban is csak egy mérkőzést tudott hozni kapott gól nélkül.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="853" width="1280" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Ahogyan a szakvezető fogalmazott: nem volt elég kvalitás a játékban. Az eredmény: hatos nyeretlenségi sorozat (2 döntetlen, 4 vereség) és Bognár távozása.
Pedig „csak” az történt, ami a Pakson látottak alapján várható volt. Az MTK támadóstatisztikák sorában (szerzett gólok, xG, lövések, tizenhatoson belüli labdaérintések, sikeres cselek és egy az egy elleni játék, progresszív passzok, kulcspasszok) vezeti az NB II-es rangsort, ugyanakkor a második legrosszabb a kapott gólokat tekintve, a legtöbb labdát veszítette el, kapusainak és védőinek mutatói nem mondhatók fényesnek. A WyScout indexszámítása szerint Németh Krisztián és Bognár István az NB II-es álomcsapat tagja lenne, illetve a támadósorból Futács Márkó, valamint Kovács Mátyás is az első öt között van posztján az eddigi teljesítménye alapján. Viszont a kapusok, a belső és szélső védők, valamint a védekező középpályások rangsorában a bal oldali szárnyvédő Medgyes Sinan az egyetlen MTK-s, aki egyáltalán befér az első öt közé. A kapusok között Somodi Bence a 17. helyen van, a belső védők között Nagy Zsombor a 17., Szépe János a 25.
Azt alighanem jól érzékelte a kék-fehérek vezetősége, hogy ez így nem megy. Erősítésre a téli átigazolási időszakig nincs lehetőség, a csapat mély hullámvölgybe került, és fokozatosan veszítette el önbizalmát. A feljutáshoz nagyjából kettes pont/meccs mutató kellene (az elmúlt hat idényben 1,92–2,05 között volt a második helyezetté), az MTK most 1,62-n áll – ez egyébként közel van Bognár György elmúlt bő évtizedben mért átlagához (1,59). Túl sok a kapott gól és túl sok az elvesztett pont: a másodosztály favoritja már most elszórt 18-at, holott csak a bajnokság harmadánál tartunk. Márpedig a feljutáshoz 40 pontnál kevesebbet kellene elhullajtani.
Ugyanakkor csak hat pont az MTK hátránya a második helyen álló DVTK-hoz képest, elég nagy a keresztbeverés (már minden csapat elvesztett legalább 10 pontot), senki sem ugrott meg a mezőnytől. Ez alapján a Hungária körútiak odaérhetnének az első két hely valamelyikére. A vezetőség valószínűleg úgy gondolkozott: az októberre kibontakozott folyamatok hamar olyan helyzetbe juttathatják a klubot, hogy abból szinte esélytelen lesz feljutóként kikeveredni. Így aztán Bognárnak mennie kellett, s kinevezték a helyére az előző idényben a csapatot megbízott edzőként kis híján az NB I-ben tartó, igen jó teljesítménnyel előrukkoló Horváth Dávidot. Ezt persze már a nyáron is meg lehetett volna tenni.
Az nyitott kérdés, hogy a bajnokság végéig a „több gólt szerzünk, mint az ellenfél” stílus vajon felemelte volna-e a feljutó helyek egyikére a csapatot. A választ nem tudjuk meg, mert a vezetőség az eredményesség érdekében leváltotta a szakvezetőt. Azt, aki 2008-ban egy interjúban így fogalmazott a sportnapilapnak, megindokolva, miért vállal szívesebben háttérszerepet a vezetőedzői munkánál:
„Az eredménycentrikus vezetők nem engedik meg, hogy az edző végigcsinálja a programját, hat hónapra pedig felesleges vállalni a csapat irányítását.”
Mintha saját sorsát látta volna előre.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
