Milyen nyomot hagy a Rossi-éra a magyar futball tradícióján?

Kicsit konkrétabban: vajon beépül-e a magyar futballhagyományokba mindaz, amit most a Rossi-féle nemzeti csapattól látunk, s ami alapvetően tér el a magyar futball eddigi eredményes korszakainak stílusától? Beépül-e vagy teljesen megváltoztatja? Vagy ez az időszak átmeneti epizódocskaként, hatást alig gyakorolva múlik majd el?

Gyerekkoromból bennem ragadt egy olaszországi emlék, amint magyar srácok egy csoportjával olasz kölykök csapata ellen futballozom Riminiben. Sokemeletes házak stadionkaréja közti kis füves téren, földre vetett pólókapufák közé próbáljuk eljuttatni a labdát. Konkrét becsúszást, helyezkedési pozíciókat, tolódásokat nem őrzött meg lyukacsos memóriám, csak az impressziót, hogy

ezek védekeznek, csúsznak, ha kell, és ravaszak.

Úgy támad ez újra, ahogy az illatemlékek szoktak: ha hasonló érzületet kelt egy focizó, többnyire olasz együttes, akkor egyből erre a vérre menő, a sötétedés hármas sípszava által befejezésre ítéltetett játékra asszociálok. Mert azok a srácok olaszul fociztak, catenaccio volt kicsiben.

Aztán sokkalta később a Pacaembu stadionnál jártam Sao Paulóban, a helyen, ahol Pelé – csapata, a Santos otthonán, a Villa Belmirón kívül – a legtöbbször lépett pályára, és a legtöbb gólt szerezte. A létesítmény parkolójául szolgáló betonplaccon kevés autót látni, mobil fémkerítés elemekkel körbezárt, krétával rajzolt téglalapokban, derékig érő rácskapukra folyik az öt-öt elleni játék, a szabályok alapján mindkét oldalon kötelezően szerepel két focistanő is. Amatőr torna, virtuóz driblikkel, cseppet sem kényszeres, fantáziadús kényszerítőkkel. (Hülye szó a kényszerítő a csapatkohézió leglazább megnyilvánulására.) Ők brazilok. Mellettem az akkori magyar válogatott egyik stábtagja tátja a száját, miket is tudnak ezek az amatőrök. De persze, ugyanez a homokos parton is.

Tradíciók. A csúcsról a piramis legaljára lecsorgó stílusjegypatakok, mentalitáserek, megoldáscsöppök.

Minden nemzet futballjának legfőbb hagyományaivá sikeres korszakai legfontosabb karakterjegyei válnak.

Az olaszok végtelenül szervezett világbajnokai, a brazilok művészi szinten játszó, csúcsra jutó cselakrobatái teremtették meg nemzetük futballhagyományait, futballjellemvonásait.

Vajon a Rossi-éra van-e olyan hatású, hogy megváltoztassa a magyar futballszurkoló és ezzel együtt a téren futballozó gyerek (ha van ilyen) által elfogadott formákat? Persze, hogyan jöhetnek a mostani eredményecskék a korszak- és stílusalkotó, babérkoszorús időszakokhoz? Úgy, hogy az eredmények ebből az aspektusból nem önmagukban értelmezendők, hanem a szurkolói lélekre gyakorolt hatásuk szempontjából is.

Márpedig az előző évi Európa-bajnokság és az idén lejátszott Nemzetek Ligája magyar mérkőzései – a politikailag motivált propagandisztikus sajtó megafonja által is felerősítve – elértek a futballszeretők szívéig. De mire is kellene hatni? Hogyan is futballozik (focizott?) a magyar srác amúgy? Hát, hogy? Ahogyan az Aranycsapat, ahogyan Albert Flórián. Mindenki mágikus magyar, ha képességei elegendők rá, akkor csak támad, ha érzi igazán a kaput, akkor nem kell védekezéssel vesződnie, a magyar aranylabdás mintájára elegendő lehet csípőre tett kézzel kivárni, hogy az ellenfél befejezze az akciózást. Majd eggyel többet lövünk, mint amennyit kapunk, vagy valami ilyesmit mondott Puskás is Grosicsnak. Ez volt, amikor ment, aztán meg már nem. Viszont az összes olyan kísérlet, amely a stabil védekezést tekintette volna alapvetésnek, kudarcos élményekkel került egy élménycsokorba a magyar fejekben. Csank János edzői felfogása a képességek közepességének elismerésével kezdődött (azaz lemondott a varázslatos magyarságról), és az azokból kihozható maximumra tört már Vácott is, aztán a válogatott kispadján szintén, és még utóbbi helyen is reményeket keltett, amelyek aztán a Jugoszlávia elleni pótselejtezőben tíz perc alatt omlottak össze.

Akkor járt az előző három és fél évtizedben legközelebb a magyar válogatott a világbajnoki részvételhez, de ettől és az összesített 1-12-es kieséstől még a defenzív futball nem vált népszerűbbé.

Erwin Koeman a 2010-es vébére igyekezett a magyar nemzeti csapattal, és négy fordulóval a selejtező vége előtt lépéselőnyben volt egy iszonyatosan nehéz csoportban a portugál és a svéd csapattal szemben is, tehát védekezhetett. Mindkét együttes elleni, hazai sorsdöntő selejtezőn már tíz perc után vezetett az ellenfél, és holott a kapitány racionálisan döntött, az egyéni hibákat követően a gyávaság vádjával illették őt és csapatát is. Az ezután következő „szerethető csapat” esetében az észszerű bekkelés kizárttá is vált, így Egervári Sándor a hollandok elleni 1-6 után ült a padra, és – csapatával szép ívet befutva – egy ugyancsak ellenük játszott 1-8 után távozott.

Marco Rossi a számára legkedvezőbb körülmények között kezdhette meg a „magyar fal” felépítését: a Dárdai-örökség rövidke, foggal-körömmel kivívott sikerecskéi legalizálták, a megízlelt Eb-részvétel-eufória újraélésének vágya pedig szentesítette is szándékait. Ehhez ráadásul a védekező stratégia fejlesztésének tökéletesen megágyazó ellenfélnévsor társult az előző három évben, hiszen már a Nemzetek Ligája B-csoportjában is, a vb-selejtezőkön is, az Eb-n, a most nyári NL-ben pedig pláne szinte csak jelentősen erősebb játékoskerettel rendelkező vetélytársak jutottak riválisként. A nem erősebbek – mint San Marino meg Andorra – pedig annyival gyengébbek voltak, hogy az normál körülmények között nem jelenthet gondot. A kivételt Albánia képezte, azon a teszten pedig el is bukott a csapat, ami a többi, bekkeléssel elért eredményhez képest mára már csak csip-csup ügynek tűnik a győztes meccsek utáni szurkolói mámorban. Hogy a mámorométer mit is mutat, szinte kizárólagos meghatározó a hozzáállás elfogadása szempontjából, és rendkívül jelentős a stílusjegyek tradícióba épülését tekintve.

Kapcsolódó

A bravúrok után jöhet a Rossi-csapat metamorfózisa: esély, de veszély is lehet az Eb-selejtező

Bravúrosan szerepelt a magyar válogatott a Nemzetek Ligájában, s ez jó esélyt biztosít a pótselejtező nélküli Eb-részvételre, ám veszélyeket is rejthet magában: a válogatottnak el kell hagynia a „kisebb” csapat komfortosnak bizonyuló szerepét.

A magyarosnak gondolt Duna-menti, kreatív, labdatartásra törekvő stílus már régóta alig található meg a magyar pályákon, és az ehhez szükséges képességekkel megáldott játékosok száma is kifejezetten alacsony, még egy nemzeti válogatott összeállításához sem elegendő, így a támadó futballt preferáló kísérletek törvényszerűen buktak el az előző évtizedekben.

A magyar futball-lélekben megüresedett tér betöltésre vár,

és Rossi olaszos megközelítése nyerésre áll. Hogy marad-e győzelmi esélye, az nagyban az Eb-selejtezők eredményétől függ. Viszont a litván, a bolgár és a montenegrói csapat ellen valószínűleg már a régi-magyaros és az új-magyaros stílusból kevert megfelelő elegy lehet nyerő.

Lehet, hogy ez lesz a jövőben majd hagyományosként kezelt magyar stílus?