Manchestertől Montevideóig, Jerevántól Debrecenig: a klubhálózati kapcsolódás lenne a futball jövője?

A Paris Saint-Germain csapatát 2011 óta birtokló Qatar Sports Investment (QSI) kisebbségi tulajdonrészt szerzett a portugál Braga együttesében. A Manchester Cityt birtokló City Football Group (CFG) egymilliárd brazil realt (nagyjából 192 millió amerikai dollárt) ajánlott Északkelet-Brazília egyik prominens klubjáért, a Bahiáért. A Chelsea új tulajdonosi köre Portugáliában, Belgiumban és Latin-Amerikában keres társklubokat, és a hírek szerint ugyancsak partnercsapatok után kutat a Liverpool mögött álló befektetőcsoport is. Sosem látott módon hálózzák be a világfutballt a multinacionális „klubszövetségek”, és már nem is csak feltétlenül a szokásos anyaklub–fiókcsapat kapcsolatról van szó.

De mi van mindennek a hátterében?

„Alig néhány hónapja keletkezett és íródott be a sportfogalmak idegenszótárába ez az új szó: fiókcsapat” – olvashatjuk a Nemzeti Sport egy 1927 decemberi számában, így aztán gyorsan meg is állapíthatjuk, nincs új a nap alatt. A cikkben persze még a fiókcsapat klasszikus jelentése szerepel: „kis Fradi”, avagy „kis Hungária”, tehát a kor nagy magyar csapatainak – általában másodosztályú – „kiszolgáló egyesülete”, ahová le lehet passzolni a meccsrutint szerezni akaró fiatalokat, a létszámfelettieket és a sérülésből visszatérőket. Vagy, hogy a korabeli szóhasználattal éljünk: „a fölösszámú profikat”.

Hogy nincs új a nap alatt, az a korabeli fenntartásokból is látszik. A fiókcsapatok rendszerét „káros szimptómának”, „veszedelmes kelevénynek” nevezi a cikket író báró Gudenus Leó, és tesz két érdekes megállapítást, amely ma is elhangozhatna:

1. „Rossz vért szül [más egyesületeknél] az a tudat, hogy az ő rivális egyesületüket oly nagy patrónusok támogatják, amelyek anyagi erejével éppen olyan kilátástalan harcot vívnak, mint Don Quijote a szélmalmokkal…”
2. „Idegen tőkével teljesen meghamisítja a ligabajnokság képét, s rákényszeríti az egyesületeket, hogy hendikepversenyt fussanak.”

Az UEFA közbelép

A vita még jó ideig folyt a sportnapilap hasábjain a fiókcsapatok rendszeréről, amely „túlélt” sok-sok évtizedet, és a mai napig mindennapos szerte a világon. Viszont nemzetközi csapathálózatról még nem beszélhettünk, hiszen ehhez nem voltak adva a feltételek. Az 1990-es évek végén már igen, pláne, mivel a Bosman-szabály megkönnyítette a futballisták mozgását és mozgatását. A Parmalat a Parmát és a Palmeirast kötötte össze (hogy aztán a cég bukása súlyos gondokat okozzon mindkét csapatnak), de az első nagy, nemzetközi klubláncot (Rangers, Vicenza, Slavia Praha, AEK Athén) a brit ENIC befektetési társaság hozta össze.

Ez rövid időn belül szabályozást igényelt: az ENIC klubjainak ügye egészen a nemzetközi Sportdöntőbíróságig ment, miután az UEFA szót emelt az ellen, hogy egy társaság több csapata egyszerre (és akár egymás ellen) játsszon az európai kupaküzdelmekben. A jogi procedúra kiváltó oka az 1997/98-as KEK volt, melyben az ENIC három klubja (AEK, Slavia Praha, Vicenza) is eljutott a negyeddöntőig. Az európai szövetség ezt követően ült le az ENIC képviselőivel, hogy a „multiklub-tulajdonlás” (multi-club ownership, azaz MCO) kérdéseit megvitassa. Az UEFA végül rendelkezést hozott a jelenség kordában tartására – ezt támadta meg sikertelenül az ENIC –, és azóta is az „integritásszabály” különböző verziói adják meg a csapásirányt. Ez tiltja, hogy azonos tulajdonosi körbe tartó csapatok azonos kupasorozatban induljanak.

A szabályozás azért nem drákóian szigorú, hiszen nem akadályozta például meg, hogy az RB Leipzig és a Red Bull Salzburg, azaz a Red Bull-futballhálózat két prominens klubja összetalálkozzon – papíron ugyanis nem ugyanaz a tulajdonosi kör.

Részben az UEFA-szabályozás lehetett az oka annak, hogy bár sok klub kötött határokon átívelő együttműködéseket (pl. a Manchester United–Antwerp–Shelbourne–IFK Göteborg vagy a Chelsea–Vitesse kooperáció), kevesen léptek az ENIC nyomába. Ám a most kibontakozó nagy hálózatokhoz hasonlót hozott már létre az olasz Pozzo család (Udinese, Watford, Granada) és természetesen a belga Duchatelet família (Standard Liege, Charlton Athletic, CZ Jena, Alcorcón, Sint-Truiden, Újpest – mára ebből az Újpest maradt, és Duchatelet-ék tevékenysége finoman fogalmazva sem pozitív megítélésű a szurkolók körében). A hálózat tagjai között ugyan van valamiféle hierarchia, de nem klasszikus anyaklub–fiókcsapat(ok) viszonyról van szó. A kapcsolat értéke leginkább a közös – az önálló klubokénál kiterjedtebb – játékosmegfigyelő-hálózat kialakításában, a klubok közötti játékosáramlásban, a begyűjtött adatok felhasználásában rejlik.

Jönnek a nagyok

A bökkenő a Pozzo- és Duchatelet-féle hálózatokkal (vagy például a DVSC-t a nyár óta soraiban tudó Noah-csoporttal) leginkább a méret és a pénz, illetve annak relatív hiánya. Egy-egy ilyen felállással azt el lehet érni, hogy a tulajdonosi körnek legyen két-három élvonalbeli csapata erős ligákban – Pozzóék esetében topligás szintről volt szó –, és a hálózat „koronaékszere” időnként jobban szerepeljen, mint az jelentőségéből adódna, de igazi áttörést a szuperklubok uralta futballvilágban már nem. Sok befektetéssel és okos transzferpiaci tevékenységgel el lehet jutni legjobb esetben három topligás klubig, melyből egy vagy kettő nemzetközi kupaszereplő. Ez nem rossz, de mégsem világhódítás. Ilyesmivel lehet baja a PMG-hálózatnak is, amely kisebb és közepes klubokat „gyűjt” (Barnsley, Thun, Oostende, Nancy, Esbjerg, FC Den Bosch, Kaiserslautern) – nehezen látni, mire futna ki a befektetés, ha a Kaiserslauternt nem sikerül visszajuttatni a Bundesligába.

Kapcsolódó

Oroszországi vagyonból indított futballbirodalom részévé vált a debreceni focicsapat

A Debreceni Vasutas Sport Club hétfőn jelentette be, hogy az örmény NOAH Group többségi tulajdonrészt vásárolt. A konzorcium több focicsapatot is megvett már, de meglehetősen kevés sikerrel. Ennek a birodalomnak lett része a DVSC.

Az igazán nagyok viszont még jobban ki tudják használni a hálózati rendszerben rejlő – éljünk a borzalmas vállalati szlenggel – szinergiákat. Közös stílus és elvek alapján játszhatnak a klubjaik, hozzáférhetnek ugyanahhoz a gigantikus adathalmazhoz, keringethetik a játékosokat a hálózat különböző szintjein, és persze közben reklámhordozói a mögöttük álló cégeknek, üzleti köröknek.

A két legismertebb hálózatból a Red Bull megközelítése a kíméletlenebb:

a felvásároltaknak kuss,

mindennek a konszern megszabta mederben kell haladnia. Azonos színek, azonos filozófia, legyen szó Lipcséről, Salzburgról, New Yorkról, vagy a Sao Paulo állambeli Bragantinóról. Fehér-piros színek, átnevezés, bikák a mezen, a klubmúlt eltörlése, tiszta lap, akinek nem tetszik, az mehet Isten hírével. Közismert legenda, hogy amikor a Red Bull-hatalomátvétel után a Salzburg szurkolói hiányolták a lila színt, az volt a válasz, hogy az idegenbeli kapusszerelés sportszára lehet esetleg lila. Hogy netán az SSV Markranstädt, az SV Austria Salzburg, a New York/New Jersey MetroStars vagy a CA Bragantino szurkolóinak hiányoznak a klubszínek vagy a régi címer? Ez van, fel lehet szállni a robogó Red Bull-vonatra, vagy le lehet pattanni, és bogarászni az ötödik vonalban. Nagyjából ez a választás.

Finomabb a világ legnagyobb hálózatát kialakító City Football Group megközelítése. Ha új csapat jön létre vagy a felvásárolt klub múltja rövidke, az a City-brandet és színeket kapja (Melbourne City FC, New York City FC, Montevideo City Torque, Mumbai City FC), ha viszont patinás múltú klubról van szó (Palermo, Troyes, Lommel, Girona, Yokohama F. Marinos), akkor sem a színkonstrukció, sem a név nem változik. Ez „bársonykesztyűs” megoldás a Red Bull-féle dózeroláshoz képest.

A CFG – csak az első, közvetlenül a csoporthoz tartozó, férficsapatokat figyelembe véve – immár négy kontinensre és tizenegy országra terjeszkedett ki, a brazil Bahia lehet a tizenkettedik csatlakozó.

Ha minden elképzelés bejön, akkor a hálózat lefedhet az ötből négy topligát,

továbbá az Egyesült Államokat, Brazíliát, Kínát, Indiát, Japánt és Ausztráliát – azaz a legfontosabb piacokat a külföldi többségi tulajdonszerzést tiltó Németország kivételével. Hollandia csak azért nem képviselteti magát a CFG-csoportban, mert a NAC Breda átvételét a heves szurkolói ellenállás megtorpedózta.

Ideje egy listában áttekinteni azt, hogy miért lehet jó az ilyen együttműködés?

• Információáramlás
• Kockázat diverzifikációja
• Szinergiák (játékos-megfigyelés és -kiválasztás, adatelemzés, pénzügyi, jogi és adminisztrációs háttér, egységes klubfilozófia, játékstílus)
• Játékosmozgások a hálózaton belül (átigazolási díjak minimalizálása)
• Stábmozgások a hálózaton belül (vezetők, edzők, stábtagok „kiképzése” a kisebb kluboknál)
• Edzéslehetőség (a kisebb csapatok csúcslétesítményekben is gyakorolhatnak), túrázás
• Játékosok fejlesztése, „parkoltatása” munkavállalási engedély megszerzése érdekében (pl. Angliába igazolás esetén)
• A márka erősítése más piacokon
• A „klubkollektíva” tárgyalási pozíciója erősebb lehet
• Le lehet szorítani az ügynöki jutalékokat, ha a hálózat tagjai egymás között üzletelnek

Haldun al-Mubarak, a City-csapatok egyik kulcsfigurája szerint a fentiekből a legfontosabb az információáramlás.

Egy olyan csapat, mint a Lommel, a most rendelkezésére álló globális adathalmaz töredékéhez jutna hozzá a hálózat nélkül. Az érték az adatokban rejlik és a rendszerben, amely a klubhálózat minden tagja számára felhasználhatóvá teszi azokat

– magyarázta a klubvezető az ESPN-nek. A hálózat csapatainál alkalmazott klubfilozófia és játékstílus (a City-kluboknál: rövid passzos játék, építkezés hátulról, állandó nyomás az ellenfél labdát birtokló emberén; a Red Bull-csapatoknál: magas intenzitású, látványos támadófutball fiatal játékosokkal) is igen fontos, hiszen ezzel arcot, identitást nyernek az együttesek. Az azonos filozófia és stílus miatt hasonló profilú futballistákat keresnek a csapatok, akik adott esetben könnyen beilleszthetők lesznek a hálózat egy másik klubjának elképzeléseibe.

Természetesen nagyon gyakorlatias rövid távú megfontolások is állhatnak a klubvásárlások mögött – ha például a Lommel feljut a belga élvonalba, akkor a Manchester City által kiszemelt és a City Group által megvásárolt fiatal játékosokat itt lehet „parkoltatni”, míg elegendő pontot nem szednek össze az Angliába igazoláshoz. Az angol kluboknak ezért különösen értékesek lehetnek a spanyol, olasz, francia, portugál, holland, belga vagy török partnercsapatok – ezek mind 1. vagy 2. kategóriás „pontgyűjtő helyek”, azaz hamar megszerezhetik a játékosok az Angliába igazoláshoz szükséges pontmennyiséget.

Kapcsolódó

Szalai Attila nem szerződött a Premier League-be, bár ő azon kevés magyar egyike, aki ezt megtehetné

Szalai Attilának majdnem sikerült az, ami magyar játékosnak immáron hat szezon óta nem: bejutni a Premier League-be. De mi a helyzet a többi hazai futballistával? Van-e esélyük egyáltalán a szigetországi szerződésre?

A korábban bevetthez képest változás, hogy több, klubhálózatot kialakító csoport nem alá-fölé, hanem mellérendeltségi viszonyt képzel el csapatai között. A 777 befektetőcsoportnak például négy patinás, nagy(obb) klubja is van (Sevilla, Standard Liege, Vasco da Gama, Genoa) a párizsi Red Star mellett.  A csoport – melynek futballrészlegét a City Football Group volt stratégiai felelőse, Don Dransfield vezeti – nem akarja anyaklub–fiókcsapati rendszerbe kényszeríteni a hasonló méretű, népszerű, nagy múltú egyesületeket. A Crystal Palace, Olympique Lyon, Botafogo, Molenbeek kvartettben érdekelt John Textor is hasonlóképpen gondolkodik.

Egyik klubnak sem szabadna fiókcsapati státusba kényszerülnie. Az együttműködésnek hasznosnak kell lennie mindkét fél számára

– magyarázta a The Athleticnek.

A leggyakoribb szurkolói panasz ugyanis klubhálózatok esetében arra érkezik, hogy csapatukat alárendeltként kezdik kezelni – ezt főleg jelentős múltú egyesületek esetében bírja (érthető módon) nagyon rosszul a tábor. A klubkultúra erővel véghezvitt megváltoztatása (ld. Red Bull-csapatok) pláne botránykőnek számít.

A szurkolói ellenállás az egyik legnagyobb buktatója a multiklubmodellnek,

de más problémák is akadhatnak. Az irányítási és üzleti hibák könnyen megbosszulhatják magukat (ahogy a The Athletic által megkérdezett szakértők mondták, előbb egyetlen klubot kellene tisztességesen irányítani, utána jöhet csak a több csapat), a topklub megrendülése az egész „hálót” megremegtetheti. Nem ritkák a szakmai összetűzések sem. A CFG például alig tette be a lábát Palermóba, Silvio Baldini vezetőedző és Renzo Castagnini sportigazgató is lemondott, miután megkérdezésük nélkül rúgtak ki stábtagokat. Ahogyan Baldini fogalmazott, azért megnézné, hogy Pep Guardiola mit csinálna, ha a CFG konzultáció nélkül, a feje fölött átnyúlva kirúgná a Manchester City fizikoterapeutáit és az erőnléti edzőt… Sok kölcsönjátékos vagy csak egy-két évig „állomásozó” fiatal esetén nehézkes a csapatépítés, nagy a fluktuáció. Akár még a hálózat képviselte játékfilozófia is ellentétes lehet az országban megszokottal. Meg kell felelni a FIFA és az UEFA (vagy a releváns kontinentális szervezet) szabályozásának.

Hálózati jövő

A közeljövőben azzal számolhatunk, hogy egyre több klubszövetség hálózza be Európát és a világot. Az Off the Pitch számításai szerint 2017 óta 700 százalékos az emelkedés a multiklubmodellhez tartozó klubok számában – világszerte legalább 181 csapatot lehet hálózati tagként besorolni. A Play the Game 2021-es kutatásában megállapítja: minimum 60 olyan futballbefektetői csoport van, amely két vagy több klub tulajdonosa. Az UEFA száznál több, hálózathoz tartozó európai klubot tart számon. Ez nem a jövő, hanem a jelen trendje, s a trendformáló, rendkívüli gazdasági erejű társaságok (City Football Group, Red Bull) kerülhetnek a legjobb helyzetbe.

A felvásárlásoknak a koronavírus-világjárvány és a közelgő gazdasági és energiaválság is megágyazhat. Egyre több anyagilag megrendült vagy pénzinjekcióra vágyó klubnak lenne jó „mentőöv” egy befektetőcsoport és egy klubhálózathoz csatlakozás, még ha ez az autonómia bizonyos fokú feladásával is járna együtt. Az elsősorban amerikai és ázsiai befektetőcsoportok pedig élénken érdeklődnek a felvásárolható klubok iránt, pláne, ha azoknak veretes múltjuk és sok szurkolójuk van. Brazília – a világ legnagyobb futballistaexportőre és egyik legfutballőrültebb országa – nemrégiben nyitotta meg kapuját a külső befektetői tőke előtt. Hollandia, Belgium, Dánia, Franciaország magas színvonalú futballja, remek utánpótlásképzése miatt lehet vonzó célpont.

A multiklubvonaton egyelőre nincs fék, hogy aztán ez csak ideiglenes divat-e, vagy tényleg a klubfutball jövője, az majd elválik.

Ha az utóbbi, akkor szinte biztos, hogy több összeütközésre kell számítani a hálózatok és a nemzetközi szövetségek között, megreformált, vagy teljesen új szabályozásra is szükség lehet. A klubhálózatok felemelkedése érintheti az átigazolási piacot és annak szabályozását is. Az meg gyanítható, hogy – mint mindenből – ebből a trendből is a labdarúgás legnagyobbjai jönnek ki jól. Például a City Football Group, amely ha nem is elindítója volt a divathullámnak, az elsőszámú és legnagyobb zászlóvivője annak.