A legnyugatibb magyar center elköszönt, és maga után hagy egy Szalai-alakú űrt

Ha van „szalaiádámos” gól, akkor az a 2016-os Európa-bajnoki menetelést elindító, Ausztria elleni találat. Szimbolikus jelentősége vitathatatlan – 30 év után ez volt a magyar felnőtt A-válogatott első gólja nagy tornán –, és mindig is ez lesz a Szalai-gól, de ennél is több van benne, ha visszanézzük. Szalai visszalép centerből, háttal, messze van a kaputól. Mellel készíti le a labdát Kleinheisler Lászlónak, aki kicsit dédelgeti azt, majd kényszerítőzik egyet Szalaival, aki ezután három osztrák védő közé, üres területre mozog. Kleinheisler meg is kínálja egy remek labdával, a center átveszi azt. Nem ragad hozzá a labda, kicsit hosszú az átvétel, de még pont elég jó: Szalai csúszik, jobb lábával eléri a labdát, s bepiszkálja azt a hálóba, majd néhány másodperc múlva már a magyar szurkolókkal ünnepel együtt a kapu mögött. A labda meg „lassítva is begurul”.

Tipikus Szalai. A kőkemény mezőnymunka (ami nélkül sosem alakult volna ki a helyzet), az intelligencia (a helyzet átlátása, optimális helyre mozgás), a nem perfekt technikai megoldás és a tökéletlenségével együtt tökéletes befejezés, majd az ünneplés a szurkolókkal.

Lehet, hogy vannak olyan magyar középcsatárok a kortársak között, akik szebben fejezték volna be az akciót. De elképzelhető, hogy velük nem jutott volna el ugyaneddig a támadás.

Jellemző az is, hogy amikor Szalai Ádám bejelentette visszavonulását a magyar nemzeti csapattól – a hír már korábban kiszivárgott a sajtón keresztül, és ez láthatóan nem esett neki jól –, akkor a reakciók között markánsan megjelentek az „öltözőben nagyon hiányozni fog, a pályán nem biztos” jellegű vélemények is. Pedig Szalai játékát akkor fogjuk igazán értékelni, amikor majd meglátszik a hiánya. Tudniillik a magyar futball elmúlt másfél évtizedének ő az egyetlen, topligás szinten is tényezőnek számító centere.

Nem véletlenül az. Senki sem lép véletlenül pályára a Bundesligában 276 alkalommal, és senki sem szerez véletlenül 54 gólt a világ egyik legerősebb bajnokságában. Akit ennyiszer pályára küldenek, az egyértelműen topligás szintű, és több mint egy évtizedig ilyen nívón játszani csak álom a magyar futballisták 99,9 százalékának. Ha a vezérszerepéről van szó, Szalai megítélése teljesen egyértelmű a szurkolók körében: mindenki elismeri, milyen fontos egyénisége a csapatnak, és hogy mennyire jó csapatkapitány. Kevésbé egyöntetű a vélemény, ha a játékáról szól a kérdés. És ennek lehet, hogy történelmi előzményei vannak.

A magyar, illetve Duna-menti labdarúgóstílus – melynek kialakulásában kulcsszerepe volt a hazájától messzire szakadt, emigráns angol edzőnek, Jimmy Hogannek – a skót stíluson alapul. A skót stílus pedig az angol ellentétét képviselte a 20. század elején: míg az angolok meglehetősen merev, hosszú labdákra, erőre és keménységre építő játékot játszottak, északi szomszédaik a technikás, intelligens, gyors összjátékon és kombinációkon alapuló futballban hittek. Az irónia az, hogy Hogan maga is (ír származású) angol volt, de szülőhazájában elkerülték a nagy sikerek, szemben Közép-Európával. Sírján az Aranycsapat szövetségi kapitányának, Sebes Gusztávnak tisztelgő egysorosa áll. Mindig is hitt az észfutball primátusában.

„A Craven Cottage-en óriásit fejlődött a futballtudásom, mert nagyszerű skót játékosokkal dolgozhattam együtt, akik azt a stílust játszották, amelyre mindig is vágytam” – emlékezett vissza Hogan a Fulhamnél töltött éveire.

Ez a skót stílus köszön vissza – a helyi gondolkodásnak megfelelően módosítva – a magyar és közép-európai futballtradícióból, és ez az, amit itthon hosszú évtizedekig egyértelműen követendőnek tartottak. Se szeri, se száma az olyan cikkeknek, amelyek az észfutball felsőbbrendűségét hirdetik az erőfutballéval szemben, még akkor is, ha a húszas, harmincas évek hazai újságjai gyakran kritizálják a magyar játékosok hiányosságait (kevés dinamizmus, lassúság, túlzott bizodalom a technikai fölényben).

„Többet ésszel, mint erővel – mindig ez jellemezte a labdarúgásunkat. Az észt eleinte csak a technika, ennek változatos, ötletes, néha ördöngös alkalmazása jelentette, majd ehhez jött a mind jobban fejlődő taktika, s a közelmúlt éveiben az a különleges, sokmozgásos játékmód, amely ugyancsak meglepte a labdarúgóvilágot (…) Legjobbjaink nem sokat törődtek a külföldi erőfeszítésekkel, sőt, még egyes szakvezetők sem. Az erőt mindig kevésre becsülték. Lenézték azt, aki »erőből« játszott. Az erő – úgy érezték – nem illik a többet ésszel, mint erővel elvhez; nem »méltó« a kiváló magyar labdarúgókhoz. Azokat, akik sokat adtak az erőnlétre, röviden csak »favágóknak« nevezték, játékukat pedig »erőfutballnak«” – írta a Népsport hasábján 1957-ben Pálfai János, aki épp ezt a gondolkodásmódot bírálja cikkében. A korabeli felfogást – ami ekkor már húsz-harminc éve meggyökerezett, és azóta is él – jól tükrözi.

Azt tartja a szurkolói gondolkodás, hogy a magyar középcsatár akkor jó, ha trükkös.

Technikás. Briliáns megoldásokra képes. Intelligens. Finoman bánik a labdával és megoldásai is finomak. Művész, nem pedig erőművész. No és persze: sok gólt szerez. Az erős, hatalmas munkabírású, pláne a jól védekező kifejezések nem hangzanak el ilyenkor. A kollektív magyar futballemlékezetben élő belsőcsatár inkább Hidegkuti Nándor (visszavont center), Albert Flórián (rendkívül technikás, intelligens támadó/támadó középpályás) vagy Törőcsik András (megzabolázhatatlan, teljes szabadságot élvező támadójátékos), mintsem a mezőnyben sokat dolgozó, hatalmas termetű, irdatlan erejű Toldi Géza, vagy akár minden idők leggólerősebb hazai centere, Deák Ferenc. És nem azért, mert utóbbiak hátán (a kor szokásainak megfelelően) még nem volt szám.

Szóval Szalai Ádám alighanem „kilóg” abból a mentális képből, amelyet arról alkottunk, hogy milyen a jó magyar (közép)csatár. Ha nem is tudatosan, de sok-sok futballszerető generáció véleménye, a csatárjátékról alkotott képe szállt át ránk. Ugyanakkor Szalai – éppen ereje, harcossága, kiemelkedően jó mentalitása, munkabírása és munkamorálja, alázata miatt – sokkal „nyugatibb” csatár, mint amit megszoktunk. Nem véletlen tán, hogy felnőttkarrierje Németországhoz (illetve még Spanyolországhoz és Svájchoz) kötődik. NB I-es mérkőzést sosem játszott. Ahogyan ő is mondta magáról a Nemzeti Sportnak adott interjújában: nem ő volt a leggyorsabb, a legtechnikásabb, a legügyesebb. Neki semmi sem volt ingyen, vagy jött könnyen. Talán Toldi hasonlítható hozzá a legjobban: egy olyan csatár, akit – bár sokkal gólerősebb volt Szalainál – elsősorban szíve, lelkesedése, küzdeni tudása, keménysége, munkabírása, s nem utolsósorban taktikai érettsége emelt ki kortársai közül.

Ha Szalai Ádámot búcsúztatjuk a válogatottól, nem mehetünk el az itthon szintén szokatlan, metsző őszintesége mellett sem.

Jellemző, hogy a Wikipedia-szócikkében külön rész foglalkozik a 2013-as telki sajtótájékoztatóval, amikor igen keményen szembesítette a magyar futballt (beleértve minket, újságírókat is) önámításával és hiányosságaival.

„Tíz év, húsz év óta folyamatosan át vannak verve [a futballszerető emberek]” – jelentette ki. Kellő brutalitás volt ez, de olyan, ami miatt kritikák kereszttüzébe került – Pintér Attila kapitánysága alatt nem is volt válogatott, mivel a későbbi szakvezető kikérte a kritikát a magyar futballszakma nevében.

Pintéren kívül azonban 2009 és 2022 között minden szövetségi kapitány számított Szalaira. Erwin Koemannál debütált, Egervári Sándornál szerezte első góljait, s kulcsszereplője volt Dárdai Pál, majd Bernd Storck válogatottjának, melyet Európa-bajnoki részvételhez segített. Nem hagyta ki Georges Leekens sem, Marco Rossi pedig olyannyira megbízott benne, hogy neki adta a csapatkapitányi karszalagot, s aligha bánta meg egy percig is, hogy „vezérbikának” választotta. Elég megnézni az Izland elleni öltözői beszédét! A 2021-re elhalasztott Euro 2020-on betalált a németek kapujába, így ő az első (és mindmáig egyetlen) magyar futballista, aki két Európa-bajnokságon is gólt szerzett.

Talán azért is volt kirobbanthatatlan több mint egy évtizeden keresztül a válogatottból, mert tökéletesen megfelelt a 2000-es évek végén, a 2010-es években domináns centertípusnak. Erős volt, rendkívüli küzdőszellemmel, munkabírással és magas taktikai érettséggel. Ráadásul a magyar futballban Dárdaival, Storckkal, később Rossival főszerepet kapott egy nagyon józan vonal. A kapitányok hitelessége, valamint az eredmények javulása hatására sokan átértékelték, mi is a jó és mi a hasznos a pályán.

Márpedig Szalai kiemelkedően hasznos volt.

A hasonló típusú és igazán gólerős erőcsatárok (gondoljunk Didier Drogbára) világsztárok lettek, mások pedig a csapatjáték fontos, nem ritkán nélkülözhetetlen elemei. A center gyakran izoláltan darált a védők gyűrűjében, megtartotta és letette a labdát támadótársainak, ha kellett, megvívta harmincadik párharcát is a pályán. Első embere volt a le- és visszatámadásnak, így védekezésben is fontos szerepet kapott. A futball ciklikusan változik, és olybá tűnik, az „egyke” centerek, a kilences erőcsatárok napja leáldozóban van. Érdemes megnézni, mennyire elöregedett a nemzetközi elit szintjén is a centerposzt. Erling Haaland egyesíti a klasszikus centerek és a mezőnyben is kiválóan játszó, technikás csatárok erényeit, és ezzel alighanem a világ legjobb futballistája lesz rövid időn belül, de a Newcastle United által hajmeresztő összegért szerződtetett Alexander Isak sem képviseli (termete ellenére) a tradicionális középcsatár-iskolát. Ahogy egy osztrák játékosmegfigyelő mondta: a klasszikus kilences halott (bár minden csapatnak jól jönne egy).

Kapcsolódó

Lewandowskiék élnek, de a kilences halott?

Mi a közös Lewandowskiban, Cristiano Ronaldóban, Benzemában, Immobilében, vagy éppen Szalai Ádámban? Mind harmincon túl járnak és középcsatárt játszanak. Elöregedett a centerposzt?

Pont ezért lesz rendkívül nehéz Szalai Ádám pótlása a válogatottnak. Ádám Martin hatalmas termetével, rendkívüli erejével és rúgótechnikájával tud érvényesülni, ám már ő is a 28. éve felé jár, és aligha lesz belőle topligás futballista. Németh András még nem feltétlenül érett az A-válogatottságra, ám egyre többet játszik a Genkben, és „természetes örökösnek”, a legnagyobb magyar középcsatár-ígéretnek tűnik. De könnyen lehet, hogy a szeptemberi válogatott mérkőzések után a Szalai-alakú űrt Marco Rossinak a támadójáték átszervezésével kell betöltenie.

És ez önmagában is mindent elmondana Szalai Ádám fontosságáról.