Az első szovjet légiós, aki úgy nézett ki, mint egy svéd, és visszavezette a csúcsra a bécsi Rapidot

Heinz Holbachnak, a bécsi Rapid alelnökének támadt egy ötlete 1980-ban. Megkérdezte Kurt Castkát, a Volksstimme című kommunista újság sportrovat-vezetőjét, lehet-e futballistát igazolni a Szovjetunióból. A hírlapíró tudakozódott, és azt a választ kapta: lehet, de nem a legjobbak közül.

Pedig a szbornaja hasított azokban az időkben: az NSZK csapatától 1979 novemberében elszenvedett 3-1-es vereség után 19 meccset vívott meg veretlenül (14 győzelem, 5 döntetlen), és csak harmincegy hónap elteltével, az 1982-es világbajnokságon Brazília legjobbjaitól kapott ki úgy, hogy a hetvenötödik percig 1-0-ra vezetett, majd előbb Sócrates, aztán Éder rúgott irgalmatlanul nagy gólt (1-2).

Az együttes kvalitásait jellemezte, hogy Vlagyimir Besszonov és társai 1980 nyarán a Maracana stadionban 2-1-re legyőzték a Zico vezérelte sárga mezeseket, de a riói hősök közül senki nem mehetett – akkor még – a hanyatló Nyugatra.

A moszkvai sportminisztérium a harmincegy éves Anatolij Zincsenkót jelölte ki az első szovjet légiósnak.

A középpályás a bajnokságban tizedik helyezett leningrádi Zenitben játszott, és már harmincegy éves volt, ám a Rapid utánanézett, mit tud, majd szerződtette őt. Nem járt vele rosszul, noha a kiküldetésre kijelölt játékos mindössze háromszor szerepelt a szovjet válogatottban, és nem éppen az idő tájt: 1969-ben tizenkét percre állt be Jugoszlávia ellen (1-3), majd 1973-ban a második félidőre küldték be a bolgároktól elszenvedett 0-1 alkalmával.

A legjobbak között egyszer játszotta végig a másfél órát, mégpedig szintén 1973-ban, az öt világbajnokot – Marco Antoniót, Clodoaldót, Rivellinót, Paulo César Limát és a gólszerző Jairzinhót – felvonultató brazilok moszkvai vendégjátéka (0-1) során. A házigazdák is jól álltak fel Hurcilavával, Muntyannal, Kolotovval, Onyiscsenkóval, Blohinnal, de csak néztek, amikor az utóbbi ötven év legjobb brazil középhátvédje, a virtuóz Luís Pereira éles helyzetben dekázgatni kezdett az aranylabdás Oleg Blohinnal szemben a saját ötösén.

Az 1981. január elsejétől Rapid-labdarúgó Zincsenko hivatalosan „mérnöknek” ment Ausztriába. Feleségét és gyermekét otthon kellett hagynia, a hitvese látogathatta, de csak egyedül. A futballista fizetését a Rapid Moszkvába utalta, és amikor három évad elteltével a középpályás hazament, a pénzt szinte hiánytalanul megkapta. Kérdezték, milyen kocsit vesz a nagy dohányból. „Volgát – felelte kapásból –, ahhoz kapni alkatrészt.”

Bécsben hosszú ideig ültették a kispadon, mígnem 1981. szeptember 5-én bemutatkozott a kezdőcsapat tagjaként. Nem akármilyen meccsen, a Rapid–Austria örökrangadón (1-1) debütált a tizenegyben.

Megszokta az új szerepkört, sorozatban tizenháromszor, majd két meccs kihagyással megint zsinórban tizenkétszer tűnt fel a kivonulók között.

Az UEFA Kupa-meccseken is rendszeresen szerepelt. Játszott akkor is, amikor a bécsi zöld-fehérek az otthoni 2-2 után a fehérvári 2-0-val kiejtették a Videotont. A Rapid így állt fel: Feurer (7-szeres osztrák válogatott) – Krauss (22), Pregesbauer (10), Garger (1), Weber (68) – Kienast (13), Panenka (csehszlovák, 59), Zincsenko (szovjet, 3) – Steinbauer (3), Krankl (69), Keglevits (18). A Videoton meg így: Disztl Péter – Csuhay, Disztl László, Baranyi, Horváth – Palkovics, Csongrádi, Vadász – Májer (Tieber), Nagy, Novath.

A hazai csapatból hiányzott Szabó József, a centert ugyanis néhány nappal korábban agyonrúgta Kürtösi Ferenc, a Volán első NB I-es meccsét játszó brutális védője, akit az alighanem Hitchcock-filmeken felnőtt Kuti játékvezető nem állított ki.

A Sóstói stadionban mindkét gólt az utóbb a Barcelonában is brillírozó Hans Krankl érte el. Az elsőt úgy szerezte, hogy átemelt Baranyi Sándor fölött, s a lehulló labdát a levegőből a jobb felsőbe zúdította. Aztán a Rapid elbúcsúztatta a PSV Eindhovent is, majd feltűnően szoros küzdelemben maradt alul a Real Madriddal szemben (0-1, 0-0).

Ausztriában végképp nem lehetett bírni a csapattal.

Ez azért volt különösen érdekes, mert a mára 32-szeres bajnok Rapid 1968 és 1982 között egyetlen egyszer sem nyert bajnoki címet. Olyan sóher volt, mint az ugyancsak zöld-fehér Ferencváros szintén tizennégy éven át, 1949-től 1963-ig. A szűk másfél évtized során a rivális Austria Wien hétszer vitte el a pálmát, a Rapid ezüstérmet is csak háromszor érdemelt ki, hétszer örült – már amennyire – a bronznak is.

A kabala középpályás Zincsenkóval viszont 1982-ben és 1983-ban bajnoki címet, 1983-ban osztrák kupát is nyert az együttes. „Megtiszteltetés volt számomra – mondta a keleti küldött. – A Szovjetunióban egyetlen címet sem tudtam szerezni.”

A kupában kétszer is közel állt a diadalhoz. Az SZKA Rosztov játékosaként az 1969-es döntőben gólt lőtt a Karpati Lvovnak, de az ukrán csapat győzött 2-1-re. Aztán 1971-ben a Rosztov kiejtette a két moszkvai együttest, a Dinamót és a CSZKA-t, majd a harmadikkal 2-2-t játszott a döntőben. A megismételt találkozón a Szpartak 1-0-ra nyert a Luzsnyiki stadionban.

Ausztriában ellenben úgy ment, hogy oroszlánbarlanggá változott a Gerhard Hanappi sporttelep, amelyet 1980 augusztusában bekövetkezett halála után neveztek el a 93-szoros válogatott, vb-bronzérmes világklasszisról. Az aréna különlegessége volt, hogy a futballista-pályafutása befejezése után építészként dolgozó Hanappi tervezte, 1977-ben adták át Weststadion néven.

Nyolcvankettő májusában a Rapid 25 ezer néző előtt, az Innsbruck elleni 5-0-val véglegesítette bajnoki címét, majd a következő szezonban egyetlen hazai mérkőzést sem veszített, a kupameccsekkel együtt 15 győzelem és 4 döntetlen volt a mérlege pályaválasztóként. A BEK-ben otthon 8-0-ra, idegenben 5-0-ra verte a norvég Avenir Beggent, majd 2-1-re Bécsben a lódzi Widzewet, ám Lengyelországban váratlanul 5-3-as vereséget szenvedett.

Zincsenko időközben mind kevesebbet játszott, nyilván kezdett meglátszani rajta, hogy a harmincnegyediket tapossa.

Ám az, aki Panenka mellett és Krankl mögött pengetett, nem panaszkodhat; az orosz, aki Franz Binder, a Rapid titkára szerint „úgy nézett ki, akár egy svéd”, nem is morgott soha.

A szezon végén visszaköltözött Leningrádba, de csupán vállalati üdülőkben futballozott, ha labdába rúgott egyáltalán. Tíz évvel később, 1993-ban a Zenit edzője lett.

A klub városát akkor már ismét Szentpétervárnak hívták, az 1990-es szovjet vb-keret tagjai közül pedig külföldön játszott Daszajev (Sevilla), Gorlukovics (Dortmund), Higyjatullin (Toulouse), Alejnyikov, Zavarov (mindkettő Juventus), Borogyjuk, Ljutij (mindkettő Schalke).

Zincsenko csak mosolygott: „Most már nem kunszt, úsznak az árral, s ha keresnek is egy vagon pénzt, ugyan melyikük volt mérnök odakinn?”