Rákosi Sebes-szívverést okozott, az 1952-es olimpia döntőjében megszületett az Aranycsapat

Hetven évvel ezelőtt vált az Aranycsapat Aranycsapattá, már amennyiben az létezett egyáltalán. A közismert Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor összeállításban ugyanis mindössze négyszer kezdett az együttes. Először 1953. május 17-én, a római Olimpiai stadion avatóján, az olaszok ellen (3-0), aztán 1953. november 15-én a svédekkel (2-2), tíz nappal később pedig az angolokkal vívott évszázad mérkőzésén (6-3), végül ebben az összetételben szerepelt 1954. április 11-én Bécsben, az osztrákok vendégeként (1-0). Az olimpiai diadal után, 1952. szeptember 20-án Svájcban (4-2) a Palotás–Hidegkuti csere után fél órát, majd 1954. július 5-én Stockholmban (szintén 4-2) a Sándor–Budai II váltás nyomán negyvenöt percet futballozott még a klasszikus felállásban az együttes.

Slussz.

Ebből következően az olimpián egyetlen egyszer sem labdázott a fejből vágott formációban a csapat. S messze nem a legnagyobb diadalát aratta Helsinkiben, az 1954-es vb-ezüst jóval értékesebb, mint az 1952-es arany. A helsinki győzelem habosítva volt olyan légkörben, amelyet hűen jellemzett a pártvezérhez intézett távirat:

Kedves Rákosi elvtárs! Labdarúgócsapatunk hálás szívvel mond köszönetet a hatalmas segítségért, amely módot adott a legkomolyabb felkészülésre az olimpiai bajnokság megnyeréséhez. Küzdeni akarásunkkal, harci készségünkkel bizonyítottuk be hazaszeretetünket, a dolgozó magyar nép iránti ragaszkodásunkat. Éljen a párt! Éljen a mi drága, forrón szeretett Rákosi elvtársunk! A Magyar Népköztársaság válogatott labdarúgócsapata.

Az efféle szöveg a kor jellegéből fakadt, de hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy nemrégiben azt olvastam: az 1992-es barcelonai olimpiai szereplés a magyar etalon. Ez közönséges hamisítás, hiszen a legtöbb aranyérmet (tizenhatot) negyven évvel korábban nyerte hazánk küldöttsége.

Tizenöt számban a világ legjobbjait kellett felülmúlni az aranyhoz.

Futballban nem.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság amatőrszabálya miatt a Magyarországon már akkor is dekadensnek minősített Nyugat, továbbá Dél-Amerika nem delegálhatta hivatásos játékosait,

a szocialista országok viszont az A válogatottjukkal álltak ki, hiszen a vasfüggönyön innen nem létezett profizmus. Hogy micsoda különbségek voltak a résztvevők között, arra jellemző: az egy évvel később a római stadionavatón szereplő olasz válogatottban mindössze két labdarúgó – Arcadio Venturi és Egisto Pandolfini – szerepelt azok közül, akiket a mindkétszer a gálacsapatukkal felvonuló magyarok Helsinkiben (is) 3-0-ra legyőztek. A leginkább azonban az bizonyítja az olimpiai futballtorna csekély presztízsét, hogy nincs ember, aki fel tudná sorolni, mikor melyik csapat nyerte labdarúgásban az olimpiát. Az összeállítás felmondásáról pedig már ne is beszéljünk…

Na most, a hetvenes világbajnok brazil, a nyolcvankettes olasz vagy a kilencvennyolcas francia együttes megvan?

Még szép.

Az 1952-es selejtezőben persze Románia legjobbjaival kellett szembenézni. Köztük megannyi magyarral: a kolozsvári, majd aradi Farmati Zoltánnal, a nagyváradi Serfőzővel, a temesvári Kovács Józseffel és Pecsovszky-Perényivel, valamint a Steauában futballozó Závoda Lászlóval. Nehéz meccs volt, de Turkuban (10 588 néző előtt) 2-1-re nyertek az anyaországi magyarok.

Az olaszok, majd a törökök következtek, és mondani sem kell, az utóbbiak sem a legjobb csapatukkal álltak ki, konkrétan egyetlen játékost sem szerepeltettek azok közül, akik 1952 júniusában 5-1-es vereséget szenvedtek Ankarában a svájciaktól. A törökök nem is sorolják a hivatalos válogatott mérkőzések közé a magyarok elleni 1-7-et, a svédek ellenben annak tartják a honfitársainktól az elődöntőben elszenvedett 0-6-ot, mert csapatukból csak a három Milan-sztár, Gunnar Gren, Nils Liedholm és Gunnar Nordahl hiányzott. Csak, mondom, miközben ez annyit tett, mintha a magyar csapat Bozsik Józsefet, Kocsis Sándort és Puskás Ferencet nélkülözte volna.

A legjobb négy között mesés játékkal aratott diadal után a Kicker (akkor nyugat-)német sportmagazin azt írta:

Futballvarázslók a magyar játékosok, akik úgy szeretik a labdát, mint a gyerekek a grundon.

Hozzátette: „A szálak Puskásnál futnak össze. Ő irányítja a csapatot a győzelemhez vezető úton olyan könnyedséggel, amilyet eddig még soha nem tapasztaltunk.”

A döntő ezzel együtt izgalmakat ígért, mert Jugoszlávia A csapata volt az ellenfél, amely egészen különleges körülmények között jutott tovább az első fordulóból. Tamperében, a szovjet válogatott ellen az 59. percben már 5-1-re vezetett, ám a sokoldalú Vszevolod Bobrov ugyanúgy mesterhármast ért el, mint első jégkorong-válogatottsága alkalmával – nem fogják elhinni – ugyancsak Tamperében, ahol a szovjetek 1954 januárjában 8-1-re legyőzték a finneket. Vezérletével a válogatott 5-5-re egyenlített. A Szovjetunió sportolói akkor vettek részt először a nyári játékokon, és az éremtáblán (22 arannyal, 30 ezüsttel, valamint 19 bronzzal) a második helyet szerezték meg az Egyesült Államok (40, 19, 17) mögött, illetve Magyarország (16, 10, 16) előtt.

Labdarúgásban nem jutott nekik érem, miután a megismételt mérkőzésen 3-1-re kikaptak a jugoszlávoktól, jóllehet a meccs első gólját Bobrov lőtte. Visszaütött, hogy a Szovjetunió a CDSA, Dinamo Moszkva, Dinamo Tbiliszi megerősített vegyes csapatot küldte Finnországba, hogy aztán a kudarc nyomán feloszlassa a kommunizmusra „szégyent hozó” CDSA-t, amelyet csak egy évvel Sztálin halála után, 1954-ben alapítottak újjá (CSZKA néven).

A tét az augusztus 2-án rendezett döntő előtt Magyarországon is hatalmas volt, hiszen

a láncos kutya, Tito Jugoszláviájától elszenvedett vereség érzékenyen érintette volna az itthoni pártvezetést is.

Rákosi Mátyás fel is hívta Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt, hogy ne merjen kikapni a csapat, a szakvezetőben pedig nyilván felrémlett: ha elmarad a győzelem, akkor valamelyik nem éppen a szívélyes vendéglátásáról elhíresült „Mátyás-pincében” végzi.

Puskás csak fokozta a Sebes-szívverést: az első félidőben kihagyott egy tizenegyest. Ráadásul Kocsis egy óra múltán megsérült, s mivel cserélni nem lehetett, a magyar csapat létszámhátrányban küzdött. Ám hetven perc elteltével Puskás jóvá tette hibáját, Czibor labdájával a hálóig gyalogolt – az elfektetett Beara kapusnak visszaadta, hogy kivédte a büntetőt –, majd két perccel a befejezés előtt Puskás játszotta meg Czibor Zoltánt, és a szélső véglegessé tette honfitársaink győzelmét (2-0).

A helyszíni beszámolók egyike így szólt:

Majd szétveri az öröm a magyar öltözőt. Van, aki sír, van, aki össze-vissza kiabál, van, aki mindenkivel kezet szorít, és könnyes szemmel örül. Egyszerre beözönlenek a szintén olimpiai bajnokságot nyerő vízilabdások, akik most értek csak ide. Ölelik, csókolják egymást a fiúk, gratulálnak egymásnak, és a nagy örömben spontán kitör a fiúkból az ütemes kiáltás: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!

Vagy tíz-tizenöt évvel később a Vidám Színpadon hangzott fel egy kabaréban, hogy „éljen Rákosi!” Majd megjelent néhány színész, és azt mondta: „Meg az Albert! Mi is fradisták vagyunk!”

A Helsinkiből hazatérő bajnokokat tízezrek ünnepelték 1952. augusztus 7-én, miközben nagy megnyugvást keltett, hogy a bukaresti Rákosi Mátyás Művek dolgozói elfogadták a budapesti Gheorghiu Dej Művek szocialista versenyfelhívását. (Nem elírás: Bukarestben volt Rákosi és Budapesten Dej Művek.) Belgrádban, Újvidéken, Splitben, Szkopjéban ellenben elmaradtak a fáklyás felvonulások, amelyek a szovjet válogatott elleni továbbjutást követték.

A győztesek névsora így hangzott: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Palotás – Hidegkuti, Kocsis, Puskás, Czibor.

Napra pontosan hetven éve minden kétséget kizáróan ez volt az Aranycsapat.