„Köszönjük, Tenerife!” – egymás után kétszer tette bajnokká a Barcát a kiscsapat a Real Madrid elgáncsolásával

A Real Madrid pontelőnnyel utazott Tenerifére, a Bilbaót fogadó Barcelonának látszólag csupán elméleti esélye volt az elsőségre 1992. június 7-én. A huszonnyolcadik percben már az sem, Toni kapus ugyanis előbb bevédte Fernando Hierro fejesét, majd Gheorge Hagi irtózatos felső léces gólt lőtt, noha vagy harminc méterről kellett kapura küldenie a szabadrúgást. A Kárpátok Maradonáját a 73. percben Lasával váltotta fel Leo Beenhakker, a holland edző (nagy hiba volt), aki a Buyo – Chendo, Sanchís, Ricardo Rocha, Villarroya – Míchel, Hierro, Milla, Hagi – Butragueno, Alfonso kezdőtizenegyet küldhette a pályára, és olyan jól állt, hogy Alfonso helyett Luis Enriquét cserélhette be.

Beenhakkert a madridi vezérkar 1992 januárjában, éppen a Tenerife 2-1-es madridi legyőzése után léptette az átmeneti megoldásnak tartott szerb Radomir Antic helyébe. Ramón Mendoza klubelnök úgy vélte, az addigi tizenkilenc fordulóban tizenhat diadalt és három döntetlent számláló csapat nem játszott eléggé látványosan. Aztán a Real Madrid, amely nyolcpontos előnyben is volt a Barcelonával szemben, Beenhakkerrel fokozatosan apasztotta a fórt, ráadásul azt a békát is le kellett nyelni, hogy az UEFA Kupa elődöntőjében a Torino kiejtette (1-2, 2-0). Kínos volt ez akkor is, ha a Serie A bronzérmes csapatában Marchegiani védett, a mezőnyben pedig Mussi, Lentini, Scifo, Vieri, Casagrande, valamint a Real Madridtól igazolt, majd a spanyol klubhoz visszatérő Martín Vázquez játszott.

A Tenerifében szintén felbukkant néhány jól csengő név, mindenekelőtt Fernando Redondóé – az argentin extraklasszis 1994-ben a fővárosi fehérek középpályása lett –, és ott volt a másik argentin, a Barcelonában is megforduló, honosított Pizzi, valamint a cseles Chano, akinek Javier Clemente szakvezető megtette azt a szívességet, hogy 1994 februárjában Tenerifén lehetett először és utoljára spanyol válogatott.

De 0-2-nél ez a légy szellentésénél is kevesebbet nyomott a latba, már bocsánat.

Még azzal sem törődött senki, hogy Quique Estebaranz az első félidő hajrájában, hosszú szóló végén szépített. Ez azért is történhetett meg, mert a madridiak a szlalom közben sem hederítettek rá. Majd megjárták nagyon. Miután Emilio Butragueno, a Keselyű több helyzetet könnyelműen elmulatott, míg Hagi újabb bombája kipattant a kapufáról, a Madridban azóta is emlegetett Gracía de Loza játékvezető előbb érvénytelenítette Luís Milla szabályosnak tetsző gólját (utóbb elismerte, hogy hibázott), majd a 69. percben kiállította Francisco Villarroyát.

Hirtelen izgalom támadt, a már Torinóban is öngólt szerző brazil Ricardo Rocha pedig teljességgel megzavarodott. Előbb a 77. percben Buyo kapujának bal sarkába juttatta a jobbról érkező beadást, jóllehet tetszése szerint küldhette volna azt akárhová; majd hazaadott úgy, hogy ötvenméteres labdája az alapvonal közelében esett le, és pattant nagyot. Buyo megpróbálta elkerülni a szögletrúgást, ám ügyetlen mozdulattal a kapu felé terelte a rettenetes passzt, a Rómában született, de Tenerifén felnőtt Pier (teljes nevén: Pier Luigi Cherubino) meg egy méterről besodorta. A felfoghatatlan burleszkjelenetek nyomán a Tenerife 3-2-re nyert, és a Barcelona, amely abban az évben – fennállásának kilencvenharmadik esztendejében – vitte el először a pálmát a kontinens első számú klubtornáján, a Bilbao elleni 2-0-val megelőzte a Leáll Madridot.

Mendoza azonnal menesztette Beenhakkert, de neki is nyomban fel kellett volna mondania, hiszen ő bízta a csapatot a sikertelen hollandra. A rotterdami tréner, aki a nyolcvanas évek végén szériában három bajnoki címre vezette a Real Madridot, és a világon szinte mindenütt – 2011-ben még az Újpest technikai igazgatójaként is – feltűnt, 700 millió pesetájába került a klubnak az elherdált aranyért.

Benito Floro követte őt. Kótyavetyélésben is. Hiszik vagy sem, az újabb évad végén a Real Madrid megint pontelőnnyel ment, ismét csak Tenerifére. Mögötte újból a Barcelona állt, de még annyi sanszot sem adhatott magának, amennyit 1992-ben, mert négy nappal a bajnokság befejező fordulója előtt a Real Madrid 2-1-es diadalt aratott a Nou Campban a spanyol Király Kupa elődöntőjében. Méghozzá úgy, hogy a rejtélyes módon megtartott Ricardo Rochát fél óra múltán kiállította Andújar játékvezető. (Vagy talán éppen azért.) A túlélő rontópál 38-szor szerepelt a brazil válogatottban, sőt vb-aranyérmet nyert, mivel az 1994-es világbajnokság első fordulójában, az oroszok 2-0-s legyőzése alkalmával pályára lépett. További szerepeltetésétől eltekintett Carlos Alberto Parreira szakvezető, és alighanem bölcsen tette. Floro viszont a barcelonai 2-1 után kijelentette: „Napról napra erősebbek vagyunk!”

Ha arra gondolt, hogy a királyi gárda elnyeri a Copa del Reyt, akkor nem tévedett, mert a Zaragoza 2-0-s felülmúlásával a Real Madrid hódította el a trófeát. Beenhakkerrel az előző évben ez sem sikerült, a döntőben az Atletico Madrid 2-0-ra győzött a spanyol főváros nagyhatalma ellen.

És következett az újabb tortúra Tenerifén. 

Mendoza úgy döntött, két kis chartergéppel utazik a gárda, de az egyik járatnak vissza kellett fordulnia, a fél csapat tizennyolc órás bumlizás után érkezett meg az elátkozott szigetre. Összeállításilag a Real Madrid (Buyo – Chendo, Hierro, Sanchís, Nando – Míchel, Milla, Martín Vázquez, Luis Enrique – Butragueno, Zamorano, majd csereként Prosinecki és Alfonso) nem különösebben változott, a forgatókönyv annál inkább, bár a végkimenetel ugyanaz volt.

Az 1984-től 1987-ig a Realban futballozó, 1986-ban világbajnok Jorge Valdano edzette házigazdák a tréner honfitársa, az argentin Oscar Dertycia, valamint Chano góljával az első félidőben 2-0-s előnyt szereztek, de a királyi gárda nem fordított 3-2-re, még csak nem is szépített. Igaz, Celino Garcia Redondo játékvezető úgy fújt, mint kollégája egy évvel azelőtt. Prüszkölt is a Real Madrid, pláne, hogy a Barcelona 1-0-ra legyőzte a Real Sociedadot, és újfent örök riválisa elé került. A katalán klubelnök, Josep Lluis Nunez ismét azt kiabálta a riporterek mikrofonjaiba: „Köszönjük, Tenerife!”

Másnap (1993. június 21-én) a Nemzeti Sport azt közölte: „Barcelona–Real Sociedad 1-0 (a bajnoki címet jelentő gólt Sztoicskov szerezte a 38. percben), Tenerife–Real Madrid 0-2.” Aztán június 22-én arról számolt be az újság: „A Tenerife Dertycia (9. p.) és Chano (43.) találatával legyőzte a Real Madridot. Tehát nem a fővárosiak nyertek, mint ahogyan az a Nemzeti Sport hétfői számában az eredmények között – tévesen – megjelent. A hibáért a lap tisztelettel megköveti olvasóit.”

Puskás Ferenc, aki az idő tájt a magyar válogatott szakvezetője volt, nem az elírás miatt morgott.

Érthető, ha nem volt jó kedve, hiszen honfitársaink azon a héten sima 2-0-s vereséget szenvedtek Izland csapatától 2755 mámoros reykjavíki néző előtt.

Abban a vb-selejtezősorozatban a szigetországiak már másodszor rendezték el a magyarokat: a Népstadionban 2-1-re nyertek.

Hazánk leghíresebb fia így beszélt: „Nem vagyok kibékülve a mai labdarúgással. Nincs igazán jó futball, főleg nincs igazán jó csapat. A szuper Milan is elbotlott a Marseille elleni BL-döntőben, noha az erőviszonyok alapján gólokkal kellett volna nyernie. A hajdani Real Madriddal ilyen nem fordulhatott elő. De ha már a Madridnál tartunk, miként lehetséges az, hogy szerdán nyerni képes a Barcelona félelmetes otthonában, és négy nap múlva egy döntetlenre sem futja Tenerifében, hogy bajnok legyen.”

A Kanárik egymás után két aranyérmet oroztak el a madridiaktól. Tenerifei vendég harminc éve nem fizetett egy pohár sörért Barcelonában.

A kiemelt képen Butragueno látható egy 1994-es, PSG elleni meccsen.