Százmillió fontért még olcsó is volna – a világ egyik legjobb középpályása lehet Declan Rice

Amikor 2013-ban, 14 éves korában eltanácsolták a Chelsea akadémiájáról, a kis Declan komolyan elgondolkodott azon, vajon van-e jövője a futballban. A tehetségét korábban senki sem vitatta, a nevelői és a társai mindig úgy gondolták, hogy profi labdarúgóvá válhat, de ekkor hirtelen úgy érezhette, hogy kihúzták a lába alól a talajt. Nem egyedül őt engedte el a klub, több ismerőse is új csapat után kellett nézzen, de a korosztályának krémje – például a legjobb barátja, Mason Mount – ott maradhatott a kékeknél.

A West Ham akkori akadémiai vezetése tudott a helyzetről, és a szakemberek megnézték a gyerekeket. Köztük Rice-t, aki néhány héttel később hivatalosan is csatlakozott a Kalapácsosokhoz. A Chelsea-nél – bármilyen meglepő is ez az aktuális képeket nézegetve – leginkább a felépítésével voltak elégedetlenek. Nem nőtt az életkorának megfelelően, ám egy dologban már akkor a kortársai fölé emelkedett: játékolvasás, a játékintelligencia tekintetében. A West Ham is ezt szúrta ki a próbajátékok alkalmával, mert

egyszerűen áradt belőle, hogy fiatalsága ellenére mennyire érti a futballt.

Az, hogy egy futballista nincs világklasszisnak kikiáltva az első pillanattól, amikor labdához ért, nem meglepő. Sokaknak vezet kanyargós út a csúcsra. Mindazonáltal az hatalmas mértékben befolyásolja az adott sportoló személyiségét, hogy kis fordulókra vagy valóságos tűkanyarokra kényszerül-e. Rice karakterének ez az ősélménye: hiába a tehetséged, minden apró eredményért vérrel, verítékkel kell megküzdened.

Valóban ekkora ász, vagy csak próbálják felverni az árát?

Aki csak az angol válogatottban látta őt játszani, azt gondolhatná, igazi tőről fakadt védekező középpályás. Gareth Southgate szövetségi kapitány kifejezetten konzervatív szerepben használja a nemzeti együttesben: jól körülhatárolt területet kell lefednie, és onnan biztosítania a labdajáratás zavartalanságát. Csakhogy Rice ennél sokkal összetettebb futballista. Kétségtelen, a bemutatkozását követő szezonokban kezdetben inkább a jó labdaszerző alakját öltötte föl, már 19-20 évesen a liga abszolút értelemben vett elitjébe tartozott a sikeres szerelések és a labdalopások tekintetében. A példaképei azonban nem mások, mint Yaya Touré és Patrick Vieira, két hamisítatlan box-to-box középpályás, és ő ennek megfelelően fejlesztette a játékát a közelmúltban. Azzal az eddigieknek megfelelően sosem adódott baj, hogy az ellenfelek terveit olvasva megfelelőképpen szűrjön, de komoly kritikát kapott azért: mennyire képes részt venni az előre játékban?

Nos, ha a mostani évad előtt aranyárban mérte őt a West Ham, innentől kezdve a gyémánt is olcsónak tűnik.

Az egy dolog, hogy a passzjátéka is pozitív irányba változott: kilencven percenként majdnem tizenöttel több sikeres átadás fűződik a nevéhez a tavaly zárult évadhoz képest, miközben csaknem megduplázta mind a progresszív, mind a támadó harmadba érkező passzainak a számát (előbbi esetében 2,9->4,3, utóbbinál 3,5->6,8). Amikben viszont istenigazából extra, azok a labdavezetések és -cipelések. Ebben a korábbiakban sem tűnt éppen átlagosnak, de az idén kilőtt a sztratoszféráig. Frenetikusan fedezi a testével a labdát, és egy amerikaifutballista futóhoz hasonlóan pattintja le magáról a védőket.

Az előző évi 37,4 labdacipelést ebben a szezonban 50,8-ra emelte, ebből 5,1 helyett 7,1 progresszív és 1,8 helyett 2,6 végződik a támadó harmadban. Mivel a West Ham taktikája nem az őrült sok labdabirtoklásra épül (mindössze a 13. legmagasabb a csapat átlagos meccsenkénti labdabirtoklása, 47,8 százalékkal), ez egészen hihetetlen teljesítmény. Kizárólag olyanokat találunk előtte a vonatkozó mutatókban, akik a Premier League legdominánsabb csapatainak hátsó emberei, és az az elsődleges feladatuk, hogy eljuttassák a labdát a támadókhoz: Joao Cancelo, Aymeric Laporte, Rodri, Antonio Rüdiger, Pierre-Emile Höjbjerg, Thiago Silva, Virgil van Dijk.

Sosem adott még annyi gólpasszt, mint ebben az évadban, és ezt megfejelte azzal, hogy a londoniak Európa Liga-meneteléséből fontos gólokkal vette ki a részét. Már most az angol élvonal egyik legkomplettebb, legkomplexebb középpályása, s ha a kapu előtt olyan tempóban javul, mint ahogyan az most látszik, akkor a határ a csillagos ég.

Legfőképpen azért, mert mind a játéka, mind a karaktere köré fel lehet húzni egy futballcsapatot.

Természetes vezér

Bár a West Ham akadémiáján jelentősen nagyobb bizalmat kapott, itt sem szolgáltak semmit tálcán neki. A magasságával sokáig azért volt probléma, mert nem nőtt megfelelően, majd jött egy nyár, amikor elképesztő módon megnyúlt. Ekkor a mozgása esett szét, és emiatt bizonytalankodott. Saját bevallása szerint, ha nem labdarúgó lett volna, színésznek vagy valamiféle médiaszemélyiségnek megy, ami a legkevésbé sem meglepő. Szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb klub- és válogatottanyagok szereplője, pazar interjúalany, rendkívül életteli, jókedvű, vicces jelenség. A kihívások megerősítették.

Minden centi előrehaladásért harcolnia kellett, és az, hogy ezen a meredek hegyoldalon felmászott, megtörhetetlen, elnyűhetetlen önbizalmat épített fel benne.

A pozitív, magával ragadó kommunikációja és a magabiztossága tökéletes vezért formált belőle.

A társak beszámolói szerint az első perctől az öltöző hangadójaként viselkedett, amint rendszeresen elkezdett edzeni a felnőttegyüttessel. Pikk-pakk beilleszkedett, és ahogy mindinkább elengedhetetlen részét képezte a csapatnak, úgy lépett előre a lelki-szellemi hierarchiában a WHU legendája és csapatkapitánya, Mark Noble mellé. A 2021/22-es évadra – amelyben Noble azért már inkább a jelenlétével segítette a keretet, és csak ritkán lépett pályára – gyakorlatilag társkapitányokká váltak. Rice testközelből, a liga egyik nagy alakjától leshette el, hogyan kell karbantartani egy öltözőt. Bárhol is köt ki, bármekkora gárda nézi ki magának, abban mindenki maximálisan biztos lehet, hogy a „tudja-e kezelni az őt körülvevő sok sztárt és a nagyobb klubokkal szemben támasztott nagyobb elvárásokat?” kérdés az ő esetében abszolút értelmetlen.

A tehetsége és a tanulékonysága miatt nehéz elképzelni, hogy az esetleges következő állomáshelyén megbukjon, de a zöld gyepen már korántsem garantált, hogy olyan természetesen simul bele az új környezetbe, mint mentálisan. Az egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy milyen játékosok veszik körül őt a pálya centrumában.

Rice-ból eddig egyértelműen egy olyan pár hozta ki a legtöbbet, aki hozzá hasonlóan hátul tud maradni (fedezni őt, ha előre kalandozna), illetve a támadásokban is szerepet vállal. És ami még fontos: kiváló passzer. Ahogyan arról már szó esett, Rice ebben is sokat fejlődött, de azért a temérdek remek tulajdonsága mellett is nehéz elképzelni, hogy igazán kreatív, sorokat áttörő átadások érkeznének tőle. A lehető legpazarabb olyan dupla hatos tagjaként lenne, amelyben egy irányítói vénával megáldott futballista egészítené ki az erényeit.

Eddig a legkomolyabban a Manchester United és nevelőegyesülete, a Chelsea került szóba Rice-szal kapcsolatban. A West Ham a sajtó felé hajthatatlanul állítja, hogy ezen a nyáron sem engedik el a legnagyobb értéküket, de ahhoz elég vad képzelőerővel kell bírni, hogy elhiggyük: amennyiben valamelyik gigász letenne 100 millió font körüli összeget, a Kalapácsosok ellen tudnának állni. Márpedig hiába a súlyos árcetli, hiába találni olcsóbb alternatívákat a piacon, Rice már számtalanszor bizonyította, hosszú távon nem érdemes ellene fogadni.

Aki megszerzi, a következő évtized egyik legmeghatározóbb középpályásának vállára alapozhatja a csapata jövőjét.