Tavaly nyáron nem kellett nagy bátorság ahhoz, hogy azt jövendöljük, a Premier League-ből frissen kiesett klubok dominálják majd a Championship-évadot, és tényleg kevésen múlott, hogy végül nem csupa olyan csapat jutott vissza, amely frissen vagy egy évvel azelőtt esett ki az élvonalból. Az onnan a múlt évben búcsúzó
amely szintén nem olyan régen, 2019-ben pottyant le. Bár ennek a gárdának az esetében már kevésbé volt meghatározó a kieső csapatoknak járó parachute money (ejtőernyőpénz).
Ez utóbbit három éven át folyósítják, de a harmadik esztendőben ez már csak mintegy harmada annak, amit a felülről frissen érkező klubok kapnak. (A kiesők az első évben a Premier League-bevételeik 55 százalékát kapják meg, a másodikban a 45 százalékát, és ha a klub a búcsúja előtt több mint egy évadot töltött az első osztályban, akkor a harmadik évben a 20 százalékát.) Az ejtőernyőpénz az az intézmény is egyben, amelyet számos bírálat ér, hiszen nagymértékben torzítja az erőviszonyokat, és ugyan van benne ráció, hiszen a kieső klubokat megmenti a totális eladósodástól, sokan érvelnek amellett, hogy finomításra szorul.
A mostani bajnoki évnél jobb érv nem is kell a finomhangolásra, mivel a két legtöbbet költő klub, a Fulham és a Bournemouth rajt-cél győzelmét hozta. Csak karácsony előtt volt egy kisebb hullámvölgy, amikor egy pillanatra úgy tűnhetett, beérhetik őket az üldözők, ám gyorsan helyreállt a rend, és így történt, hogy az utolsó fordulókra már nagyjából az összes fontos kérdés eldőlt, az izgalmak a rájátszás meccseire maradtak. A kiesés elleni harc is négy klub csatáját hozta: közülük kettőt (Derby, Reading) pontlevonással sújtott a liga, a maradék kettőből a Peterborough újonc volt, a Barnsley pedig váratlanul katasztrofálisan szerepelt. Ezek négyen különböző okokból tehát, de olyan pocsék teljesítményt nyújtottak, hogy a náluk csak kicsivel jobban teljesítő, de valójában szintén rém gyenge szezont produkáló Birminghamnek vagy Cardiffnak izgulnia sem kellett.
Az idény legnagyobb edzői sikertörténetei
De ennyi elég a fanyalgásból, nézzük inkább a pozitívumokat, például azt, hogy számos kimagasló edzői teljesítményt is hozott ez a szezon. Igazságtalan lenne például elvenni a dicsőséget Marco Silvától, aki a Fulhammel rekordot rekordra halmozott, és ritkán láthatóan eredményes támadójátékkal cáfolt rá az edzői képességeiben kételkedő hangokra. Silva újra főszerepet szánt azoknak a játékosoknak, akik a Premier League-ben nem sok lehetőséget kaptak, mindenekelőtt Aleksandar Mitrovicnak. A szerb csatár fizetését nyilván kevés másik Championship-klub tudta volna kigazdálkodni, de ha már így alakult, Silva köréje építette a támadójátékot, ő pedig busásan meghálálta azt, és 43 gólt lőtt, ami előtte még senki másnak nem sikerült ebben a 24 csapatos formátumban.
