Fellángolásból nagy égés: kínai összeomlás a pénzhegyek árnyékában

Amikor megkérdezték Hszi Csin-pinget, a Kínai Népköztársaság elnökét, egyben a Kínai Kommunista Párt főtitkárát, hogy mi a „három futballkívánsága”, azt felelte, hogy a labdarúgó-válogatott világbajnoki kvalifikációja, egy világbajnokság megrendezése és egy vb megnyerése. Mindebből jól látszik, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmú emberének mennyire fontos a futball, melyben kiváló versenysportot és edukációs (no meg puha hatalmi) eszközt lát. A focirajongó Hszi Csin-ping nevét adta a kínai futball felvirágoztatását szolgáló reformtervhez, melyben találunk hosszú távú, a labdarúgás népszerűsítését és tömegesítését szolgáló részeket (ezek megvalósulását még lehetetlen számon kérni), nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseket, no meg ez a terv szakította át az összes gátat. Az állami-politikai hátszél tudatában üzletemberek, nagy cégek sora állt be a korábban meglehetősen rossz hírű, fogadási maffiatevékenységtől sújtott kínai futball mögé, sosem látott pénzbőséget előidézve.

Helyben nem volt megfelelő minőség, hát a kínai klubok minden korábbinál markánsabban jelentek meg a futballvilágbörzén: olyan eszelős költekezésbe kezdtek, hogy még a Premier League sokat látott klubvezetői is csak pislogtak. Teljesen megszokottá vált, hogy egy kínai klub ráígér topcsapatokra, az élmezőnybe tartozó válogatottak kezdőjátékosaiból vásárol be, vagy döbbenetes összeget ad ki világklasszisnak nem minősíthető légiósokra.

Kínába érkezett Oscar, Hulk, Alex Teixeira, Jackson Martínez, Paulinho, Ramires, Odion Ighalo, Elkeson, Ricardo Goulart, Jonathan Soriano, Vágner Love, Carlos Tévez, Javier Mascherano, Asamoah Gyan, Renato Augusto, Burak Yilmaz, Anthony Modeste, Robinho, Cédric Bakambu, Yannick Carrasco, Marouane Fellaini, Éder, Graziano Pelle, Demba Ba, Mousa Dembélé, Marek Hamsík, Sandro Wagner, Stephan El Shaarawy, Salomón Rondón, Marko Arnautovic – és ez tényleg csak egy válogatás volt a légiósok hadából. Kádár Tamás, Guzmics Richárd vagy Huszti Szabolcs révén magyar válogatottak is megfordultak a hatalmas országban a fociláz idején. Voltak, akik teljes mértékben kivívták a helyi publikum tiszteletét (ilyen Paulinho, vagy a kínai állampolgárságot is felvevő Elkeson, aki Aj Ke-szen néven a válogatott történetének első honosított, nem kínai származású játékosa lett). Voltak, akik felmarkolták a pénzt és hazamentek (mint Carlos Tévez, aki nem is csinált titkot abból, mennyire lenyúlta a kínaiakat).

Az őrültnek bátran nevezhető és teljesen fenntarthatatlan költekezésnek gyorsan vége szakadt. A kínai klubok olyan negatív átigazolási mérleget hoztak össze 2020-ig (annyival többet adtak ki játékosokra, mint amennyiért eladtak futballistákat), amelynél rosszabbat csak a világ leggazdagabb bajnoksága, az angol Premier League mutathatott fel. Csak míg az európai topligák a futballvilág csúcsát jelentik, Kínában a nem túl erős helyi „alapanyagot” nem rángatták fel az elitbe a méregdrágán megszerzett sztárok.

Csak idő kérdése volt, hogy a központi hatalom (a labdarúgó-szövetségen keresztül) megregulázza a klubokat,

mivel nem volt nehéz arra rájönni, hogy a hátszelet sokan nem a kínai futball érdekében használják fel. A borzalmas túlköltekezés egy dolog volt, de egyértelművé vált az is, hogy amíg a beözönlő sztárlégiósok jelentősen növelték a színvonalat, a hazai futballisták fejlődését ez nem segítette elő (ismerős ez a probléma Magyarországon is). A válogatott sem lépett előre, annak ellenére, hogy játékosok sorát honosította a szövetség.

A Kuangcsou Evergrande 2013-ban és 2015-ben is megszerezte a legáhítottabb kontinentális klubtrófeát, az ázsiai Bajnokok Ligáját, ám ezt követően a kínai sikerek érdekes módon már a bőség éveiben is elmaradtak.

Felülről mindenféle adminisztratív megoldást megpróbáltak: bevezettek egy „fiatalszabályt” (majd többször átalakították azt), különadót kellett fizetni a külföldi játékosok igazolása után (a befolyó pénz egy futballfejlesztési alapba ment), a pénzügyi fair play-hez hasonló szabályozás is megjelent. Ez hatással volt a piacra: a légiós csillagoknak a CSL annyira azért nem volt vonzó (a rendkívül magas fizetés viszont nagyon), az eladó kluboknak és a közvetítő játékosügynököknek meg nehézséget jelentett, hogy sosem lehetett tudni, mikor változtatja meg alapjaiban a szabályozást egy-egy központi direktíva. A változások hatására több szponzor is kiszállt, a kínai állam ráadásul visszafogta a külföldön klubokat felvásárló üzletembereket is. A szövetség még a szurkolókat is felbosszantotta, mert 2021-től a csapatoknak mindennemű, befektetőre, cégre vagy szponzorra történő utalást ki kellett szedni a nevükből, márpedig ezek olyan bejáratott nevek voltak, amelyekhez a drukkerek ragaszkodtak. A szabályozás nem egy szurkolói tiltakozást is kiváltott.

Nem sikerült orvosolni egy rakás problémát: a helyi edzők képzettsége elmarad az elvárásoktól (és nincs is elég, magas szinten kvalifikált kínai tréner), a fiatal futballisták döntéshozásban, kreativitásban, improvizációs készségben, merészségben elmaradnak topligás vagy topliga közeli képzést kapó társaiktól (ebben az oktatási és tréningmódszerek is szerepet játszhatnak), a kluboknak egyszerűbb volt vásárolni, mint nevelni. Már amíg a korlátozások nem tettek keresztbe a nagybevásárlásnak…

A sztárlégiósok az egyre szigorodó szabályok miatt egymás után távoztak, mára az igazán nagy nevekből csak Marouane Fellaini, Oscar és Mousa Dembélé maradt.

Az egyértelmű volt, hogy a lufi kidurrant, ám abban azért reménykedhettek Kínában, hogy valami megmarad a hirtelen fejlődésből és az „aranyláz” éveiből. Ennek tett keresztbe két súlyos csapás: előbb a koronavírus-világjárvány, majd a kínai ingatlanválság, amely óriáscégeket rendített meg. A „zéró COVID”-stratégia és a szigorú intézkedések nehéz feladat elé állították a klubokat, melyek ráadásul a meccsbevételektől is elestek (a közvetítési jogok értéke közben csökkent, mivel a húzónevek elszivárogtak).

Még nagyobb baj volt az ingatlanválság, mert a CSL csapatainak nagy részét éppen az ingatlanbizniszben érdekelt cégek támogatták. Egyszerre kellett szembesülni a színvonal csökkenésével, a közvetítési jogok elértéktelenedésével, a COVID miatt megnövekedett költségekkel és csökkent bevételekkel, ráadásul még a legnagyobb szponzorok is megrendültek. Csapatok kerültek csődhelyzetbe vagy szűntek meg, mindennapossá vált a bérek csúszása, akár elmaradása. Az Evergrande krízise az ország legnagyobb és legjobb fociakadémiáját is érinti. Több klubnak mentőövet kellett és kellene dobni, ez az állami szektorból érkező cégek segítségével történhet meg. A ligában maradt játékosoknak arra kell számítani, hogy bérük (már amennyiben megkapják azt) tovább csökken. A Sixth Tone-nak egy névtelenül nyilatkozó veterán játékosügynök azt mondta, a kínai belső piac gyakorlatilag összeomlott: a fizetésekről nem lehet alkudozni, a klubok nem hajlandók helyi játékosokért fizetni.

Nagy várakozások után jött a nagy kiábrándulás. Rengeteg játékosnak, edzőnek, stábtagnak tartoznak klubok. Olybá tűnik, mindenki feladta – a sportminisztérium kivételével. Érzékeljük, hogy a színvonal alacsonyabb, mint öt éve

– magyarázta a Daily Mailnek a kínai labdarúgással foglalkozó legfontosabb angol nyelvű oldalt, a Wild East Footballt szerkesztő Csao Hsziao-ou.

Közel sem biztos, hogy 2022 lesz a mélypont, mert a zuhanás megállíthatatlannak tűnik. Az ázsiai BL csoportkörétől előbb visszalépett a Csangcsun Jataj, majd ugyanezt tette a Sanghaj Port is a városban bevezetett, drákói szigorúságú COVID-ellenes intézkedések miatt. A többi kínai résztvevő 0–1–11-es mérleget, és 2-48-as gólkülönbséget tudott felmutatni, mert az U23-as csapatok utaztak a nemzetközi mérkőzésekre. Az ázsiai szövetség klubkoefficiens-rangsorában Kína többek között Tádzsikisztán, Irak és Vietnam mögé, a 15. helyre szorult vissza, ezért a közeljövőben indulási jogokat veszíthet a BL-ben. Az elmaradt fizetések miatt több klub bajba kerül(t) a FIFA-nál.

„Hogy egy Hemingway-mondás parafrázisával éljünk: a kínai futball először fokozatosan, majd hirtelen hanyatlott” – írta a már említett Csao Hsziao-ou. A kínai válogatott jelenleg a 77. helyen áll a férfi-világranglistán, éppen hogy megelőzve Bolíviát és Curacaót. A nemzeti csapatnak fikarcnyi esélye sem volt a világbajnoki kvalifikációra, a végső megaláztatást azt jelentette, hogy holdújévi „ajándékul” Vietnam 3-1-re elporolta Kínát. Márpedig ez nemcsak sportbeli, hanem presztízsszempontból is jókora csapás, nem véletlenül őrjöngtek a kínai futballdrukkerek, akik a 106-szoros válogatott legenda, Fan Cse-ji „próféciáját” idézték vissza 2013-ban. A kínaiak akkor – még a nagy álmok és futballreform előtt, 11 évvel egyetlen vb-szereplésük után – 5-1-es, megsemmisítő vereséget szenvedtek Thaiföldtől.

Miután kikaptunk Thaiföldtől, kikapunk majd Vietnamtól is, aztán kikapunk Mianmartól, aztán már nem marad csapat, amelytől kikaphatnánk

– mondta. Thaiföld és Vietnam már megvan…

Egyelőre úgy tűnik, a nagy futballfellángolásnak nagy égés a vége. De a rövid távú siker hajszolása egy dolog. Ha valahol, hát Kínában lehet türelem hosszú távú terveket kivárni. Hogy a tömegesítést, a futball népszerűsítését, a képzés minőségének növelését szolgáló programok hová futnak ki, azt még senki sem tudja. Bár valami azt súgja: Hszi Csin-ping aligha látja meg, hogy három nagy ambíciója mindegyike teljesüljön. Azt könnyűszerrel el lehet képzelni, hogy Kína egy nap világbajnokságot rendez, és ezzel automatikusan kvalifikálná is magát.

Ám azon jól szerepelni, pláne győzni – nos, az még annál is messzebb van, mint Kína jelenleg Ázsia futballelitjétől.