Két Neymar, három Messi, egy Verratti és meglepő módon egy Pauleta utazik velem a metrókocsiban, ránézésre egyikük sincs tizenöt éves, feszülnek a mezek az izzadó hátakon, már csak tizenvalahány megállót kell kibírnom a Parc des Princes stadionig, az idő kiváló, délután esett ugyan, de csak néhány percig, minden adott tehát az ünnepléshez, ráadásul az ellenfél nem rossz csapat, de tökéletesen alkalmasnak tűnik az áldozati bárány szerepére – mert
Ennek oka, hogy a hangoskodó, névmezes fiatalokon kívüli utazók, akik nyilvánvalóan szintén a PSG–Lens meccsre vitetik magukat a metróval, olyan fejjel ülnek-állnak, mintha valami kötelező programon kellene részt venniük; másnap, az Eiffel-torony tövében kicsit megértőbbnek bizonyulok: arra gondolok, hogy nekem ugyan mámorító dolog a szép ámulások szent városában a háromszáz méteres tornyot látni, de a helyiek bizonyára halálosan unják (sose szerették egyébként, az eredeti terv szerint le is bontották volna az 1889-es világkiállítás után), ahogy hozzászoktak már ahhoz is, hogy rendszeresen élőben láthatják Messit, Neymart, Mbappét, talán csömörük van tőlük, néha még Di Maria is beáll, semmiség, mindennapos, unalmas apróságok.
Én azonban nem vagyok párizsi, nekem tehát csoda lesz, erre készítem magam, megvolt délelőtt többek között a diadalív, a Champs-Élysées, a Concorde tér a sokkal több mint háromezer éves obeliszkkel, a Tuileriák kertje, még a Petit Palace is, amelynek egykori kiállításairól (például a gyerekjáték-felhozatalról) Ady tudósította a Pesti Naplót 1904-ben, de a lényeg most következik (és még kiállítás is lesz a meccsen): Messiék a gyepen. És hát próbálok, de
igaz, ketten közülük nem itt, hanem a korábbi klubjukban, ugyanakkor erősen szimpatizálok a Lensszal, főként mióta láttam a csapat közös örömét, amikor a játékosok értesültek róla, hogy Jonathan Clauss nevű hátvédjük meghívót kapott a válogatottba, úgy ugráltak, mint a kisgyerekek, vagy mintha őket válogatták volna be.
Többkörös ellenőrzésen kell sikeresen átjutni a stadionba lépés előtt, a táskámat konkrétan négyszer nézik át udvariasan, de ellentmondást nem tűrően, a tapogatások után mindig jön egy kedves „mercy monsieur”, az ásványvizes flakon bejöhet, de a kupakja nem; engem is megmotoznak, aztán mehetek a helyemre, a játékoskijáróval szemben, a felezővonal magasságában ülök, felülről a nyolcadik sor, én innen látom át a pályát majdnem úgy, mint Messi lentről, az ülés szűk, és kicsit meredek az egész, ha nem is annyira, mint Győrben, ahol szintén egy bajnokavatás-meccsen szuszakolódtam be néhány éve a helyemre, különös, hogy nem zuhantam le.
