Újpest: lila, élénkebb változatban

Az őszi idény kezdete nem sikerült túl jól az Újpestnek: az első nyolc mérkőzésen nyeretlenek maradtak a lilák. Erről az időszakról korábban értekeztünk már: noha a három belső védős rendszer többé-kevésbé működött, többször szerencsétlen gólt kapott a gárda, labdabirtoklásban viszont tudtak kellően magas minőséget produkálni, a támadójáték pedig rendkívül gólszegény volt. Az ősz végére mégis úgy tűnt, Michael Oenning lassan összekapja az együttest. A tulajdonosváltás híre viszont edzőváltással is járt:

az Újpest visszatért a szerb vonalhoz,

és a korábban CSZKA Szófiát irányító Milos Kruscic lett az új vezetőedző.

Ezt a „visszatérést” a múltbeli tapasztalatok is befolyásolhatták: a negyedik kerületiek 2013 és 2020 között Nebojsa Vignjevic irányításával két Magyar Kupát is nyertek, sőt: majdnem tíz év szünet után a nemzetközi porondon is megmérettethették magukat. Az akkori csapat direkt, sok beadásra épülő támadójátékot és emberfogás-alapú, agresszív letámadásra építő védekezést preferált.

A csapat alapfelállása Kruscic érkezése óta a korábbi három belső védős rendszer helyett inkább 4-2-3-1-re módosult. A saját nevelésű kapus, Banai Dávid előtt általában a görög Kutrumpisz és a Belgiumból igazolt Abdoulaye Diaby alkotja a védelem belsejét, míg szélső védőként mindkét oldalon egy-egy szerb játszik: Branko Pauljevic és Nemanja Antonov; utóbbi többször csatlakozik a támadásokhoz. A védelem előtt az Oenning alatt még szárnyvédőként játszó, fiatal Csongvai Áron és a kölcsönből visszatérő, már a négy éve kupagyőztes csapatban is játszó Vincent Onovo őrjáratozik, de alkalmanként lehetőséget kap a Nyizsnij Novgorodtól télen érkezett, kameruni Petrus Boumal is. A játék folyamatosságáért a pálya közepén az Újpestbe tíz év után visszatért irányító, Nikola Mitrovic felel, a jobb oldalt a francia Yohann Croizet húzza meg. A baloldalról befelé játszó Giorgi Beridze pedig immár honfitársával, a Fehérvárról igazolt Budu Zivzivadzéval játszhat együtt, aki tavasszal eddig bombaformát mutat: hét mérkőzésen hét gólt szerzett lila-fehér mezben. Az őszi vesszőfutás óta tehát a játékoskeretben is történt néhány változás – ez, eddig úgy tűnik, kifizetődött.

Hasonlóan a magyar mezőny nagy részéhez, a Kruscic-féle Újpestet is megfelelő szintű szervezettség jellemzi labda ellen, időnként kifejezetten agresszív letámadással.

A fő cél ilyenkor leginkább az oldalvonal felé terelni a játékot Zivzivadze vagy Mitrovic vezérletével, majd a széleken közvetlen emberfogással kikapcsolni az ellenfeleket; ebbe a koreográfiába a labda oldali szélső és belső középpályáson kívül esetenként a szélső védő is bekapcsolódhat. Az Újpest ezekben a szituációkban viszonylag sikeresen kényszeríti ívelésre a hátsó építkezésben amúgy sem túl magabiztos ellenfeleket. Kisebb hiányossága azért van a letámadásnak: a szélre tolódásnál az emberfogással dolgozó, labdához közeli játékosokhoz képest a labdától távolabbi játékosok időnként lemaradnak az együttmozgásban, ami a pálya értékes, középső területeit megnyithatja az ellenfél számára, és nehezebbé teheti a lilák számára a visszarendeződést is. Erre láthatunk példát az alábbi képen:

A középső játékosok – Onovo és Csongvai – akkor is bátran kitámadnak a labdás emberre, ha a saját térfélen kell védekezni. Ezekben a szituációkban azonban a legelső ember, Zivzivadze gyakran nem presszingel ténylegesen, így fennáll a veszély, hogy a két védővonal között az ellenfél számára terület nyílik.

Ugyanez figyelhető meg azokban a ritka helyzetekben, amikor a lilák mély blokkba, a saját kapujuk elé szorulnak vissza. Ilyenkor szükség esetén a két védekező középpályás visszafelé is követi a belső terekbe beinduló játékost. Ez sebezhetővé teheti a csapatot a második vonalba visszagurított labdák esetén, de ez a fajta reaktív magatartás a magyar csapatokra még mindig jellemző.

Az Újpest Kruscic vezetésével bizonyos mérkőzéseken kifejezetten sokat birtokolta a labdát, van törekvés tehát a kezdeményező futballra. Ám a hosszú labdabirtoklási periódusok – hasonlóan a magyar csapatok többségéhez – egyelőre nem hoznak átütő sikert egy rendezett, felállt ellenféllel szemben. A labdabirtoklás legnagyobb része a hátsó, középső területeken történik, visszalépő és kifelé mozgó játékosok részvételével. Kevés a progresszív passz a védővonalak közé helyezkedő játékosok felé, az irányító Mitrovic-nak is gyakran a védelmi blokkon kívül kell elkérnie a labdát, miközben a két védekező középpályás egyike, Boumal is inkább a két középhátvéd közé lépve kapja meg a labdát. A Honvéd mély, gyakran 6-3-1-et formáló védekezésével szemben ez visszatérő jelenet volt: a lilák nehezen boldogultak a kispesti fal megbontásával. A következő képen azt láthatjuk, ahogyan a védők nem lépnek be a játékba, így Boumalnak és Onovónak kell visszalépnie, miközben az irányító Mitrovic a pálya túloldalán helyezkedik, és a védővonalak közé sem lehet bepasszolni a labdát.

Mindezek mellett a helyzetek kialakítása is többnyire középen történik: a baloldalon többnyire a hátvéd Antonov, míg a jobboldalon a szélső Croizet felel a szélesség biztosításáért. Ezek a szélső játékosok azonban ritkán indulnak be dinamikusan az alapvonal felé, legtöbbször pozícióban, lábra kapják a labdát. Így nemigen lehet érdemben széthúzni a pályát, és a szélen előnyös szituációkat kialakítani. Ezért az áttörési próbálkozások gyakran végződnek a pálya legsűrűbb, középső részén, az úgynevezett 14-es zónában, ahová általában a védekező ellenfelek is koncentrálják erejük nagy részét. A keret technikai tudása miatt ezeken a helyeken viszonylag ritkán sikerül „áthámozni” a labdát. Mostanság azért a grúz duó, Beridze és Zivzivadze együttműködése valamennyit javít ezen. A képen egy ilyen szituáció látható a Paks elleni mérkőzésről; Antonov nem indul be a szélen mögé kerülni, így a tolnaiaknak gyakorlatilag csak a pálya közepére kell figyelniük:

A lilák így leginkább a széleken vezetett kontratámadásokból és az ellenfél hibái után visszaszerzett labdákból tudnak veszélyeztetni, leginkább Zivzivadze révén.

Felállt fal ellen pedig a grúz távolról is vállalkozott, ez is kisegítette az Újpestieket.

Ahogyan a magyar csapatok többségének, az Újpestnek is nehézséget okoz a labdakihozatal, ha agresszívan letámadó ellenféllel találja szemben magát. Ez különösen a Bognár György-féle, agresszívan letámadó Paks ellen volt szembetűnő: bár a lilák az első három-négy passzt többnyire letámadás ellen is sikeresen abszolválták, általában sikerült a vonal mellé, ívelésre kényszeríteni őket. Onovo többnyire ezekben a szituációkban is visszalépett a két középhátvéd közé, ezzel kissé fölöslegesen is csökkentve a passzopciókat a pálya közepén. Erre láthatunk példát a következő képen:

Az újpestiek tehát Milos Kruscic vezetésével előre tudtak lépni a játék bizonyos aspektusaiban. A védekezésük a korábbinál agresszívabb lett, amit formailag is segített a négyvédős rendszerre történő átállás. A kontratámadásokból és az ellenfél hibáit kihasználva jóval gólerősebbek is, ami nagyban köszönhető a télen érkezett Zivzivadze remek formájának. Labdabirtoklásban, felállt fal ellen ugyanakkor az Újpest még nem emelkedik ki az NB I átlagos szintjéből. Lehet, hogy ez egyelőre nem is elvárás:

a kiesőzónából a tabella ötödik helyére felzárkózni önmagában is látványos eredmény.

A tizenkét csapatos mezőnyben pedig az állás gyorsan változik, a lilák esetében talán még korai is nemzetközi kupaindulásról beszélni.