A francia másodosztályban nemrég a Stade Malherbe Caen a Paris FC csapatát fogadta. A meccs egy darabig eseménytelenül csordogált, majd a második félidőben a Paris FC megszerezte a vezetést, amire a hazai szurkolók egy új rigmusba kezdtek, ami így szólt:
Végtére is szeretem a Malherbe-et, nem tudom, miért,
mindig kikapunk, otthon is csak nyomorgunk.
A dal egy kikacsintás volt, egy létező dalszövegre épült, melynek szerzője is ott ült a közönség soraiban. Aurelien Cotentin, művésznevén Orelsan rapzenében utazik, szintén caeni származású, a régió gyermeke, eredeti szövege így szólt: „Végtére is a Föld kerek, tudjuk, hogy miért, akárhányszor körbejárjuk, a végén mindig hazavágyunk”.
Orelsannak épp akkor jelent meg az új lemeze (Civilisation), amikor a meccset rendezték. Franciaországban már az első héten rekordnak számító 138 929 példányt adtak el belőle, ezzel a nyitánnyal a francia rap történetének legsikeresebb albuma lett.
Caenban szeretik az iróniát, sőt, egyenesen sportot űznek belőle. A klubhoz tartozik a helyi Twitter egyik leghumorosabb szurkolói fiókja, a We Are Malherbe (WAM), amit a klub bérletesei üzemeltetnek. Kezdetben úgy működtek, mint egy francia focis Hírcsárda, honlapjukon humorosan kifordított kamu híreket gyártottak a klub hétköznapjairól. Később a Twitter-fiókjuk lett a bázisuk, ahol ártatlan poénnak szánt kiszólások nőtték ki magukat szállóigévé. A szokásos hétvégi meccsek előtt például mindig bejelölték a soron következő ellenfelük fiókját, majd megírták, hogy „Bonsoir, nous allons vous poutrer”, vagyis „Jó estét, ma este ki fogjuk tömni önöket”.
A humor aztán tovább duzzadt. Amikor a Caen döcögősebb időszakon ment keresztül, a WAM létrehozott egy LinkedIN fiókot, ahová fiktív álláshirdetéseket tettek fel, mintha új játékosokat toboroznának. Amikor egy szezon végén a kieséssel kacérkodtak és úgy tűnt, hogy a bennmaradás azon múlik, hogy megveri-e közvetlen ellenfelüket a Bordeaux, átváltoztatták minden avatarjukat bordeaux-i színekre és úgy kommunikáltak, mintha bordeaux-iak lennének.
Ha voltak is itt-ott félresikerült poénok (egy korábbi játékosuk, Andy Delort nem annyira vette a lapot), a Cean sosem lépett át egy határt, mindig finoman táncoltak a szatíra és az irónia határán. Ahogy az oldal egyik üzemeltetője fogalmazott:
Megtehettük volna, hogy nagyon olcsó poénokat gyártunk, játékosokat pécézünk ki és szurkolókat hergelünk. De mi nem vagyunk ilyenek, nem fogunk arra uszítani, hogy a vezetőség mondjon le. Azok nem mi lennénk.
Hogy ez szurkolói vagy regionális vonás, jó kérdés. Caent sokan Normandia kulturális központjának tartják, ahol a legmagasabb az egy főre jutó művészeti intézmények száma.
Normandia – francia mércével – egy átlagos gazdasági erejű régió, átlagos középhőmérséklettel, óceániai éghajlatnak megfelelő időjárással, mégis egy felmérés szerint itt a legboldogabbak az emberek Franciaországban. A II. világháborúban a partraszállás után Caen kétharmadát lebombázták, azóta viszont szépen újraépült és adottságait tekintve tényleg mindenből jut egy kicsi: a környéken van egyaránt tenger és szántó, kerékpárút és Moulinex ipari park, camembert, merguez-kolbász és több pincényi almabor (Calvados).
A környék mégsem tartozott soha központi véráramhoz. Caen futballjára jellemző volt az angolszász behatás: a csapat mindig szeles időben, rossz pályákon játszott, és ha meg is fordultak náluk olyan nevek, mint William Gallas, Jérome Rothen, Thomas Lemar, NGolo Kanté vagy Youssef El-Arabi, senki nem töltött el ott huzamosabb időt.
Caen nem is egy kimondott futballváros. Fennállásuk alatt jóval több időt töltöttek az alsóbb osztályokban, mint az élvonalban, és soha semmilyen trófeát nem nyertek, csak a másodosztályú bajnokságot. Azt is kétszer.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1080" width="1920" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Caenban valahol elfogadták, hogy a győzelem ritka, hogy a hétköznapoknak is megvan a maga bája és hogy nehézségekre a frusztrációnál is jobb válasz az irónia. A WAM szurkolói ezért olyanok, mint a viccben az kisegér, aki az elefánt mellett azt mondja: „Hallod elefánt, hogy dübörgünk?”
Édesapja és nagyapja is bérletes volt, öccse sportújságíróként dolgozott Canal+ csatornánál és még az unokatestvére is szorosan kötődik a klubhoz: a meccsek előtt ő öltözött be a klub kabalaállatának. „Az első alkalmak, amikor az apáddal kijössz a meccsre arról szólnak, hogy itt szabadon lehet káromkodni” – mondta Orelsan az első futball emlékeiről.
Az idén 40 éves művész a kilencvenes években volt kamasz, szobája falán viszont nem az akkori lokális „futballsztárok”, Kennet Andersson, Hippolyte Dangbeto vagy Xavier Gravelaine poszterei lógtak, hanem Michael Jordané. Kosaras emlékeiről így emlékszik vissza egyik számában (La Quete): „10 éves vagyok, kosarazok, kis jenkinek öltözöm. Apám, a hősöm megvette nekem a Jordan 8-ast, a scratch-ekkel, minden meccsen büszkévé akarom tenni”.
Orelsan egy furcsa figura a francia rap színpadán. Se nem párizsi, mint a Booba, Maitre Gims vagy a Supreme NTM tagjai, de nem is marseille-i, mint IAM vagy Jul. Ahogy magáról mondja, „a középszerű középosztályból” jön, családi házban nőtt fel, tanár szülők gyermekeként. Nincsenek külföldi gyökerei, nem színes bőrű, a bevándorlás generációit csak a barátai, ismerősei révén ismerte meg. Dalaiban nem tudott a francia külváros kihívásairól, a droghasználatról vagy a társadalom perifériájáról szólni.
Maradt a monotonitás, a szerelem és a popkultúra. Cotentin Panini-matricákat gyűjtött, videójátékokon lógott és különös vonzalmat érzett a japán képregényműfaj, a mangák iránt. Művésznevét a One-Punch Man nevű sorozat ihlette, melynek főszereplője, Saitama egy kicsit olyan karakter, amilyen a Caen szurkolóinak paródia oldala: Saitama képes egyetlen ütéssel bárkit leteríteni, ám erőfölénye túl unalmas neki és azért járja a világot, hogy megtalálja méltó ellenfelét.
Első lemeze Perdu d’avance (magyarul: Előre elveszítve) néven jelent meg, ami hűen lefesti a központi témát: középszerűség, vesztett helyzetek, túlzottan megszokott életmód. Azt hangoztatja, más generációt képvisel (Différent), nem találja a helyét a világban, 26 évesen is kamasznak érzi magát (Perdu d’avance) és persze mindig visszanyúl a bulikhoz, a csajokhoz és a gyermekkori emlékekhez. Orelsan a 2010-es évek fordulóján egy közepesen ismert előadó volt, aki a zenéje helyett inkább a szociológiai meglátásaival és nyelvi virtuozitásával tűnt ki a mezőnyből.
Az egyik Valentin-napra írt dalában (La Saint Valentin) rózsaszín bugyiban, angyalka-szárnyas kigyúrt férfiak társaságában olyan szexuális aktusról rappelt, amit akár megerőszakolásként is lehetett értelmezni, a másikban (Sale Pute) pedig egy szerelmi csalódás utáni bosszúszomjas vágyait örökítette meg, amibe beleférnek fizikai erőszakkal összefüggő gondolatok is. A számok hallatán több egyenjogúsági szervezet ellene fordult, petíciókat nyújtottak be, rádiók feketelistára tették a számait. Orelsannak egy komplett turnéját le kellett fújnia.
Itt túllőtt a célon. Szövegei valóban az ízléstelenségbe csaptak, ám ő azzal védekezett, hogy a filmművészethez és az irodalomhoz hasonlóan a rapben is szét kellene választani a művészt az előadótól, és nem szabadna a szövegeit a kontextusukból kiragadva értelmezni. A büntetést ugyan megúszta, de a botrány hullámai miatt két évre visszavonult.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1403" width="2105" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A remeteségben töltött idő alatt szinte tetőtől-talpig átváltozott. Edzeni és fogyókúrázni kezdett, kerek arca megvékonyodott, haját lenövesztette, és egy stílustanácsadóval együttműködve a ruhatára is kicserélődött. A botránynál működött a Streisand-effektus: Orelsant az is megismerte, aki addig nem találkozott a zenéjével. A bőgatyás rapper viszont szépfiúra vedlett és 2012-re egy józanabb, bűnbánóbb lemezzel tért vissza.
Orelsan azóta mintha albumonként emelte volna a tétet. Bár a foci megmaradt a háttérben (több klipje is a Caen stadionjában játszódik), mégsem ragadt le a cinikus, felnőtt kamasz képénél, helyette egyre inkább foglalkoztatni kezdte a korszellem. A zenei stílusok között is tudott váltani, ugyanúgy képes volt egy boom bap vagy egy drill-műfajban elmélyülni, és a dalolázástól sem rettent meg.
Egyik legnagyobb slágerében (Basique) például az embereket hülyének néző, kétbites, túlságosan leegyszerűsített kommunikációt parodizálja ki, egy másikban (Baise le monde) azt a kognitív disszonanciát ragadja meg, amikor egy felszabadult buli közben az agya a környezetszennyezés problémáira tévelyedik. Legújabb lemezén teret kapnak tüntetések, bevándorlási kérdések, a televízió manipulatív hatásai, az összeesküvés-elméletek, a politikai tétlenség és persze a globális felmelegedés. A L’Odeur de l’essence (A benzin szaga) c. számban aztán mintha mindezek épülnének egymásra egy nagy lidérces látomásban:
Orelsan 2022-re Franciaország legismertebb rappere lett. Korábban az élet vesztes oldaláról írt, mára viszont egy országosan ismert narrátor lett, aki állítása szerint nem politizál, mégis képes tolmácsolni a társadalom különböző csoportjainak üzeneteit. Nem mellesleg – 1982-es születésűként, egy vékony ősz tinccsel a hajában – együtt öregedett a közönségével.
Caen szava nem nagyon ér el sehova. Az, hogy az ország legismertebb rappere innen származik, számunkra hatalmas dolog. Kicsit olyan, mintha lenne egy szószólónk. Visszatükrözi, hogy milyen az itteni közösség, hasonlóak az értékeink
– állítják Orelsanról a Caen ultrái.
A rapper kinőtte a közeget, ám a közeg megmaradt a réginek. A Stade Malherbe-ben ma is feltűnnek olyan molinók, melyeket Orelsan dalaiból ollóznak ki, átírás nélkül:
- „Apámmal megyek a meccsre, két gólt kapunk, két sört iszunk. Hazamegyek, FIFA-t berakom, Malherbe-bel vagyok, megint kikapok.” (Seul avec tout le monde autour.)
- „Fizud felét rátolod a Caen győzelmére, öreg hiba” (Mauvaise idée.)
- „Nekünk itt van Orelsan, nektek ott van Little Bob” – utalva arra, hogy az örök rivális Le Havre-ban csak egy kiöregedett rockert tudott kitermelni a helyi folklór.
A cikk elején említett dal felcsendülésekor Orelsan is ott volt a stadionban, ő végezte el a kezdőrúgást, a helyi tv-csatornával egy kis kommentátorkodásba is beszállt és a lelátón is felvettek néhány snittet, amit egy klipjéhez fognak majd felhasználni.
Caenban tudják, hogy az önostorozásban meg kell találni a helyes arányokat. „Jobb így kifejezni magukat. Az itteni embereknek kifinomultabb a humora. Kicsit olyanok, mint Orelsan, aki szereti az iróniát és nem veszi magát túl komolyan. Hibázott ő is, de tanult belőlük és erősebben tért vissza.”
Amikor megkérdezték a klub ultráit, hogy az átköltött dal megmarad-e ilyen formájában, nyitva hagyták a lehetőséget. “Ha majd jobban megy a csapatnak, újra elővesszük a refrént. Ha aktuális lesz, majd átírjuk úgy a szöveget, hogy abból egy győzelmi induló legyen.”
A Caen most csak a középmezőnyben tanyázik a francia másodosztályban. 17 pontra vannak lemaradva az osztályozót érő helytől, ezért már most esélytelenné vált a feljutás. Szerencséjükre pont a Le Havre van közvetlenül előttük, mindössze két pontra. Addig is, maradnak az udvarias beköszönések.