Hiába Messi és Neymar, a katariak párizsi projektje jéghegynek csapódott

Nasszer al-Kelaifi, a Paris Saint-Germain elnöke 2013 januárjában egy francia lapnak adott interjút. Nevét addigra már ismerte a közvélemény, ő volt a katari állammal összefonódott párizsi terv egyik arca. „Amikor 2011-ben megérkeztünk Párizsba, öt évet adtunk magunknak, hogy felzárkózzunk az európai élvonalba és megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Úgyhogy még van három évünk” – mondta, majd hozzátette: „a PSG-ből egy nagy európai klubot, de legfőképp egy nemzetközi sportmárkát akarunk faragni.”

E nyilatkozat óta 9 év telt el. A PSG ezalatt több mint 2 milliárd eurót invesztált játékosokba és infrastrukturális fejlesztésekbe.

A pályán és a plakátokon Lionel Messi, Neymar, Kylian Mbappé arcképei virítanak. Néhány megbicsaklástól eltekintve a párizsiak sorra nyerik a francia bajnokságot. 2021-ben a Forbes listáján bekerültek a 10 legértékesebb futballklub közé. A Bajnokok Ligájában azonban mindössze egy döntőt játszottak, azt is elvesztették. A nemzetközi szerepléseiket nézve pedig előbb juthatnak eszünkbe a bukfenceik, mint a sikereik.

Párizsban fogalommá vált a „remontada”. Ez a spanyol kifejezés olyannyira beépült a francia köznyelvbe, hogy a Larousse enciklopédia is betette az évente frissülő fogalomtárába. A remontada azt jelenti: visszajövetel. Olyan helyzetről van szó, amikor az ellenfél reménytelenül vesztes állásból megfordítja az eredményt és megnyeri a mérkőzést. Párizsban ott tartanak, hogy már nem is kell kimondani a szót, elég ha összefűzik, hogy Barcelona, Manchester United és most legutóbb, Real Madrid.

De mi vezetett ezekhez a remontadákhoz? Mitől lett ilyen szerves része a PSG szellemiségének a már-már kiszámítható kiszámíthatatlanság? Miért van az, hogy telnek az évek, de az összeomlások nem szűnnek?

Sokan ilyenkor a játékosokban találják meg a hibát, akik egy éles helyzetben látványos baklövést követnek el, vagy naphosszat lógnak a telefonjaikon, és szabadidejükben divatbemutatókra járnak.

Nem akarták eléggé a győzelmet

– mondják, amikor már tényleg elfogynak az érvek. A játékosoknak is kijár a felelősség egy-egy szelete, de nem bennük kell keresni a hibát. A felelősség a párizsi vezetőket terheli, akik olyan feltételeket hoztak létre, amelyekkel megágyaztak a sorozatos remontadáknak.

Évek óta megfigyelhető, hogy a francia fővárosban sosem alakult ki összehangolt sportpolitika. 2011 óta öt sportigazgató fordult meg Párizsban. A hivatalban lévő Leonardo már a második ciklusát tölti, az első alkalommal azért kellett elmennie, mert egy mérkőzés után megütött egy bírót. Volt, hogy a posztot senki nem töltötte be. Előfordult, hogy az FC Portóhoz ezer szálon kötődő és a jutalékok világában meglehetősen járatos Antero Henrique volt a felelős, akinek módszerei miatt a Bayern vezetősége a médián keresztül üzente meg, hogy jobb lenne, ha elhagyná a pályát. Volt, hogy a korábbi holland válogatott labdarúgó Patrick Kluivert vitte a boltot, akiről úgy tudni, hogy egyszer egy repülőtérről jövet együtt utazott egy frissen leigazolt játékosával, akit nem ismert fel. Bemutatkozott, majd a játékos így válaszolt: „Thomas Meunier vagyok. Én vagyok az, akit maga leigazolt.”

Az elmúlt években sosem lehetett tudni, hogy hol születnek a klubot érintő döntések. Egyesek szerint a PSG központja nem Párizs volt, hanem Doha. A katari emír maga is futballrajongónak vallja magát, akinek a fülébe szintén futballrajongó tanácsadók duruzsolnak. Bizonyos játékosokat személyes kapcsolati alapon cserkésztek be. Az argentin Giovanni Lo Celsót 2016-ban úgy igazolták le, hogy a klub HR-felelőse az argentin ex-teniszező Luiz Ferrerrel beszélt, aki teniszkörökből ismerte az emírt, így kissé tudott rá hatni. Folyamatosan reppentek fel olyan hírek, hogy az elnök, a sportigazgató és a mindenkori edző között folyamatos a széthúzás, és mindenki a saját ügynöki hálóját preferálja.

„Egóharc” – jellemezte egy szóval a helyzetet Romain Molina, a PSG belügyeit jól ismerő francia újságíró, aki szerint több, kétes hátterű ügynök is szabadon kóricálhatott az edzéseken és a csapat rendezvényein.

Kusza felelősségi körök, láthatatlan vezetők, átjáróház. Talán nem véletlen, hogy Thomas Tuchel egyszer úgy fogalmazott, Párizsban nem is edzőnek, hanem inkább sportminiszternek érezte magát.

Nem csak az intézményi szerkezet nem stimmelt. Amikor lehetett választani, hogy egy helyzetben hatalmi szempontú vagy racionális döntés szülessen, a döntéshozók az első felé hajlottak. A PSG sorra vette a lépcsőfokokat, ám minden bajnoki cím és hazai kupasiker mellé jutott egy Bajnokok Ligája-kiesés. A krízisekben pedig hogyan döntött a vezetés? Tövig nyomták a gázt.

• 2017-ben a Barcelona elleni 1-6-os remontadát követő nyáron vették meg rekord összegért a Barcelona kulcsemberét, Neymart, valamint a Monacóval bajnoki címet nyerő Kylian Mbappét.
• 2018-ban a Manchester United elleni döbbenetes kiesés utáni hónapokban négy embert is szerződtettek az elsivatagosodott középpályára (Leandro Paredes, Idrissa Gueye, Ander Herrera, majd utána Danilo Pereira).
• Tavaly pedig, amikor Katarban tudták, hogy ez az utolsó esélyük megnyerni egy BL-trófeát a hazai rendezésű világbajnokság előtt, kommandófokozatba kapcsoltak: egyetlen átigazolási ablak alatt hozták el Lionel Messit, Sergio Ramost, Achraf Hakimit, Georgino Wijnaldumot és Gianluigi Donnarummát.

Fontos, a PSG nemcsak csapatot, hanem márkát is akart építeni. A szépen csengő nevek – a sportteljesítménybeli ígéret mellett – jelentős kereskedelmi potenciált is jelentettek.

A PSG tragédiája, hogy sosem tudta szétválasztani a kettőt.

Amit felépítettek, az inkább egy gyűjteményre hajaz, mintsem egy csapatra. Hívták már őket Harlem Globetrottersnek, élő Panini-albumnak vagy barbecue-társaságnak, teljesen mindegy, az elnevezések mögött ugyanazt lehetett kiolvasni: a nagy nevek jönnek-mennek, zsíros szerződéseket kötnek, pályára lépnek és becsülettel eljárnak edzésre is, de nem lehet megmondani, hogy tulajdonképpen kik határozzák meg a csapatot. Gondoljunk csak arra, hogy a PSG-nél megfordultak az alábbi nevek: Lassana Diarra, David Beckham, Dani Alves, Hatem Ben Arfa és Grzegorz Krychowiak. Julian Draxler szerdán még pályára is lépett.

A sportszakmai kérdések közben évről évre ismétlődtek.

• Lehet manapság úgy védekezni, hogy a támadók nem zárnak vissza?
• Hogyan lehet pótolni Neymart, aki sérülések miatt csak a meccsei felét játssza le?
• Mi van, ha az eredetileg jobbszélső Kylian Mbappé inkább csatár szeretne lenni?
• Hol játsszon Lionel Messi? Lehet őt egyáltalán padoztatni?

Ezeket a dilemmákat sem Mauricio Pochettino, sem Thomas Tuchel nem tudta hosszú távon, megnyugtató módon megválaszolni.

Kapcsolódó

Mitől ilyen gyenge a Paris Saint-Germain?

Papíron a világ legjobb futballcsapata, de a pályán ebből kevés köszön vissza. Mauricio Pochettino vezetőedzőnek azonban maradtak még ütőkártyái. PSG-elemzés.

Sőt, az egymás mellé pakolt nevek további problémákat kreáltak. Ilyen volt a kapusok helyzete. Keylor Navas az egész párizsi ideje alatt kifogástalanul védett, és semmi nem indokolta, hogy mellé hozzák azt a Gigi Donnarummát, aki Olaszországban fiatal kora ellenére már komoly státuszt szerzett, és nyilvánvalóan nem cserekapusként érkezett Párizsba. Elhozták, és a csapatnak hirtelen lett két első számú kapusa.

Csakhogy a PSG egyszer már járt ebben az utcában. 2018-ban Navas mellé Gianluigi Buffont szerződtették azzal a céllal, hogy rutinja és tapasztalata révén talán talán sikerül javulni egy-két százalékot a jobb BL-szerepléshez. Thomas Tuchel felváltva játszatta a két kapust. Az egy szezonon át tartó „fej vagy írásban” viszont mindkét játékos felőrlődött. Az eredmény? Buffon a Manchester United ellen döntetlen állásnál hibázott óriásit. Szerdán ugyanígy Donnarumma követett el ki nem kényszerített hibát a Real Madrid ellen.

A szurkolók dühe ilyenkor nem ismer határokat. Sokan az edző személyében vagy a kapusban találják meg a főkolompost, holott tévedés lenne egy-egy embernél leragadni. Ha van lecke, amit egy ideje megtanulhattunk a PSG-ről, az az, hogy a játékosok jönnek-mennek, de a problémák maradnak. A korábbi edzők közül senki nem távozott a főbejáraton át, Laurent Blanc, Unai Emery, Thomast Tuchel mind kiégett, megfásult és meggyötört állapotban hagyta el a hajót. A titoktartási záradékok miatt egyikük sem mutogatott vissza volt munkaadójára, és látva Mauricio Pochettino megfáradt vonásait, szinte borítékolható, hogy rá is békésebb idők várnak.

A PSG idén többet vesztett, mint egy szimpla focimeccset. 11 évnyi próbálkozás után szertefoszlott az az álmuk, hogy egy hazai rendezésű vébén mutogassák ország-világnak a BL-serleget.

Az ellen a Real Madrid ellen estek ki, mely jó eséllyel el fogja happolni a legfontosabb játékosukat, Kylian Mbappét. A francia szerződése lejár a nyáron, látva a személyes ambícióit és a mostani kiesést, gyakorlatilag eldőlt, hogy Párizsban új 7-es után kell nézni. Angel Di María – szintén lejár a szerződése – 34, Lionel Messi 35 éves lesz. Neymar már most azt hangoztatta, nem tudja, mennyi mentális tartalék van benne a csúcson maradáshoz. Az önreflexió teljes hiánya lenne, ha a PSG a nyáron ismét rálépne a gázpedálra.

A vezetés sorsa egyelőre homályos. Al-Kelaifi a katari hatalmi gócpont prominens tagja, aki fontos tisztségeket szerzett az UEFA-ban, az Európai Klubszövetségben és a francia bajnokságban. A hátán viszont egyre több púp nőtt. Ha igazak a hírek, a Real Madrid elleni kiesés után halálosan megfenyegetett egy dolgozót az ellenfél stábjából, és rárontott a mérkőzés bíróira is. Mindezt néhány órával azután tette, hogy egy svájci bíróság 28 hónapos börtönbüntetést lebegtetett be a FIFA-gate ügyében, melyben al-Kelaifit megvesztegetéssel vádolják. Mindemellett ki tudja még, mivé fog duzzadni az a bojkotthullám, amit a katari vébé létesítményein dolgozók tömeges halálesetei idéztek elő.

Al-Kelaifinak persze vannak érdemei. Célkitűzésének megfelelően felértékelte a klub márkáját, elérte, hogy PSG-re ma egy globális brandként tekintenek. Franciaországban egyre feljebb kúsznak a rekordok rangsorában, nemzetközi szinten megkerülhetetlen szereplők lettek. Az új edzőközpontot a tervek szerint jövőre fogják átadni, és a klub szakosztályai (kézilabda, kosárlabda) is jelentős sikereket értek el az elmúlt években (bár pont a kéziseknek szintén a BL megnyerése jelent gondot).

A PSG-nél viszont ahelyett, hogy klubot építettek volna, inkább a márkára figyeltek. A visszatérő pszichológiai összeomlások, az egymásra mutogatások és a diszfunkcionális csapatjáték mind annak a jelei, hogy nincs egy közös értékrendszer. A gyűjtemény mögött nincs intézmény, csak néhány ember, akik szabatosan válogatnak az átigazolási piacon. Csakhogy hiába a vastag pénztárca, ha az ellenfélnek is majdnem ugyanannyi van, és azt okosabban osztja be. Hiába találkozik a PSG az ideje nagy részében nála gyengébb csapatokkal, azok attól még csapatok maradnak.

Tavaly nyáron amikor Lionel Messit leigazolták, a PSG-t úgy mutatták be, mint a világ legjobb csapatát – mindezt anélkül, hogy egyetlen meccset is lejátszottak volna. A bejelentés óta hét hónap telt el, de még mindig úgy tűnik, mintha egyetlen meccset sem játszottak volna le.