Ő segítette az elnöki székbe Putyint, mégis távolodik tőle – Abramovics és a Chelsea

A szöveg szerint a kontroll öt megbízott kezébe kerül. Ők Bruce Buck, a klub elnöke, Piara Power, a FARE (Football Against Racism In Europe, vagyis a Labdarúgás a Rasszizmus Ellen Európában) ügyvezető igazgatója, Emma Hayes, a Chelsea női együttesének menedzsere, Paul Ramos, a londoniak pénzügyi igazgatója, valamint Sir Hugh Robertson, politikus, korábbi brit sportminiszter. Természetesen egyikük sem bővelkedik szabadidőben, ezért is hívtak össze még szombaton egy megbeszélést – az érintettek mindössze néhány órával a kinyilatkoztatás előtt értesültek a helyzetről. Bár egy klubtulajnak egyáltalán nem kell belefolynia a sportklub mindennapi működésébe, nyilvánvaló, hogy muszáj rendszeres kapcsolatot fenntartania a vezetőkkel egyes stratégiai ügyekben. Igencsak kétséges, hogy erre az illetékeseknek az egyéb feladataik mellett lett volna-e idejük és energiájuk, de Thomas Tuchel, a csapat edzője a sorok között elmondta, hogy milyen hatást gyakorolt rá a nyilatkozat. „Az én értelmezésem szerint ez a mindennapi munkámat nem befolyásolja” – válaszolta egy újságírói kérdésre. Vagyis az egész nem több, mint szimbolikus helyezkedés, hogy a Chelsea-ről levegyen némi nyomást. Semmiféle jogi következménye nincs.

Egyéb gond is adódott.

Vasárnap a londoniaknak még egy nyilatkozatot ki kellett tenniük, ugyanis az előbb citáltakból egyetlen gondolat hiányzott. Annak a beismerése, hogy háború zajlik, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát és, hogy a klub ezt elítélné.

Mi több, igazából sem az államok neve, sem a konfliktus bármiféle konkrétuma nem hangzott el. Ezért kellett a kiigazítás.

„A szituáció Ukrajnában borzalmas és letaglózó. A Chelsea FC gondolatai minden Ukrajnában tartózkodó körül forognak. A klubnál mindenki imádkozik a békéért.” Annak persze, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa agresszorként lépett fel, és a hadserege megtámadott egy független, szuverén államot, semmi nyoma.

Meg kell vallani, hogy a politika valódi színfalai mögé ritkán látunk be. Egyesek rejtett motivációja és az inkább háttérben meghúzódó kulcsfigurák nélkül kiismerhetetlen ez a világ. Putyin és Roman Abramovics kapcsolata elég jól dokumentált, legalábbis a két ember pályafutásának elejét tekintve. Abramovics a vagyonát a Szovjetunió szétesése után, az állami cégek privatizálása során szerezte. Rendkívül értékes vállalkozásokat a maguk szintjén bagóért szerezhetett meg a megfelelő kapcsolatoknak köszönhetően – erre a „modellre” jól emlékezhetünk mi, magyarok is a rendszerváltás idejéből. Ezek a megfelelő kapcsolatok: a 2013-ban elhunyt egykori oligarcha, Borisz Berezovszkij és rajta keresztül Oroszország első választott elnöke, Borisz Jelcin.

Ez önmagában még nem volna annyira érdekes, csakhogy a rendelkezésre álló információk alapján

Abramovics nagyon is konkrét szerepet vállalt abban, hogy Jelcin Putyint jelölte meg „örököseként”.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor a Chelsea tulaja nélkül az orosz elnök nem jutott volna el a jelenlegi pozíciójába – vagy legalábbis sokkal nehezebben. 2000 és 2008 között a milliárdost állami kormányzónak is kinevezték, és több forrás azt állítja/állította, hogy a 2000-es évek elején kifejezetten szabad bejárása volt az orosz felső vezetéshez, sőt beleszólása is a kormány intézkedéseibe. Bár az elmúlt napokban az Abramovicsot körülvevő személyek többször igyekeztek hangsúlyozni, hogy a vállalkozó „nem kötődik Putyinhoz”, ezt ilyen múlttal legalábbis kétkedve fogadja az ember.

Olyat rengetegszer láttunk már, hogy egy politikai vezető mellől különféle szereplők idővel kikopnak. Konfliktus bőven adódhat – és ez az ő esetükben sem lehetett másként. Az orosz pénzembereket Putyin ténykedése során kisebb-nagyobb szankciókkal hosszú évek óta sújtják, hogy ne menjünk messzebb, ebből fakadnak Abramovics útlevélgondjai és az is, hogy 2018 óta nem járt Chelsea-mérkőzésen a Stamford Bridge-en.

Az kétségtelen és tagadhatatlan:

Abramovics az elmúlt jó néhány évben azon dolgozott, hogy a nyilvánosság előtt minél távolabb kerüljön Putyintól és az orosz felső vezetéstől.

Mindezt persze a lehető legfinomabb eszközökkel tette, hosszú távú stratégiát választva. Azzal a kétkulacsossággal, ami a szombati nyilatkozatból is kiviláglik. Hogy kiesett-e a pixisből, fél-e valamitől, nem tudni, de jelzésértékű például, hogy miután megtagadták a befektetői vízumát az Egyesült Királyságban, nem hazaköltözött, hanem a megszerzett portugál és a zsidó származásából fakadó izraeli állampolgárságát kihasználva, másik európai helyszínekre tette át a székhelyét. Nagyon régóta nincs olyan konkrét ügy, amelyben bizonyíthatóan együttműködött volna Oroszország kormányával, vezetésével vagy elitjével – azt a képet igyekszik kelteni, hogy se beleszólása, se befolyása nincs ezen körök machinációiba. Ezzel párhuzamosan persze sohasem kritizálta Putyin rezsimjét vagy bármiféle politikai lépését, hiszen ezzel elvágta volna az összeköttetéseit odahaza. Középen egyensúlyoz. Sajnos tényleg valószínű, hogy az okokat a büdös életben nem ismerjük meg, de logikusan, racionálisan két magyarázat merülhet fel. Az egyik forgatókönyv, hogy összekülönbözött valamin az elnök belső körével, és anélkül, hogy tovább vágná maga alatt a fát, igyekszik minél messzebb kerülni tőle. A másik szcenárió – akármilyen furcsán vagy naivan is hangzik –, hogy a Chelsea iránti szeretete miatt azt gondolja, a klub érdeke ezt kívánja meg. Roman Abramovics lelke nem olyan tiszta, mint egy fehér lepedő, de veszettül imádja a labdarúgást és rajong a csapatáért. Mi sem támasztja ezt alá annál jobban, milyen gyermeki örömmel ünnepelte a nemrég begyűjtött utolsó, a ténykedése során még hiányzó trófeát, a klubvilágbajnokságot.

A távolodásnak némileg ellentmondva, ma

a Twitteren futótűzként terjedt végig egy híresztelés Abramovicsról:

ebben arról számolnak be, hogy mivel a milliárdos a zsidó közösségeken keresztül Ukrajnához is kötődik (Oroszországgal pedig nyilvánvaló a kapcsolódása), felkérésnek eleget téve igyekszik összekötő szerepet vállalni a két háborús fél között, elősegítve ezzel a megbékélést. A probléma csak az, hogy bár ez a történet szépen hangzik, valódi bizonyítékkal nem alátámasztható. Kezdetben egyetlen forrásra, a Jewish News UK beszámolójára hivatkozott a brit sportsajtó, majd emellett Abramovics szóvivőjének és egy ukrán filmproducernek, Alekszander Rodnyanszkijnak az állításaira. Könnyen lehet, hogy ez az igazság, és tényleg próbálja előre mozdítani a megbeszéléseket – ha így van, az dicséretre méltó, nemes cselekedet. De a sztori a mostani formájában – kiderül majd, lesz-e még megerősítés – kizárólag alacsony kockázatú, nagy megtérülésű pletyka. Nem véletlen, hogy a hír óriásit ment a közösségi médiában, mentve az elmúlt napok pr-katasztrófáját. Orosz részről valószínűleg gyakorlatilag mindegy, hogy igaz-e, míg az ukránok minden bizonnyal nagyobb problémákon agyalnak, mintsem egy üzletember társadalmi elfogadottságán, ezért valószínűtlen, hogy bárki kategorikusan tagadná.

Abramovics és az ügyvédei évek óta küzdenek azon híresztelések ellen, melyek szerint máig szoros kapcsolatot ápol Putyinnal. Az úton-útfélen hangoztatott jelszavuk: a Chelsea tulajdonosa csupán egy sikeres üzletember, aki éppenséggel orosz. Hogy mi ebből az igazság, arra talán sosem derül fény, ám egy dolog biztos.

Az üzletembernek nem elvei, hanem érdekei vannak.