Százéves lenne Illovszky Rudolf, aki ötven éve megközelíthetetlen

Illovszky Rudolf és csapata 85 százalékos mérleget mondhatott magáénak, amikor egy gyakorta legendásnak minősített sportvezető rászállt. Nem feltétlenül akarta eltávolítani, csak felvetette: mi lenne, ha Sós Károlyra cserélnénk a kapitányt? A szóba került jelölt akkor már hét esztendeje az NDK szakvezetője volt, és egyáltalán nem akart hazajönni. Viszont

Illovszky megtudta, hogy a sporthivatal elöljáróinak egyike a menesztésén meditál, és azon nyomban lemondott.

Illetőleg, nem azonnal távozott. Még elvitte a válogatottat a szokásos évi latin-amerikai túrára, amelyen a csapat előbb 2-1-re kikapott Mexikó legjobbjaitól, majd 2-0-lal visszavágott, és – a 49. percben sérülés miatt lecserélt Farkas János mesterhármasával – 5-4-es sikert aratott Chile legjobbjai ellen. Ha e három, nem hivatalos meccset is beszámítjuk, Illovszky a következő statisztikával köszönt le: 13 mérkőzés, 10 győzelem, egy döntetlen, 2 vereség. Közben kronológiailag elsőként vitte be a válogatottat az Európa-bajnokság legjobb nyolc csapata közé.

Társulatát valóban a kontinens legjobbjai közé sorolták, a France Football év végi európai ranglistáján a második helyet foglalta el. Illovszky 1966 szeptemberében, a Hollandia–Magyarország mérkőzésen (2-2) debütált kapitányként, és a Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sipos, Ihász – Varga Zoltán, Rákosi – Molnár Dezső, Bene, Albert, Farkas összetételű tizenegyet küldte pályára. E csapatban hat extraklasszis (Mészöly, Sipos, Varga, Bene, Albert, Farkas) szerepelt, és a többiek sem voltak piskóták, Káposzta Benőt például – Albert Flórián és Farkas társaságában – beszavazták 1967 képzeletbeli Európa-válogatottjába.

A magyar válogatott tehát a világ közvetlen élmezőnyéhez tartozott. S miközben elődje, Baróti Lajos söprögetővel, négy hátvéddel, három középpályással és két csatárral játszatta együttesét az 1966-os, „brazilverő” világbajnokságon, Illovszky minimum öt, de nem egyszer – mint Hollandiában is – hat támadó játékost szerepeltetett.

Eszement ötlet volt kikezdeni.

A végül a helyébe parancsolt Sós Károly 1968-ban – megfejthetetlen moszkvai összeállítással és taktikával – kiejtette a válogatottat az Eb negyeddöntőjében, majd 1969-ben hibát hibára halmozott, és eljuttatta a magyar labdarúgást oda, ahol az addig soha nem járt: noha benevezett, nem kapott szerepet a világbajnokságon. A Marseille-t négy nappal követő bajnoki fordulóban mindösszesen 12 400 nézőt jegyeztek, ez megszokott mai szám, de akkor felfoghatatlanabbnak tetszett még Marseille-nél is. Hatvanhétben, amikor Illovszkyt elmarták, a látogatottsági átlagok így festettek: FTC 26 267, Vasas 21 033, Újpest 18 000, MTK 15 200, Diósgyőr 14 933, Szombathely 11 133, Honvéd 10 600.

Az edző visszament a Vasashoz, amellyel addig már három bajnoki címet nyert szakvezetőként, aztán hivatalos engedéllyel Görögországba szerződött, majd 1971 tavaszán – megint csak a sporthivatal jóváhagyásával – megállapodott a Zaragozával, hogy az ősztől a spanyol klubcsapatot irányítja. Ám a válogatott a hetvenegy májusában vívott Eb-selejtezőn 3-0-ra kikapott a bolgároktól – ez volt a második „Marseille” –, s mivel Hoffer József kapitány már Szófiában lemondott, az OTSH arra kötelezte Illovszkyt, hogy szegje meg a szavát, felejtse el Zaragozát, és legyen ismét a válogatott szakvezetője.

Már nem álltunk olyan jól, mint hatvanhétben, és vajmi kevés remény volt arra, hogy a magyar együttes megszerzi a csoportelsőséget a kvalifikációs szakaszban. Ám

a kilenc regnáló világbajnokkal felálló brazilok elleni riói 0-0-lal újrakezdő Illovszky hatmeccses veretlenségi sorozatot produkált egyetlen kapott és tizenkét szerzett góllal, majd hetvenkettő tavaszán az Eb négyes döntőjébe navigálta együttesét.

Ugyancsak hetvenkettőben a válogatott olimpiai döntőt vívott, azaz két olyan eredményt ért el, amelynek kereken ötven éve a közelében sem járt a magyar futball.

Ez a mester múlhatatlan hagyatéka.

Illovszkyt napjainkban megpróbálták visszamenőleg megkapirgálni, mint hajdanán az őt nem kedvelő sportvezető, mondván, hogy rosszul állította fel a válogatottat 1973 júniusában, a svédek elleni 3-3-as vb-selejtezőn. Igaz, ami igaz: érthetetlen, hogy ilyen fontosságú találkozón újonc kapussal – a feladat súlya alatt összeroppanó Bicskei Bertalannal – kísérletezett, és Szűcs Lajost játszatta balhátvédként, miután Juhász Pétert hazaküldte az edzőtáborból.

Ám a továbbjutás nem csupán a svédek elleni meccsen veszett el; azon egyébként látványosan futballozott, a lefújás után még kósza füttyszót sem kapott a csapat. A bécsi selejtezőn, amelyen a magyar együttes szintén kitűnő játékkal 2-0-ra vezetett, Juhász addig kóstolgatta Rudi Glöckner keletnémet játékvezetőt, amíg az 1970-es brazil–olasz vb-döntő (4-1) bírája megelégelte a „Schweinehundot”, és tizenegyest ítélt a semmiért az osztrákok javára. A végeredmény biztos győzelem helyett 2-2 lett, mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy a válogatott, ha veretlenül is, kiesett a kvalifikációs etapban.

Illovszky ezzel együtt maga a dicsőséges magyar futballtörténelem. Nyilván az sem véletlen, hogy

a Vasas az ő dirigálásával nyerte mindmáig utolsó első osztályú bajnoki címét.

A Mészáros – Török Péter, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács István, Izsó, Várady összetételű piros-kékek éppen száz gólt szereztek 1977-ben; ez egészen más kategória, mint amihez az utóbbi évtizedekben hozzá kellett szoknunk. De Illovszky, mint az ösztönös nagyok általában, látta a jövőt. Miként 1972 szeptemberében, az elvesztett olimpiai döntő után megjósolta, hogy „megtanuljuk mi még becsülni a második helyet”, úgy 1975-ben előrevetítette: „Mikor lesz újra ütőképes, erős, nagy hírű a magyar válogatott? Egyhamar nem. Alig akad a magyar játékosok között nagy egyéniség. Sok türelemre, alapos munkára van szükség.”

Na most, hetvenötben még olyan labdarúgóink voltak, mint Mészáros „Bubu”, Bálint, Bene, Ebedli, Fazekas, Kocsis Lajos, Müller, Nyilasi, Törőcsik, Várady vagy az a Zámbó, aki Brüsszelben elrontotta a tizenegyest, ezért nyert az Eb-elődöntőben 1-0-ra a szovjet csapat. Ha az a büntető bemegy, lehet, hogy Illovszky két döntővel ír históriát hetvenkettőben. De hát így is ötvenéves csúcsai vannak, amelyek kimagaslanak, mint a Mount Everest vagy a K2.

Az se semmi, hogy 1957 szeptemberében játszotta utolsó (275.) bajnoki mérkőzését a Vasasban, majd az év decemberében már ő lett a piros-kékek edzője. Salgótarjáni győzelemmel mutatkozott be (2-1), és utána még 426 alkalommal ült az angyalföldiek kispadján. Íme, a válogatottban nála debütálókból, egy hevenyészetten összerakott, de a nem az Eb-n, hanem a selejtezőkön negyedik helyezett utódokhoz képest más bolygón játszó csapat: Tamás – Török Péter, Páncsics, Szűcs Lajos, Kántor – Kovács József, Kű, Tóth András – Branikovits, Fekete, Várady. S amikor utoljára volt kapitány, 1974. május 29-én, a jugoszlávok elleni 3-2-vel, az aranylabdás zsenivel, Alberttel együtt búcsúzott a válogatottól.

Azért ez sem akármilyen jelkép.