BL-értékelő: Hannibál Inzaghi és a madridi meg a párizsi gyávaság

Bár az UEFA-nak egy bohózatba illő szerencsétlenkedés képében sikerült mindenkit összezavarnia a decemberi sorsoláson, csak megszülettek a legnívósabb európai kupasorozat nyolcaddöntőjének párosításai. Ezek közül egyértelműen a Manchester United és az Atlético Madrid, az Internazionale és a Liverpool, illetve a Real Madrid és a Paris Saint-Germain párharca emelkedett ki előzetesen – utóbbi kettő odavágóját pedig rögtön a sorozat első két „tavaszi” napján tartották. Eltérőbb képet nem is festhetett volna a két mérkőzés. A spanyol–francia csatában az egyének szintjén posztról-posztra világklasszisokat találtunk, ám csapatként rendkívül lelombozó teljesítményt nyújtott mind Carlo Ancelotti, mind Mauricio Pochettino alakulata. A szerdai olasz–angol küzdelem ezzel szemben a kontinens egyik legerősebb keretét és egy remek, ám közel sem azonos színvonalat képviselő együttest vonultatott fel. Ennek ellenére Simone Inzaghi elképzeléseinek és a kollektív erőfeszítésnek köszönhetően sokáig vállvetve tusakodtak a felek.

Kockázatvállalás nehezebb és kockázatkerülés könnyebb helyzetből

Amennyiben valaki úgy érzi, hogy a PSG összetétele hagy kívánnivalót maga után a csapatrészek közötti egyensúly tekintetében, nehéz nem igazat adni neki. Ugyanakkor Pochettino mestert a katari tulajok makulátlanul kiszolgálták a nyáron; a védelem mindkét szélére fantasztikus, modern védőket hoztak, megerősítették a rotációt a középpályán (a BL-győztes Georginio Wijnaldum végig csücsült a Real ellen), no meg, persze megszerezték Lionel Messit. A párizsiaké a futballtörténelem egyik legerősebb galerije, olyan, amelynek meccskeretéből ideális esetben olyan futballistákat kellhet kihagyni, akik a topligák gárdáinak zömében alapemberek lennének. Mivel ennél fogva hihetetlen lehetőségek mellett rémisztő minőség áll az argentin szakember rendelkezésére, jogos elvárás vele szemben, hogy csapata végső cél (értsd: BL-trófea) eléréséhez elengedhetetlen pragmatikusságon túl néha jó focit is villantson.

Márpedig jelen esetben az ideális helyzet állt fenn: a felépülőben lévő Neymart (és az eddig alig-alig szereplő Sergio Ramost) kivéve mindenki harcra készen várta a BL újraindulását. És azért, ha Messi meg Kylian Mbappé mellett Ángel Di María bevetésére „kényszerül” az ember, az sem rossz helyzet. A csapat legfontosabb eleme is egészséges; Marco Verratti a kezdő tagjaként futhatott ki a Parc des Princes gyepére. Az kétségtelenül elvehetetlen Pochettinótól, hogy az őszi csoportmeccsekhez vagy jó néhány bajnokihoz képest értelmezhetőbb tervvel érkezett, ám a másnap esti szenzációs attrakcióval kontrasztban csak úgy dörzsölhettük a szemünket a különbség okán.

Merthogy az Inter és a Liverpool a teljes 2021/22-es évad egyik, ha nem a legminőségibb meccsét szállította.

Két tökös, bevállalós edzővel és merész tervekkel.

Azt túlzás lenne állítani, hogy a Mersey-partiakat képtelenség volna meggátolni a gólszerzésben, de ettől még elképesztő magabiztosak labdabirtoklás közben. Emellett a letámadásuk messze földön híres – Klopp, ugyebár, a gegenpressing jelszavával emelkedett fel Németországban. Abszolút reális forgatókönyvként lehetett számolni azzal, hogy az Inter ennek megfelelően inkább behúzódik, és rábízza a továbbjutás eldöntését a varázslatos Bastoni, De Vrij, Skriniar trió védekezésére.

Nagy fenét!

Egyfelől rendkívül magasan és agresszívan igyekezték zavarba hozni a liverpooli labdakihozatalokat, másrészt a sajátjaikat valami frenetikus bátorsággal szervezték meg. Inzaghi – igencsak megalapozottan – vakon bízott védői és középpályásai képességeiben. A Barcelona és Pep Guardiola kielégíthetetlen sikerességének hála,

az elmúlt évek a pozíciós játékról szóltak.

Vagyis arról az elképzelésről, amikor a labdarúgóknak adott pontokat kell feltölteniük a pályán, így, ha cserélgetik is a helyüket, egyértelmű szerkezet rajzolódik ki. Vannak kifejezetten konkrét, előre meghatározott pozíciók (értelemszerűen ebből fakad az elnevezés), amelyeknek a felvételével az edző úgy gondolja, hogy szétráncigálják a rivális szerkezetét. Az olasz tréner ennek a szöges ellentétével készült. Persze, félreértés ne essék, nem random rohangáltak az interesek, sőt pontosan tudták, hogy a megbeszéltek szerint melyek a Liverpool gyenge pontjai. Ám az építkezés közben egyetlen cél lebegett előttük: megtalálni a szabad területeket. Folyamatosan forogtak, egyfolytában olvasva azt, hogy éppen ki, merre talál lyukat, és a legkevésbé sem törődtek azzal, hogy az UEFA a kezdősípszó előtt kit, hova írt fel eredetileg.

És hogy miért ennyire a szélek kerültek a középpontba? Mert ezeket az említett szabad területeket ott találták meg. A ‘Pool letámadása felettébb középre orientálódik, nyilván nem véletlenül. Bármilyen furcsán is hangzik, a pálya szélei csak speciális esetben jelentenek valódi fenyegetést – középről jön a veszedelem. Ezért mind a középpályás sor, mint a támadóhármas szűken marad, direkt üresen hagyva a vonalak menti zónákat. Arra nem nagyon számíthattak: Inzaghi annyira zakkant lesz, hogy éhes farkasként, izomból ugrik majd erre, akár teljesen elvékonyítva a játéktér belsejét. Persze a Vörösöket sem nyeretlen kétévesek alkotják, így is rengetegszer megállították a milánóiakat. Három szcenáriót láthattunk: 1. a kék-feketéknek előre kellett vágniuk a labdát, 2. explicite centimétereken múlt, hogy nem adták el a saját kapujuk előtt, és végül feljebb érve elhalt az építkezés, 3. vagy úgy hasítottak át Alexander-Arnoldék mellett a szélen, mint kés a vajon.

A cannae-i csata, amelyet a karthágóiak és a rómaiak Kr. e. 216-ban vívtak, mind a mai napig az emberi történelem egyik legzseniálisabb hadászati teljesítménye. Hannibál Barkasz akkor az Adriai-tengertől nem messze, majdnem 40 ezer fős túlerő fölött aratott totális győzelmet. Miközben a római csapatokat – megalapozottan reménykedve a kiképzésükben – a megszokott, sztenderd módon helyezték el, addig

Hannibál – V-alakban felállítva a centrumát – előbb beédesgette őket középre,

majd a csata előrehaladtával hagyta mindinkább elvékonyítani az állásai közepét. Ostobaságnak tűnhetett, ám két tényező miatt nem volt az. Egyfelől a szárnyakon a karthágóiak lovassága tönkreverte az ellenséget, majd összegyűjtve az erejét, végül hátba támadta a rómaiakat, akik így körbekeríttettek, ahelyett, hogy szétszakíthatták volna a pun sorokat. Remélem, beszédes a példázat.

A másik összetevő egy elrejtett tartalék képében rontott előre. A poros harcmezőn sikerült a sereg legelitebb egységeit pihenten, meglepetésként harcba dobni, akik így akkor helyettesíthették a centrumot, amikor az a szétesés szélén táncolt. Ez Inzaghinak nem állt rendelkezésére. Klopp a cseréivel egyszerre közömbösítette az Inter létszámfölényét és nyomását a szélen, továbbá olyan csatárokat hozhatott be a kispadról, akik a túloldalt bizonyosan a rotáció kulcsfontosságú részét képeznék. Így végül a fáradó és egyre dekoncentráltabb Nerazzuri hálója kétszer is megzördült.

Ezzel szemben kedden újfent nem más döntött, mint a legvirtuózabb támadóhármas…vagyis leginkább Mbappé zsenialitása. Az, hogy Carlo Ancelotti az idei rangadóikhoz illeszkedő sorban behúzódott, és egészen konkrétan rárepült egy 0-0-ra, nem szolgált akkora meglepetésként. A Modric, Kroos kettőst birtokolva is teljességgel kiengedni a gyeplőt, és hagyni – az egyébként már-már túlvilági jelenségeket megidézően szuper – Verrattinak, hogy átgyalogoljon a középpályájukon, elég feldolgozhatatlan. Hogy szimplán megrettent attól az eshetőségtől, miszerint Mbappé lendületből rohanhat rájuk, könnyebben érthető. De akárhogy is, ez rendkívül igénytelen koncepció volt. És miután az 1497. alkalommal is hagyta, hogy a francia szélső elküldje szotyiért a jobbhátvédjét (akár Dani Carvajalt, akár Lucas Vázquezt sújtotta ebben a formában a sors), tálcán kínálta az utat: a párizsiak ismét úgy nyerhessenek, ahogyan az komfortos nekik.

A PSG a vele szinte (a csodálatos Christophe Galtier-t kivéve) összehasonlíthatatlan erők által alkotott Ligue 1-ben is hét alkalommal szorult rá egy 85. perc után szerzett gólra, így döntetlenre mentve a találkozót, vagy begyűjtve a három pontot. Ezek nélkül most 59 egység helyett 47-el állnának.

Olyan arcátlanul nagy a szakadék közöttük és a mezőny maradéka között, hogy simán belefér nekik, ha egy-egy összecsapás nyolcvan százalékát steril passzolgatással töltik.

A Manchester City, a Liverpool és a Bayern München jelenleg a fogadóirodák három legnagyobb esélyese a sorozatban – nem mellesleg minden bizonnyal a világ három legerősebb csapatáról beszélünk. A Vörösök és a bajorok sokkal-sokkal direktebbek – nem tartják annyi ideig és annyi esetben maguknál a labdát, mint a Paris Saint-Germain –, ennél fogva jócskán veszélyesebbek is. Erre nyomban visszatérünk. Egyetlen egy klub vezetett az idén a saját bajnokságában náluk több olyan támadást, amely legalább tíz átadást foglalt magába. A Manchester City, de az angolok játéka is teljesen más ettől a mutatótól eltekintve.

Ha százalékosan arányosítjuk, hogy az említettek sikeres passzainak mekkora szelete progresszív (ergo: mennyire tendál a kapu irányába a támadójáték), akkor máris kezd kirajzolódni a valóság. Ez a Liverpoolnál 9,8, a Manchester City-nél 7,1, míg a Bayernnél 9,3 százalék – a PSG 6,7 százalékot tud felmutatni. A módfelett káprázatos eltérés azonban még egy statisztika felhasználásával ölt testet. Jürgen Kloppék meccsenként 18,8 lövéssel próbálkoznak, Pep Guardioláék 18,2 kísérlettel, Julian Nagelsmannék 20,7-szer tüzelnek. Pochettinóék 14,4 lövést eresztenek el, amivel még Franciaországban is csak ezüstérmesek.

Felbecsülhetetlenül más labdát tartani egyszerűen azért, hogy labdát tarts és azért, hogy minél több támadást vezethess. Utóbbi ennek a játéknak a lényege, előbbi a sportág megcsúfolása. Megeshet, hogy soha, sehol nem csoportosult még annyi tálentum, mint náluk… és mégis, mivel csapatként továbbra sem közelítik meg a legszűkebb értelemben vett elitet, futballtörténelem lenne, ha május 28-án ők emelhetnék magasba a Bajnokok Ligája trófeáját.

Egy sima, egy fordított

A másik két meccsről csak röviden. Nagyon hasonló helyzetben találta magát a Manchester City és a Bayern München: mindketten olyan rivális ellen kezdhették meg a tavaszi menetelést, amely tagadhatatlan erényekkel bír, de mégis csak esélytelenebb. Rúben Amorim és a Sporting labdával szemben, védekezés terén piszkosan jó dolgokra képes, míg Matthias Jaissle újabb tehetséges fiatal német menedzser, és ez a Salzburg szintén tökéletesen jelképezi, milyen az a Red Bull-iskola, ahonnan Szoboszlai Dominik is érkezett. Ebből kerekedett ki végül az, hogy a Sporting három nagyon butácska és kiszámíthatatlan góllal hamar hátrányba került, és végeredményében csúfondáros vereséget szenvedett,

a Salzburg viszont az utolsó pillanatig úgy tűnt, bravúrdiadalt arathat.

A Manchester Citynél egy-két hiányzótól eltekintve mindenki egészséges, ráadásul ezúttal az égvilágon minden összejött a csapatnak. A Bayernnél Nagelsmann Leon Goretzkára és Alphonso Davies-re meg Manuel Neuerra sem számíthatott; a háromvédős felállás szárnyvédőiként Kingsley Comant és Serge Gnabryt kellett alkalmaznia. A németek 2,35-nyi xG-t rakosgattak össze, mégis majdnem hátrányban várhatták volna a visszavágót. A futball néha kiszámíthatatlan és kegyetlen.

A BL-nyolcaddöntő eheti első mérkőzéseinek eredményei: Paris Saint-Germain–Real Madrid 1-0, Sporting–Manchester City 0-5, Internazionale–Liverpool 0-2, Salzburg–Bayern München 1-1.