„Pénzjegynyomda” a pincében, avagy miből tellett a Juventusnak Vlahovicra?

A legutóbbi évadban Andrea Pirlo Juventusa zsinórban kilenc bajnoki címmel a háta mögött csak őrületes mázlijának köszönhetően vánszorgott be a negyedik helyre a Serie A-ban. Cristiano Ronaldo és a pandémia közösen pofozta melegre a klubot, amelynél 2021 őszére az is kiderült, hogy a csapat bénázása nem is a legnagyobb probléma. Novemberben egymást érték a hírek, miszerint az anyagilag megroggyant klubot több hatóság is vizsgálja, a könyvelés és a játékoseladások után dokumentált bevételek szabálytalanságai miatt még az is a levegőben lógott, hogy újra kizárják a torinóiakat.

Túl azon, hogy akkoriban éppen a 10. hely környékén szédelgett az újoncok és kiesőjelöltek által is gyakorta megdorgált Juventus, a klubnak sokkal fontosabb problémákra kellett megoldást találnia.

A múlt évet nettó 210 millió eurós veszteséggel zárta,

ami az egy esztendővel korábbról hozott 90 milliós buktával az európai rangsor harmadik helyére rakétázta a torinóiakat: csak a Barca és az Inter volt náluk is mélyebben a guanóban.

A meccsnapi bevételek kiesése miatt a 2015-ben még elhanyagolható, egymilliós működési veszteség 2020-ra 234 milliósra duzzadt, és mivel a bevételek a pandémia alatt folyamatos zuhanásban voltak, a klub bruttó adósságállománya 196 millióról 400 millióra ugrott hat év leforgása alatt. Mások ilyen helyzetben vagy csődbe mennek, vagy az összes értéküket kiárusítva próbálnak túlélni. De nem a Juventus.

Száz éve áll a klub mögött az Agnelli klán

Hivatalosan csak 99 év telt el azóta, hogy Edoardo Agnellit a Juventus elnökévé választották, de a Fiat autógyár tulajdonosai már esztendővel korábban beléptek a klub támogatói közé. Edoardót több Agnelli követte (fiúk, unokák, unokaöccsök), és ma is egy Agnelli ül az elnöki székben, de a mostani helyzet megoldása inkább a leányági leszármazottak, az Elkannok, közülük is elsősorban Gianni Agnelli unokájának, John Elkannak a műve.

A Juventus mögött egy évszázada álló család érdekeltségei az olasz GDP csaknem hét százalékát teszik ki, a Fiat-csoport mellett az Exor mamutvállalat fölött is diszponáló dinasztia gazdasági potenciáljával tényleg csak az arab olajmilliárdosok, illetve az orosz oligarchák tudnak versenyre kelni. A fenti érdekeltségek mellett a Juventus nyilván afféle PR-hobbiprojekt, amire gazdagon költ is a család, de hogy mennyire fontos része valójában a piemonti elitkörnek a futballklub, azt most kellett igazán bizonyítani.

Elkannék vagyonának két százaléka elég lenne ahhoz, hogy cakk-pakk megvegyék az Intert. Lássunk tisztán: ebben semmi vicc nincs, pusztán adatokkal leírható tény

– mondta a legendás Luciano Moggi, amikor a futballvilág megdöbbenve vette tudomásul, hogy az iszonyatos adósságot maga előtt görgető klub úgy robbant be a januári átigazolási piacra, akár egy bika az arénába.

Az Agnelli klán 2007-től a pandémiáig összesen 200 millió eurónyi tőkeinjekcióval segítette a Juventust, ami nem mondható hatalmas összegnek, de nem is volt szükség többre. A Juve saját stadionjának bevételeivel amúgy is verte az olasz mezőnyt, ráadásul egyedüli olaszként jól ment a csapatnak a BL-ben, ami a tévéközvetítési pénzeken hagyott pozitív nyomot. Aztán beütött a pandémia, vele a csődközeli helyzet, és a patrónus meghallotta a segélykiáltást.

Az elmúlt három évben az Agnelli család 700 millió eurót pumpált a Juventusba, ebből a legnagyobb szeletet a novemberben megszavazott 400 milliós tőkeemelés jelentette. Szükség volt 175 millióra a lejáró tartozásokra, illetve azok kamataira, valamint 145 millióra ahhoz, hogy a következő 12 hónapban zökkenőmentes maradhasson a klub működése. Ez már önmagában elég súlyos tétel, ám ahhoz, hogy a Juve elindulhasson a BL-ben megkereshető pénzekért, a csapatot is meg kellett erősíteni, így az Exor további 80 milliót tett a kasszába, hogy az együttes „sportbeli versenyképességét megőrizze”.

Versenyképesség = Dusan Vlahovic

A bajnoki címvédő Inter nemcsak a legjobb játékosaitól, de gazdagon megfizetett edzőjétől is kénytelen volt megválni a nyáron, hogy ne menjen csődbe, és sokan arra számítottak, hogy a Juventus is kénytelen lesz hasonló véráldozatokat hozni talpon maradása érdekében. Matthijs De Ligt eligazolását sokan kész tényként kezelik, amióta Mino Raiola elejtett egy megjegyzést a holland középhátvéd távozásáról, és Paulo Dybala szerződéshosszabbítási kálváriája is azt jelezte, hogy komoly a baj a Juventusnál.

Az utóbbi évtized messze leggyengébb Juvéjának további hanyatlása elkerülhetetlennek tűnt, hiszen az öltöző tele volt túlfizetett alulteljesítőkkel és eladhatatlan krőzusokkal. Biztosnak látszott, hogy az elmúlt kilenc évben kiépített dominancia nemcsak egy évre szakadt meg, hanem hosszabb távon is komolyat veszít versenyképességéből a torinói csapat.

Erre jött a téli átigazolási időszak, amikor a Juventus megmutatta páratlan erejét.

A mindössze 22 éves Dusan Vlahovicért szinte alku nélkül pengettek ki egy közepes vagyont: a Fiorentina szerb csatáráért 70 milliót fizetett a Juve, ehhez jöhet még nagyjából 10 milliónyi bónusz a csapat szereplésétől függően, valamint az ügynöki díjak, melyekkel együtt akár összesen bő 90 millióra is rúghat a transzfer ára.

A szerb csatárhoz képest tökmagért (5 millió) adták a Bundesligából érkező középpályást, Denis Zakariát, és biztos, ami biztos, a Juve lecsapott a legígéretesebb olasz hátvédtehetségre, Federico Gattira is. A hórihorgas középhátvéd az év végéig a Frosinonénál marad kölcsönben, de a Juve szándékait mutatja, hogy nem sajnált 10 millió eurót az ígéretes játékosért. De ami a csapat jelenét elnézve még ennél is fontosabb: sikerült az öltözőből is kidobálni a ballaszt egy részét.

A rengeteget kereső kenyérpusztító, Aaron Ramsey Rangershez kikölcsönzése már csak azért is bravúr, mert a walesinek nem nagyon akaródzott távozni a hatalmas fizetése miatt. A Torinóban tehetségéből keveset mutató Dejan Kulusevskit csomagban vitte a Tottenham a szintén alaposan benézett Rodrigo Bentancurral, akiről – bár még mindig elég fiatal – annyi kiderült a Juventusban eltöltött négy éve alatt, hogy korlátozottan használható a legmagasabb szinten.

Hogy ezektől az igazolásoktól rendbe jöttek-e a dolgok, és a Juve a bajnoki címért harcolhat-e már akár idén, azt most még nem lehet megmondani. Azt viszont le lehet szögezni, hogy nemcsak Olaszországban, de Európában is komoly előny a mezőnnyel szemben, ha egy igencsak tőkeerős tulajdonos számára nem puszta úri szeszély egy futballklub, hanem a családi tradíció része, és így szükségszerűen érzelmi kötődés is fennáll a tulaj és a csapat között.

Ha ez a bizonyos érzelmi szál száz év után is olyan erős, hogy megér egy 400 millió eurós tőkeemelést, akkor csak irigykedni lehet a Juventusra az Agnellik feltétlen szeretete miatt.