A Liverpool új sztárja, Luis Diaz a kolumbiai sivatag kecskenyájai mellől érkezik

„A megérzést nem szabad ignorálni. Olyan adatot testesít meg, amelyek túl gyorsak, hogy az emberi elme felfogja őket” – mondja a Benedict Cumberbatch által játszott Sherlock Holmes hű társának, John Watsonnak a Sherlock című, BBC-gyártású sorozatban. Néhányan úgy gondolhatják az, hogy a modern futball olyannyira a kutatómunkára, az elemzésre, a tényekre, a statisztikákra épül, kiszipolyozza ebből a gyönyörű játékból a lelket. És persze régebben is felépültek nagy csapatok, nem kellettek ahhoz matematikai képletek és elméleti filozófusok.”

Mintha valamiféle különleges, varázslatos intuícióval rendelkező szakik működtették volna azt a világot. Természetesen sétálgatnak a pálya mellett olyanok, akiknek annyi az információjuk, annyi a tapasztalatuk, hogy tényleg egy-két mozdulatból látják, kiből lesz nagy labdarúgó. Csakhogy az ilyen személy ritka, és értelemszerűen az ő megérzései sem csalhatatlanok. Ezért van szükség adatbázisokra, olyan anyagokra, amelyek kiindulópontot jelenthetnek, és segítségükkel éveken keresztül pontosan lehet követni egy-egy futballista fejlődését. Ezek mellé elegendőnek bizonyul olyasvalaki, aki tudja, az adott klub milyen úton halad és hogy azon milyen igazolásokkal lehet tovább sétálni. Így egyetlen csapat sincs kiszolgáltatva a megérzések nagymestereinek, ha pedig ezek a lángelmék eleve velük dolgoznak, a hibákat csökkentik minimálisra.

Ennek az újszerű, modern, ámulatba ejtő részletességgel operáló megközelítésnek egyértelműen a Liverpool a legjelentősebb alkalmazója.

Minden jel arra utal, hogy ezúttal sem tévednek és óriásit húznak.

Luis Diaz az FC Portóból érkezik a Mersey partjára – Anglia a második európai állomása lesz, Portugáliában két és fél évet töltött el. A magassága 178 centiméter körüli, 25 éves, jobblábas balszélsőként szerepel és mára a kolumbiai válogatott oszlopos tagja. Akkor sem jön zavarba, hogyha kifelé, a rosszabbik lába felé kell elindulni és beadni, de elsődlegesen befelé szeret cselezni és kapura törni. A sebessége szenzációs, az első lépése döbbenetes, az irányváltásai frenetikusan gyorsak. Képes részt venni az előkészítésben, a legnagyobb erőssége mégis az az elképesztő veszély, amit az ellenfelek kapujára jelent. Töméntelen mennyiségű lövést ereszt el…, és ami még ennél is sokkal, sokkal fontosabb, hogy egyre jobb helyekről, egyre pontosabban tüzel. A mostani megugrása gólok terén ennek köszönhető: míg a 2020/21-es évadban tizenegyszer fejezett be sikeresen támadást (a bajnokságban hatszor), addig a 2021/22-es szezonban feleannyi idő alatt 16 gólig jutott (a portugál ligában 14-ig). Amikor ekkora kitérést észlelünk, manapság arra következtetünk, hogy a puszta szerencse okozza; a csatár minden bizonnyal felülteljesíti a várható gólok modelljét. Először hasonló feltételezés röppent fel Diazzal kapcsolatban is, mert az xG-t ezerféleképpen mérik és súlyozzák, márpedig az egyik cég statisztikai mutatója ezt állította. A valóság azonban az, hogy nagyjából másfél gólnyi különbség húzódik a két szám között. Ez – amennyiben a támadó kiváló befejező – elhanyagolható differencia. És Diaz bámulatos. Az, hogy valaki kíméletlen a kapuval szemben, nem valamiféle mágikus erény, hanem a lehető legegyszerűbb dologról van szó. A sarkokat találja el.

Azzal kombinálva ezt, hogy az idén mennyivel többször tud a tizenhatoson belülről lőni, halálos elegyet kapunk, ami robbanásra kész.

A Génération Foot Akadémia Szenegál elitintézménye. Dakarban, az ország fővárosában található, és a vidékről, az alacsony lélekszámú településekről érkezőknek ennek megfelelően már ide is hatalmas ugrás eljutni. Így volt ez a kis Sadio Mané esetében is; szerény körülmények közül kilépve már ez az ugrás is lemondásokkal járt mind az ő, mind a családja számára. Amikor a nevelőműhelytől elhozta őt a Metz, egészen a második Európában töltött napig még az édesanyjának sem szólt a transzferről. „Képzeld, Franciaországban vagyok!” – mondta. Mire a mama visszakérdezett: „Miféle Franciaország? Te Szenegálban élsz!”

Olyannyira esélytelennek tűnt a profi karrier elérése, hogy Manéban a saját szülei sem hittek. Igyekeztek őt segíteni a maguk módján, de nemcsak a világnak, hanem még azoknak is bizonyítania kellett, akik elvileg a feltétlen szeretetet és támogatást biztosítanák.

Ha igazán hiszel az álmodban, az hegyeket mozgathat meg.

Bármit megteszel érte – akár oda-vissza (!) négy-öt átszállással is buszozol négy és fél órát, az egyiptomi forróságban. Reggel 7 órára az iskolában, 9-kor a járművön, 3-kor az edzésen, majd egy újabb zakatolás hazafelé. Heti öt alkalommal, tinédzserként. Mohamed Szalah-nak ez kellett ahhoz, hogy Kairóban, az első komoly állomáshelyén megfeleljen, és megkapja a nagy esélyt az öreg kontinensen. Véletlenül sem lebutázva őt, de napi két óra iskolával sok sansza nem lett volna továbbtanulni a felsőoktatásban…no nem, mintha ez állt volna a terveiben. A futballt akarta, a labdarúgás csúcsát – és a cél eléréséért rengeteg áldozatot hozott.

Sajnos, ha az ember meghallja, hogy valaki egy brazil nagyváros egyik negyedében nőtt fel, egyből a fenomenális, Isten Városa című film környezetére gondol. Omladozó téglaépületek, fegyverrel rohangáló nyolcévesek és drogüzlet minden sarkon. Ez persze sokszor előítéletesség, ám Roberto Firmino esetében a legkevésbé sem túlzás. Maceió egyik legbrutálisabb környékén nevelkedett, ahol a bűnözés az egekben. A szülei nem akarták őt elengedni edzésekre, mert attól féltek, valójában valami banda mellett kötne ki. A barátai és a csapattársai, sőt az edzője is különböző őrült módszereket ötlött ki, hogy az a jellegzetes széles mosoly felvillanhasson a tréningeken. Az ificsapat messze legtehetségesebb tagja előtt a kitörés víziója lebegett; az, hogy a szeretteit kiemelje ebből a környezetből.

A Wayuu népcsoport a La Guajira nevű, Kolumbia és Venezuela határán húzódó területen él. Bár északon a határvidék végig a Karib-tenger partján húzódik, a térség a legkevésbé sem nevezhető kellemesnek – a legnagyobb kiterjedésű részben a sivár Guajira-sivatag húzódik. A wayuuk Kolumbia legnagyobb bennszülött etnikumát alkotják, igencsak felismerhető szokásokkal. A népesség különböző klánokra oszlik, emellett a lakhelyük tradicionális felépítésű és eloszlású, generációk óta. Ami szintén fontos jellemzőjük; bár a globális felmelegedés egyik kevésbé fancy velejárója, az elsivatagosodás nagyon keményen sújtotta az otthonukat az elmúlt évtizedekben, nem kis akadályt állítva az életformájuk fenntartása elé, a mai napig rengetegen tartanak kecskéket. Amikor Luis Diaz a családja által igazgatott kis falusi együttesből a Barranquilla FC-hez került, a legnagyobb probléma a súlyával adódott.

A wayuuk többsége roppant mód szegény, ez alól Diaz sem volt kivétel.

A gyerekkora során a fő táplálékot a már említett haszonállatok húsa és a nem túl változatos helyi mezőgazdasági termékek jelentették. Annyira alultáplált volt, hogy proteindiétára küldték – azt kérték, pakoljon magára tíz kilót. Ő sem tehetett mást, mint rettentő keményen kezdett melózni, mert semmi egyéb lehetősége nem adódott. Úgy hallgatta az edzői szavait, mint a szentbeszédet. Csakis ez vezetett ki a múltból, mind neki, mind a hozzá legközelebb állóknak.

Ezernyi olyan történetet ismerünk, amely a mára már rég berobbant futballsztárok gyerekkorát vesézgeti. Ám – véletlenül sem lebecsülve vagy minősítve akármelyiket – egy dolog a mélyről, olyan helyzetből kitörni, megcsinálni, az esélyeket meghazudtolni, illetve ugyanezt emellett még elhivatottsággal, a tieid megsegítésének céljával és alázattal fűszerezni. Merthogy utóbbi esetében a csúcsra jutásod a hozzáállásod szimbóluma. Annak, hogy már kis korodtól kezdve felfogtad, a különböző állomáshelyeken a javadat akarják. Hogyha el akarsz jutni a vágyott magasságba, akkor bármilyen fájdalmas vagy embert próbáló feladatot is kérnek, meg kell ugranod azt. Az élet nehéz utat fektetett eléd és ezen a kanyargós, sziklás hegyoldalon mászva érhetsz csak a finisbe.

Úgy gondoljuk, minden megvan benne, hogy alkalmazkodjon a mi filozófiánkhoz és a Premier League-hez, mind fizikálisan, mind mentálisan. Olyan játékos, aki éhezik a sikerre, és tudja, hogyan kell küzdeni azért, amit el akarsz érni. Ő egy harcos, kétség sem férhet hozzá

– folytatta Klopp a cikk elején már idézett írásban. A Liverpool ezeket az embereket keresi.

Odahaza nyilván nem tanúsíthatják ugyanezt a hozzáállást, hiszen a Primeira Ligában ők a nagyok, nekik kell dominálni, de a Bajnokok Ligájában többször is láthattuk, hogy milyen gondolkodású edző a Porto trénere, Sergio Conceicao. Nem éppen a legproaktívabb. Attól az eszement presszingeléstől, ami Jürgen Klopp Liverpoolját immáron hosszú évek óta jellemzi, Conceicaót a hideg rázhatja. Ettől függetlenül Diazról azt nem lehet elmondani, hogy passzív lenne előrevédekezés terén. Igenis mutat biztató jeleket letámadás közben – ez és a története meggyőzhette az angol klubot, hogy a pálya mindkét oldalán be tudják majd építeni. Mohamed Szalah és főképp a nyáron kifejezetten kontracsapatból érkező Diogo Jota (Wolverhampton, egy másik portugál szakemberrel) sem akként a megveszekedett gépként igyekezett hamvában kioltani az ellenfelek labdakihozatalait, ahogyan az manapság megfigyelhető. A legfontosabb a személyiség és a motiváció. Ha valaki rendelkezik minimális affinitással, a heavy metal foci apostolánál elég figyelni és tanulni – idővel tevékenyen részt tud vállalni a letámadásban.

Ez a fél év príma betanuló időszakként szolgálhat.

Ha Klopp és a stábja beilleszti őt védekezésben, akkor a Vörösök vezetőségének működése alapján nem történhet baj. Ahogyan azt már az elején lefektettük, egészen kivételes a kiválasztásuk – amikor Firmino és Mané már az Anfielden játszott, a tudományos megközelítésüknek köszönhetően megállapították, hogy Szalah az a harmadik, akivel makulátlanul összehangolt triót alkothatnak. Michael Edwards sportigazgató februártól leköszön (már ezt az üzletet is a helyettese, Julian Ward vezényelte), de az alapelvek és a siker kulcsai maradnak. Luis Diaz konkrétan az a labdarúgó, aki Mané, Szalah, Firmino és Jota közvetlenül a ‘Poolba igazolásuk előtt volt. Kezdjük az alapokkal: a szenegáli 24, az egyiptomi és Diaz 25, míg a brazil és a portugál 23 évesen került hozzájuk. Már bírnak némi tapasztalattal, mégis fiatalok, és a pályafutásuk legfényesebb évei még csak most következnek. Ami ennél is lényegesebb, hogy az átigazolást megelőző két idényt figyelembe véve a mutatóik kísértetiesen hasonlóak. Lövések, kaput eltaláló kísérletek és a lehetőségeik minősége – olyan profilú gyöngyszemet talált a piacon a gárda, amilyenben a közelmúltban többször sem csalódott.

És, ami minden eddiginél sarkalatosabb. Az élet legtöbb területén a folyamatos, lépcsőzetes, aprólékos fejlődésre érdemes törekedni – nos, a Liverpool transzferek terén totálisan szembe megy ezzel. Ők olyanokat keresnek, akik a konzisztens előrelépegetés után egyik évről a másikra – jól megindokolható okokból – ugranak egyet, majd náluk, kedvező körülmények közepette, a megfelelő társakkal még egyet szökkennek. A fürge kolumbiai az első lépcsőfokot megtette, most jön a neheze.

Az garantált, hogy az új állomáshelyén hisznek benne.

Azt a 23-as mezszámot kapta, amit Robbie Fowler és Jamie Carragher, két klublegenda viselt korábban.

Évek óta figyelték őt, azt tervezték, a nyáron tesznek ajánlatot érte. Amikor kiderült, hogy a Porto a terhes pénzügyi helyzete okán hirtelen pénzre váltaná őt – ráadásul a kivásárlási ára alatt – reagálni kellett, mert a Tottenham is bevetette magát. Kidobták az eredeti ütemtervet. Mert Luis Diaz tökéletesen illik Liverpoolba.