Van az a pénz: a horvátokat, a cseheket és az argentinokat is túlköltötték a magyarok a nemzetközi játékospiacon

A futballban a rengeteg bizonytalansági tényező miatt híresen nehéz jósolni, akkor is, ha sok adat áll rendelkezésünkre. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) azonban jó orákulumnak bizonyult, amikor 2018-as kiadású átigazolási jelentésében felhívta a figyelmet Magyarországra, melyet gyorsan növekvő piacként jellemzett.

Az előző évi, tehát 2017-es átigazolásokat összegző jelentés rámutatott: a magyar klubok 7,1 millió amerikai dollárt költöttek transzferdíjakra, kiadásaik megötszöröződtek a 2016-os adathoz (1,4 millió dollár) képest.

A magyar klubok által a nemzetközi piacon lebonyolított, díjfizetéssel járó átigazolások száma 13-ról egy év alatt 31-re nőtt, s míg a korábbi években nagy ritkaság volt, ha egy magyar klub 300 ezer dollárnál többet költött egy transzferre, 2017-ben kilenc ilyen esetet regisztráltak.  

A szervezet pontos adatokat nem közölt, ám a grafikonból leolvasható, hogy 2011–2016 között a magyar klubok elenyésző összegeket költöttek a nemzetközi játékospiacon, bevételeik mindvégig a kiadások fölött jártak, majd 2016-ról 2017-re lapozva jött az óriási ugrás. A FIFA kifejezte abbéli reményét, hogy a növekedés fenntartható, és a játékoseladásból származó bevételek is megugranak. Ez nem következett be, a prognosztizált kiadásnövekedés viszont igen. A FIFA szakemberei sejtették, hogy a magyar klubok egyre markánsabban jelennek meg a piacon, mivel sok klub járult hozzá a transzferköltségekhez, nem csak egy vagy két csapat „húzóerejéről” volt szó.

Futottak még, előre!

Amikor a FIFA a magyar klubok megugró átigazolási aktivitásáról írt, azok regionális szinten csak a „futottak még” kategóriában voltak. A szomszédos országokat, továbbá Lengyelországot és Csehországot figyelembe véve Magyarország még 2018-ban is csupán Szlovákiát és Szlovéniát előzte meg. Ha a 2021-es nemzetközi átigazolási kiadásokra tekintünk, hazánk Ausztria és Ukrajna kivételével már minden országot maga mögé utasított ebből a körből, és egyike volt annak a tíz európai országnak (rajtunk kívül Anglia, Ciprus, Fehéroroszország, Olaszország, Oroszország, Svájc, Törökország, Ukrajna, Wales), amely többet költött nemzetközi transzferekre, mint amennyi bevétele volt ezekből.

A kimutatás szerint a magyar csapatok tavaly többet fordítottak nemzetközi átigazolásokra, mint a horvátok, a lengyelek, a csehek, a románok, a szerbek, a szlovákok vagy a szlovénok, sőt még a svédeket meg az argentinokat (!) is megelőzik.

Persze ez a tükör kicsit görbe – a szövetségen belüli piaci tevékenységet a FIFA nem méri összegzésében, pedig a belső piac nagysága és élénksége nagyon fontos az igazolások szempontjából –, de egyértelműen kirajzolódik a magyar klubok anyagi megerősödése. A nemzetközi átigazolásokra fordított összegek 2016 és 2021 között majdnem tizenkétszeresükre nőttek. A pandémia ráadásul – sok piaccal ellentétben – a magyart nem tépázta meg, így aztán a FIFA a 2021-es járványévben regisztrált kiadási rekordot.

Érdemes a módszertanról is ejteni néhány szót. A FIFA hivatalos adatok alapján adja ki jelentéseit – a kluboknak minden nemzetközi transzfert kötelező regisztrálni a TMS (Transfer Matching System) rendszerbe, az összegek innen származnak. Mivel a TMS érzékeny adatokat is tartalmaz, sok dologra a titoktartás hálója borul, és a nemzetközi szövetség összefoglalója is diszkrét (valamint nem vállal felelősséget az adatbeviteli hibákért). A FIFA összesítéseiből elsősorban trendeket lehet kiolvasni, azt például nem, hogy a magyar klubok közül melyik mennyit költött átigazolásokra.

A jelentésben közölt összegek csak nemzetközi átigazolásokra vonatkoznak, tehát bejövő transzfer esetén egy külföldi klub adott el magyarnak játékost, kimenő esetén fordítva, a futballista nemzetisége nem számít. Egy külföldről hazaigazoló magyar játékos éppúgy megjelenik a rendszerben, mint az NB I-ből külföldre szerződő légiós. Az átigazolási díjba (transfer fee) nem számít bele a szolidaritási hozzájárulás vagy a nevelési költség, illetve a későbbi eladásból származó „részesedés” sem. A jelentés mindig naptári évet ölel fel.

Megerősödtek a burokban

A nemzetközi szövetség által is regisztrált növekedés jól mutatja, mennyire megerősödött anyagilag a magyar első osztály. Bár a FIFA összesítésében az élvonalbeli klubok körén kívül is találhatók csapatok, az NB II-es egyesületekre vonatkozó, a légiósok szerepeltetését visszafogó ajánlás miatt valószínűsíthetjük: a kiadások oroszlánrésze az NB I-es csapatokhoz köthető, amelyek e pénz nagy részét minden bizonnyal légiósokra költötték (a többit pedig hazaigazoló magyar játékosokra).

A nemzetközi szövetség dokumentumai újabb bizonyítékául szolgálnak annak, hogy mekkorára duzzadt a magyar labdarúgást körülvevő buborék és mennyi pénz került a rendszerbe – még ha ez az elithez képest aprónak minősül is. Bő egy évtizede hátszélben működik a magyar futball, a közvetlen vagy közvetett állami támogatások, a hatalom közeli tulajdonosok, befektetőcsoportok és szponzorok, a magas közvetítési jogdíjak hatása meglátszik a bevételeken. A futballbarát háttér valóban stabilizálta – a nemzetközi hatásoktól szinte függetlenül – a klubok jó részét.

Ég és föld a különbség az egy évtizeddel ezelőtti és a mostani NB I között.

A fizetési problémák, felszámolások, fogadási maffia által befolyásolni kívánt mérkőzések mintha kivesztek volna a magyar focival kapcsolatos fogalomkészletből. Tulajdonoscserék sora játszódott le, sok évtizedes infrastrukturális lerobbantság után vadonatúj stadionokban és helyenként topligás szintet elérő edzőkomplexumokban dolgozhatnak a csapatok, az élvonal bevételei megsokszorozódtak, és ezt tükrözi a nemzetközi játékospiacon betöltött szerep is. Hozzájárul a vásárlóerő növekedéséhez, hogy a legutóbbi létszámváltozás (2015) óta a források kevesebb felé oszlanak el az NB I-ben.

Míg a 2010-es évek elején a FIFA kimutatása szerint a magyar klubok inkább eladó szerepben voltak – legjobbjaik értékesítése akár sorsdöntő kérdés is lehetett –, a burokban végbement pénzügyi „izmosodás” hatására ez az elmúlt években megváltozott. A magyar csapatok nemzetközi átigazolási mérlege 2011 és 2017 között végig pluszos volt (több bevétel, mint kiadás), de 2017-ben meredeken felhúzott a kiadások grafikonja. A bevételekre ez nem igaz, bár a 2021-es 11,9 millió dollár hazai viszonylatban magasnak számít. Viszont a FIFA legutóbbi négy kimutatásának mindegyikében mínuszos a magyar klubok összesített nemzetközi átigazolási mérlege: többet költenek a csapatok transzferekre, mint amennyi bevételük van belőlük. A FIFA egy másik, a 2011–2020 közötti időszakot vizsgáló összesítése szerint évtizedes távlatban a magyar átigazolási mérleg volt a „leghalványabb” (enyhén pluszos, 17,9 millió dollár), ha összevetjük a szomszédos országokkal és a csehekkel, valamint a lengyelekkel.

Az NB I-et most már nevezhetjük vásárló ligának, hiszen minden jel erre utal: a negatív átigazolási mérleg, a keretértékek folyamatos, elsősorban légiósok hajtotta emelkedése – a Transfermarkt 2015 tavaszán 99 millió euróra taksálta, most 134,3 millióra becsüli az NB I-es játékosok összértékét –, az egyre jobb és a játékpercekből egyre magasabb mértékben részesülő külföldi játékosok fontossága. A hazai első osztály csapatai versenyképesek a régió vagy a Balkán élvonalbeli együtteseinek jó részével, bár a szomszédos országok sztárklubjaihoz (Red Bull Salzburg, Sahtar Doneck, Dinamo Kijev, Dinamo Zagreb) nem mérhetők.

Fenntarthatóság és futóhomok

Míg a Ferencváros nagy húzása 2018 nyarán Davide Lanzafame megszerzése volt a Honvédtól, az ázsióját és bevételeit jó európai kupaszereplésével megnövelő rekordbajnok az utóbbi időben alig-alig nézelődik a hazai piacon. Magasabb polcról szolgálja ki magát: játékosokat vesz Ukrajnából, Horvátországból, Szerbiából, Norvégiából, Romániából, Belgiumból, Csehországból. Ezek a futballisták messze nem a „jött két szerb és két román próbajátékos” kategóriában játszanak, mint ahogyan az említett kategória képviselői lassan ki is koptak a magyar élvonalból. Ez nem csak a Fradi esetében igaz: a kiesés ellen küzdő MTK őszi keretében volt montenegrói, finn, északmacedón, albán és román válogatott is. A Honvéd Szerbiából tudott gólkirályt igazolni Nenad Lukics személyében – és ez csak néhány kiragadott példa. A magyar buborék ráadásul válságállónak bizonyult, a stabilitással és a remek infrastruktúrával az NB I-es klubok vonzó alternatívát jelentenek sok külföldi vagy hazaigazolni kívánó magyar játékosoknak.

A honi futballt körülvevő burok mesterségesen teremtődött meg és mesterséges a prosperitás is, amivel a résztvevők szempontjából semmi baj nincs, amíg a burok ki nem durran. Ekkor kiderülhet, hogy futóhomokra építkeztek-e a klubok. Egyelőre a burok nem durrant ki, és itt vissza is kanyarodunk a 2021-ben regisztrált, 16 és fél millió dolláros átigazolási kiadáshoz.

Ha összevetjük a magyar klubokat a hét szomszédos ország, valamint Lengyelország és Csehország klubjaival, kételyeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a kiadásnövekedés és a mérlegmínusz hosszú távon meddig fenntartható.

Ebben a körben a FIFA legutóbbi négy átigazolási jelentése negyven esetből csak hétszer jelzett átigazolási mérlegben mínuszt, négyszer a magyar szövetség égisze alá tartozó csapatok voltak a „tettesek”.

A magyar az egyetlen szövetség a vizsgált országok körében, amelynek klubjai mind a négyszer negatívban maradtak. Ismételjük: a klubonkénti bontást nem ismerteti a FIFA, így nem derül ki pontosan, a magyar klubok köréből melyek a nagy vásárlók. Mivel nemzetközi transzferekről van szó, a csak magyar játékosokat alkalmazó Paks nyilvánvalóan kevés igazolással szerepel a TMS-rendszerben, a bajnok Ferencváros sokkal, de a legtöbb élvonalbeli csapat élénken sürgölődik a külhoni piacokon. A Transfermarkt csak a 2021/22-es bajnokságban 60 olyan átigazolást regisztrált, amelynél külföldi klub nem magyar játékosa szerződött az NB I-be. Nyilvános üzleti beszámolóik alapján a magyar klubok anyagi helyzete elég stabil ahhoz, hogy vásárlóként lépjenek fel a nemzetközi piacon. A drágábban megszerzett légiósok pedig ideális esetben drágábban is értékesíthetők.

A régió szinte minden országában kulcsszerepet kapnak a játékoseladások (Horvátország vagy Szerbia futballja nagymértékben exportfüggő), Magyarországra ez nem igaz. A kiemelkedő magyar játékosokat megpróbálják értékesíteni – jó, és a bevételi oldalt 2021-ben alaposan megdobó példa Schön Szabolcs, Bolla Bendegúz vagy Gazdag Dániel játékjogának eladása –, ám összességében a futballunk „jól elvan” e nélkül is. Még pandémiás időszakban is – amíg a környező országok többsége 2020-ban, a világjárvány első évében visszafogta kiadásait és/vagy „felcsavarta” játékosexportját, a magyar adatok viszonylag keveset változtak.

Hogy ezen az úton meddig és hová lehet eljutni, az a (közel)jövő homályába vész. Az értékesebb játékosok beáramlása nemzetközi színtéren jobb pozícióba hozhatja az NB I-et, noha a 2021-es kupaszereplésre a Ferencváros kivételével egyik csapat sem lehet büszke… Önmagában az, hogy jobb futballisták érkeznek, nem teszi jobbá a magyar labdarúgást, mint ahogyan – csak egy párhuzamot vonva  – a kínait sem tette jobbá a felülről irányított futballreformok nyomán néhány évig beözönlő pénz és méregdrága légióshad. Segíthet a színvonalemelésben, viszont ezzel párosulnia kellene a hazai játékosok fejlődésének, illetve a magasabb minőségű játékosnevelésnek is. Ez jelenleg nem áll, legalábbis erre utal, hogy az MLSZ a következővel indokolta az NB I létszámának változatlanul hagyását:

Az MLSZ elnöksége továbbra sem tett le az OTP Bank Liga létszámának növeléséről. Ennek feltétele a már végbement infrastrukturális fejlődés és pénzügyi stabilitás mellett az akadémiai munka, az utánpótlás-nevelés színvonalának, továbbá a magyar játékosok arányának jelentős növekedése. Ezek megvalósulásáig a jelenlegi lebonyolítási forma marad érvényben.

Alighanem a fentiek megvalósulásáig a trend is változatlan marad: az NB I játékosvásárló liga lesz, egyre erősebb légiósokra költ egyre többet, amíg teheti – és amíg a burkot biztosító környezet nem változik meg.