A szöglet fél gól. A labda gömbölyű, bármi megtörténhet. Lövésből lesz a gól. Futballközhelyek, amelyeket üzembiztosan be lehet vetni – anélkül, hogy rendelkezésre állna bármiféle fedezet az alátámasztásukhoz. Főként nem egyedi, adott csapatokra vetített információ, miközben az ehhez hasonló általános trendek egyébként is időről-időre formálódnak. Olyan edző, klub, vagy csapat nyilván nincs, aki vagy amely nemet mondana egy szezononként 20-25 alkalommal beköszönő csatárra, ám – ahogyan azt az ember az efféle sablonoknál feltételezné – korántsem arról van szó, hogy egy ilyen játékos nélkül esélytelen volna kupákat emelgetni a magasba.
Mielőtt belevetjük magunkat, íme a metódus, röviden. Az öt topliga legutóbbi tizenöt szezonja szolgáltatja az alapot az összehasonlításra és némileg szabadon értelmeztük az idézett, nagybecsű mondást, hiszen nem kizárólag csatárokat engedtünk be a partiba, szélsők és középpályások is megtestesíthették azt a bizonyos bűvös, 20-25 gólos labdarúgót. Ó, és fontos: pusztán bajnoki termések kerültek be, nem pedig a különféle sorozatok összesített teljesítményei.
Számok és arányok
Ahogyan a legjobb hazugságok, ez is a valóságra épül. Az esetek zömében ugyanis tényleg igaz, hogy a mezőny legyőzéséhez egy legalább hússzor kapuba találó támadó szükségeltetett. Egészen pontosan az öt nagy liga utolsó tizenöt évadából, tehát 75 esetből 51-szer. Ez hozzávetőleg kétharmados arány. Az alapján, ahogyan a figyelembe vett időszakban a futball világának tendenciái alakultak (vagyis: hol játszottak és játszanak a világ legjobb játékosai?), nem túl megdöbbentő módon ez így fest, egyesével: 1. La Liga 15/14, 2. Premier League 15/12, 3. Ligue 1 és Bundesliga 15/9, 5. Serie A 15/7.
A történelmi jelentőségű támadótriókkal felszerelkezett Barcelona és Real Madrid, valamint a mögöttünk hagyott néhány évben dominanciát kiépítő angol bajnokság sztárjai az eredményből jelentős részt vállaltak.
Lévén, hogy párhuzamosan nem rohangál túl sok olyan csatár, aki ennyiszer helyzetbe képes kerülni a kapu előtt, mindkét narratíva érvelhető. A legfontosabb azonban mégis csak az, hogy nem csupán egy út vezet a csúcsig. No, de a következtetések helyett egyelőre mártózzunk tovább a statisztikák tengerében.
