Végtelen háború – ez történt a Chelsea–Liverpool rangadón

Thomas Tuchel megerősödött szívvel és bizalommal állt fel az asztaltól, miközben César Azpilicueta elindult az ajtó felé. Igaza volt Lőw Zsoltnak: nem fog még egyszer megismétlődni. A párizsi környezet teljesen egyedi volt, és akárki keveredik is oda, bukásra van ítélve. Ez nem az a klub, nem azok a játékosok, és ő is tanult belőle.

A gondolataiból aztán az zökkentette ki, ahogyan meglátta elrohanni Antonio Rüdiger alakját. Ez sosem jelent jót. Rajta kívül már Azpilicueta és Kanté sem a teremben tartózkodott – egyedül Jorginho maradt hátra. A csapatkapitányok és az öltöző vezéreinek véleményét Romelu Lukaku ügyében kérte ki. A belga csatár interjúja a teljes internetet felrobbantotta. Az együttes épp egy komolyabb hullámvölgyből próbál kikászálódni,

erre ezek a szemét Sky Italiások természetesen most teszik közzé ennek a szerencsétlennek az Interhez írt szerelmes levelét.

Nyilván kiforgatták annak rendje és módja szerint, ráadásul a fickó az ő szakmai munkáját is kritizálta, de – bár ezt nyilvánosan sosem vallották volna be – az igazi problémát az jelentette, hogy engedély nélkül nyilatkozott. Ez nem teremthetett precedenst, mert ha nem lebeg ott a labdarúgók feje fölött a kontroll, efféle dőreségeket fognak ország-világ előtt kikiáltani. Haragudott is Lukakura, a sajtótájékoztatón igyekezett a lehető legszigorúbbnak mutatkozni, ám pontosan tudta, hogy mekkora szükség lesz rá. Májusban összetörte Guardiola álmát, erre lehet, hogy a kopasz még az előző évnél is előbb biztosítja be a bajnoki aranyérmet. Ha meg akarja ezt akadályozni, kellenek neki a dömper góljai.

Ennek ellenére azért kellemetlen érzést keltett benne, amikor meghallotta a dörmögő hangját a folyosóról.

Jorginho még mindig nem ért oda, Kanté pedig egyszerűen mosolyogva állt Lukaku mellett. Rüdiger és Azpilicueta azonban nem fogta vissza magát, teli szájjal ordibáltak a valamiféle fényes, színes csuklópántra mutogató támadóval.

Te voltál a kiválasztott! Az volt megjövendölve, hogy te hozod el az egyensúlyt a csapatba, nem az, hogy a sötétségbe lököd!

Nem igazán értette, miből ered Rüdiger dühe, ekkora baj azért nem történt, de a német kidülledt szemekkel nézett a csapattársára. Mintha valaki elárulta volna. Tuchel aggódni kezdett, hogy a néhány perccel ezelőtt befejeződött gyűlés megnyugtató következtetéseivel ellentétben komolyabb ellenérzések mérgezték meg a keretet.

„El is hozom az egyensúlyt.”

Lukaku felemelte a bal kezét, és ahogy Azpilicueta hátrébb ráncigálta Rüdigert, teljes valójában felsejlett a ragyogó tárgy. Egy aranykesztyű volt, hat darab színes kővel. A német menedzser gyomrába belemart a görcs, tudta, hogy valami rémes következik.

„A fele marad, a fele eltűnik. A tökéletes egyensúly, ahogy mindennek lennie kell” – szólt vészjóslóan. Majd csettintett egyet, és egy éles fény mindent elvakított.

Thomas Tuchel zihálva ugrott fel az ágyában.

Karácsonykor az ember különösképp megtesz mindent a gyerekei kedvéért, de lehet, hogy azt a Marvel-filmet nem kellett volna bevállalni. Hogy az agya miért variálta össze ezt a Thanos nevű lila képregényhőst Anakin Skylewalkerrel, és hogyha már a Star Warsról álmodott, miért pont az előzmény trilógiáról, a fene sem érti. De hát sokan gondolják róla, hogy őrült zseni.

A feleségét szerencsére nem ébresztette fel. Visszadőlt a párnájára, ám egyszerűen nem szabadult a gondolattól, hogy másnap Chilwell, Christensen, James, Loftus-Cheek, Werner és az általa a meccskeretből kitett Lukaku nélkül kell megvívnia a Liverpoollal. Egy dolog bátorította; úgy tűnt, Jürgen Kloppnak éppen akkora, ha nem nagyobb problémái adódtak, mint neki. Szalah, Mané és Keita már a mérkőzés után utazik az Afrika Kupára, és rajtuk kívül Matip, Alisson, Minamino, Origi, Elliott, Thiago és Robertson sem léphet pályára.

Mintha Lukaku a valóságban is elcsettintette volna a résztvevők felét. Tuchel halkan felkuncogott a hirtelen jött babonáján, aztán lehunyta a szemét, és álomba szenderült.

A káosz elszabadul

Előfordulhat, hogy a Covid-betegeket valamilyen furcsa mítoszvilágból kiugró boszorkány voodoo-babázza ki, az viszont bizonyos, hogy a Chelsea–Liverpool meccs alakulását a hiányzók névsora merőben meghatározta. Az az őrült, fejvesztett csibefutam, amely az első félidőben kialakult, erre vezethető vissza – no meg a két szakember szakmai inspirációjának számító Ralf Rangnick pálya fölött lebegő jelenlétére.

A rengeteg kimaradótól függetlenül a mérkőzésnek hatalmas volt a tétje. Tuchel munkájának hála, hónapokig úgy tűnt, hogy az idén végre nemcsak a Liverpool, hanem a Manchester City mellett egy harmadik csapat is beleszólhat a bajnoki cím sorsába. Az elmúlt hetekben aztán mindkét követő bukdácsolni kezdett, a címvédő pedig rendíthetetlenül halad előre. Ha a Chelsea kikap, gyakorlatilag végleg kiszáll ebből a harcból – ezért is kerültek ki Lukaku szavai a konfliktusra nyomban ráharapó közvélemény elé a lehető legrosszabbkor.

Az, hogy mindkét fél agresszív presszinget alkalmazott, senkit sem lephetett meg. Az a vehemencia, amivel belevetették magukat a küzdelembe, bárkit megdöbbenthetett.

Azt gondolhatnánk, Pep Guardiola vigyorogva és a kezét dörzsölgetve bámulta a tévét, hiszen a forduló végére még két pontot rápakoltak a riválisokra.

Csakhogy az legalább annyira reális forgatókönyv, hogy potyogtak a könnyei, mert az eredményt döntően befolyásoló első félórában a középpályák megszűntek létezni, és nulla kontrollt gyakoroltak a játék tempójára. De miért?

A Liverpool a tőle megszokott szerkezetben, 4-3-3-ban ment neki az ellenfélnek. Ez általában pazarul működik is – csakhogy a Chelsea a ligamezőny többségével szemben nem négy védővel, hanem 3/5 védővel futballozik. Márpedig így a Vörösök középpályásai döntésre kényszerültek.

Ha a Liverpool szerette volna lekövetni a Chelsea labdajáratását, az minden esetben eltolódással járt valamelyik oldalon. Mivel hét kékmezesre hat Mersey-parti jutott, amint kiment a labda valamelyik szárnyvédőhöz, Szalahnak vagy Manénak mennie kellett a vonal mellé, az egyik középpályásnak fel az üresen maradó középső védőre, ahogyan a túloldal is tolódott, a másik szélen üresen hagyva valakit. A Chelsea létszámra elvileg rendben lett volna, de ezt kizárólag aszimetrikus helyezkedéssel tudta kivitelezni.

Marcos Alonso nagyon magasan fellépett Trent Alexander-Arnoldra – megpróbálván a lenyűgöző formának örvendő angol hátvédet a lehető leghamarabb kiiktatni. Csakhogy Tuchel ezzel tálcán szolgálta fel a nyilvánvalót a Liverpool számára. Egyébként is a TAA-Szalah fémjelezte jobboldaluk az erősebbik; „nem többet” kellett tennie az egyiptominak, mint az Alonso mögött megnyíló szántónyi területbe visszamozogni, megvárni, míg Jordan Henderson leköti az – elvileg – őt őrző Rüdigert, majd beindulni Alexander-Arnold passzára lendületből. A gólja ebből érkezett és a londoniak végig azon a területen csúsztak szét, folyamatosan ott kerülhettek mögéjük.

Ebből fejlődött ki ez a permanens föl-le sprintelés. A két középpálya minden pillanatban réseket tömködött, kereste, ki marad üresen – jó ideig egyik együttes sem tudta a megfékezni az adok-kapokot. Hatvanöt alkalommal változott az éppen labdát birtokló alakulat kiléte – ez volt a Premier League idei kiírásának második legnagyobb vagdalkozást hozó első félideje. Hogy ebből kezdetben a Liverpool jött ki jobban, azon nincsen mit csodálkozni. Kifejezetten Jürgen Klopp első hónapjait idézte az a már-már amorf, felismerhetetlen szerkezeteket kirajzoló száguldás, amit láthattunk, ráadásul a Vörösökhöz sokkal közelebb áll az a direkt stílus, amit a játékmenet megkövetelt. Éppen ezért furcsa, hogy Tuchel a leállásig egyáltalán nem nyúlt bele a mérkőzésbe.

Még ha ennek megfelelően ezen a téren semmi nem is változott, nagyjából félórát követően a Chelsea elkezdte kézbe venni a kormányt – köszönhetően Mateo Kovacic brillírozásának, amire egy lehetetlen góllal tette fel a koronát. A horvát középpályás teljesítményén túl még egy tényező segítette ezt az átrendeződést: Jordan Henderson, de még inkább James Milner abszolúte elkészült az erejével, így már annyira sem tudták irányítani a pálya centrumát, mint a mérkőzés korábbi szakaszában. Kovacic bombagólját nehéz lenne megérdemeltnek vagy szépen kialakított helyzetnek csúfolni, Pulisic találata mindazonáltal Milnerék kifulladásának tökéletes kiaknázása volt – hiába focizott a körülményekhez képest hosszabb ideig komfortosabban a Liverpool, a Chelsea részéről éppen elégnek bizonyult a félidő utolsó néhány perce.

A szünet után aztán a heves ütésváltástól megijedve mindkét fél visszább vett. Klopp, tudván, hogy így is, úgy is létszámhátránytól szenvednek, hátrébb húzta a gárdáját – míg Tuchel egészen egyszerűen visszaparancsolta Alonsót, ezzel kiiktatva a jobb oldali elcsúszást. Szalah emelése vagy Mané lövése még megdolgoztatta Edouard Mendy kapust, de ezek azért akármilyen izgalmasnak is tűntek, nagy helyzetnek nem nevezhetők (0,04-es és 0,07-es xG). Miután Jorginho beállt a középpályára, és Tuchel visszavonta az egyik csatárát, a két gárda végleg lecövekelt a lövészárkok mentén.

Így aztán a meccs tökéletesen kétarcú kilencven percre sikeredett.

Míg az első játékrészben messze túlvállalták magukat a csapatok, teljesen szétcsúsztatva ezzel a felállásokat, és egyszerre sprintelve saját maguk meg az ellenfél után, a találkozó második felében többet tettek a 2-2-es állásért, mint a győzelemért. A Chelsea ezzel különösen kacska ívet írt le; előbb belement egy olyan rizikós szituációba, amely inkább az ellenfelet segítette, majd az után, hogy a csapat megszilárdította magát, megelégedett az egyenlítéssel.

Úgy tűnhet, aránytalan és igazságtalan különbségtétel arra a csapatra helyezni a terhet, amely 2-0-s hátrányból állt fel, és így az ellenfele előtt maradt egy ponttal. Csakhogy részint a Liverpoolnak eggyel több meccse van hátra, másrészt a Chelsea a következő négy bajnokiján három top6-os rangadót kényszerül megvívni.

Az elmúlt években már megszokhattuk, hogy a Premier League-ben ténylegesen egy-egy megszerzett vagy elveszített ponton múlhat minden. A Manchester City nem éppen a kiegyensúlyozatlanságáról ismert – bár a hét végén pont megakadt a gépezet (az együttes eléggé terhes körülmények közepette diadalmaskodott az Arsenal otthonában), a mezőnyben kizárólag ők nem mutatták semmiféle kiaknázható gyengeség jeleit. A legutóbbi bajnokság 21. fordulójában a kékek még csak három ponttal vezettek, mégis mire februárt írtunk, kétség sem férhetett a liga győztesének kilétéhez. Pillanatnyilag 10 pont az előnyük – ahhoz az időszakhoz érkeztünk, amikor tényleg minden egyes pontocska számít. Ezért annyira fájdalmas ez az iksz mindkét félnek.

Főként a vesztett pontok tekintetében rosszabbul álló Chelsea-nek. Merthogy nekik két Liga Kupa- és egy FA Kupa-összecsapás után a PL-ben

nem más jön legközelebb, mint Guardiola és a City.