Búcsú egy vérbeli csatártól – köszönjük, Agüero!

Az élet gyakran kegyetlen és igazságtalan. Sokunknak nyugodt, kiszámítható élet jut, másoknak egyik pillanatról a másikra totálisan felborul a sorsa. Ami igazán fájdalmas, hogy egyik sem következik abból, amit addig tettünk. Ha valaki a szakmájában vagy egyszerűen a mindennapokban csodálatos, annak éppúgy megvan az esélye, hogy hirtelen mindene sarkon fordul, és az ellentétes irányba menetel. Véletlenül sem szeretnénk azt a hatást kelteni, hogy Sergio Agüero élete ezen a héten a szakadékba menetel; pont a döntés miatt egészséges fiatalember, szédítő pénzügyi lehetőségekkel és szerető családdal.

Mindazonáltal, az, ahogyan ez a történet beért a finisbe, méltatlan.

És igenis egy elvégzendő gyászmunka.

Az elmúlt néhány nap legszívfacsaróbb jelenete Agüero pityergése volt a szerdai élő bejelentésen. Ha valamire nem lehettünk felkészülve, az ez. Az argentin még akkor is könnyek áztatta mosollyal lépdelt az Etihad gyepén, amikor májusban elbúcsúzott a Manchester City-től. Egy fontos állomása a végéhez ért (Barcelonába költözött), de az öröm nem szökött el az arcáról.

A futballtörténelem legendás csatárainak személyiségét általában jampibbnál jampibb történeteken keresztül lehet megismerni; csibészség, ravaszkodás, rosszalkodás, az átlagembertől bármikor máskor elfogadhatatlan arcoskodás, no meg persze sokaknál borvirágos éjszakák. Agüero ezzel szemben nagyon finoman es halkan beszélő, csöndes, magánéletében introvertált figura. A pályán kívül az elmúlt években akkor érezte magát a legjobban, ha átugorhatott beszélgetni Nicolás Otamendihez, vagy a városi rivális Manchester United kapusához, David De Geához. „Ha adhatnék egy tanácsot annak a fiatal srácnak, a Buenos Aires-i kölyöknek, azt mondanám, élvezze amennyire csak tudja, és jöjjön ki a lehető legjobban a csapattársaival, mert a nap végén ez marad vele. A legjobb pillanatok azok, amiket velük és azokkal az emberekkel töltesz, akikkel a klubnál az időd legnagyobb részében egy helyen tartózkodsz; a fiziósok, az orvosok vagy az éttermi dolgozók” – válaszolta arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha visszautazhatna az Angliába érkező, 2011-es önmagához. Beszédes.

Kicsit éppen ezért meglepő, miképp viselkedett a pályán. Egyszemélyes kivégzőosztagként, rendíthetetlenül, a lehető legjobb értelemben önzőn. Vérbeli csatárként.

Előkészítésben és a játék egyéb elemeiben Thierry Henry minden bizonnyal fölé emelkedett, de ha kizárólag a góllövést vesszük figyelembe, egyetlen egy név említhető egy lapon Agüeróéval. A Premier League-gólrekordere, Alan Shearer. Kuné a bajnokság messze legjobb gól/perc mutatója – a legendás angol támadó pedig a legtöbb találatot jegyezte. „Bárhonnan és bárhogyan megy neki; bepassz, 25 méteres rakéta, öt védő kikerülése, egy-az-egyben, ballal, jobbal, fejjel, sprintben, okoz mozgással” – írta Shearer. Ha valakitől, hát egy másik kikezdhetetlen tudású befejezőtől ez igen komoly dicséret.

Egészen abnormális, hogy négy klub és a válogatott színeiben összesen 767 hivatalos felnőttmérkőzésen szerepelt, ezeken 585 gólban vállalt közvetlen szerepet (420 gól, 165 gólpassz). A végeláthatatlan rekordjai és statisztikai csúcsai mellett az támasztja alá a tehetségét a leginkább, hogy 260 Manchester City-mezben lőtt gólját három nagyon különböző menedzser alatt szerezte. Rengetegen aggódtak érte akkor, amikor Pep Guardiola megérkezett, de egy kis tanulást követően bebizonyosodott, hogy azt az eszement gólérzékenységet, ami Agüeróban rejlik, egyszerűen lehetetlen kihagyni. Számtalan jó érzékű éket figyelhetünk hétről-hétre, egyiküknek-másikuknak pazar szezonok is összejönnek. Az a fajta konzisztens csúcs ellenben, amit ő tartott fenn, piszkosul különleges. Gyakorlatilag egy évtizeden keresztül megingathatatlanul, megállíthatatlanul, tántoríthatatlanul lőtte és lőtte a gólokat. Saját bevallása szerint is segített neki, hogy a katalán keze alatt sokkal hosszabb ideig maradt náluk a labda, sokkal több támadást vezethettek, de kis túlzással nem számított, milyen játékrendszerben, milyen hozzáállású csapatban, milyen környezetben futballozott. A hátvédek és a hálóőrök repültek el mellőle.

A saját képességein túl mindezt a felkészültségének köszönhette. Makulátlan volt a tudása az ellenfeleiről; a soron következő kapusokat és védőket hosszan elemezte. Mint az igazi vadász, megfigyelte a gyengeségeiket, hogy merre szeretnek kitörni, merre lehet őket megverni vagy, hogy hova nem tudnak elég fürgén elvetődni. Amíg a kor és a sérülések sora be nem kopogtatott, tényleg kikezdhetetlen volt.

Két lábon járó fenyegetés.

Ezért is furcsa belegondolni, hogyan emlékszünk majd rá. Elsőként valószínűleg a Queens Park Rangersnek 93:20-nál vágott, bajnoki címet érő gól ugrik majd be. Több, mint 40 éves átkot tört meg a ManCity számára, amivel a jelenkor egyik legmeghatározóbb klubját indította el a felemelkedés útján. Csakhogy ő még ennél az euforikus, görög drámákat megidéző pillanatnál is sokkal több. És sajnálatos módon lehet, hogy ezt idővel elfelejtjük.

A kép, ahogyan otthon egyedül csücsül, a poharát valamelyik Hónap Játékosa trófeán pihentetve, az éppen soros védők videóit figyelve, elég jól leírja ennek az okait. Az utolsó évekre elmotyogott már angolul, de alapvetően sosem tanulta meg jól a nyelvet. Az egyik utolsó interjújában megkérdezték tőle, Mancuniannek érzi-e magát (Angliában az embereket a különböző országrészek, városok és akcentusok alapján osztják szét; Mancunian=manchesteri, Brummie=birminghami, Geordie=Newcastle környékéről érkező). Magát a kifejezést sem ismerte, pedig egy évtizedet töltött abban a városban.

Ezen felül az, hogy mindig is komfortosabban mozgott a barátai és az őt mindennapokban körülvevők között, mint a kamera előtt, behatárolta az ismertségét. Többféleképpen lehet eladható valaki. Van a Zlatan Ibrahimovic-féle, tökéletesen gátlástalan verzió. A Jack Grealish/Declan Rice-út; ha a foci nem jött volna össze, előbbi ibizai klubpromóterként, utóbbi színészként keresné a pénzét. Aztán adott esetben a kevindebruyneség is eladható; a picit hűvös, de szórakoztató cinizmus. Akárhonnan, akármilyen magasan vagy erősen érkezett is a passz, a kapu előtt majdnem mindig a legjobb megoldást választotta. Tőle egy kissé bárdolatlan, értetlen mosolyt kapott az ember, nem egy prímán betanult reklámszöveget. Így hát nem tudott beilleszkedni igazán, és nem is adta el magát a népeknek.

Persze nehéz ügy egy gólgép megítélése, akármekkora ikon. Talán őket a legnehezebb megkedvelni. Minden egyes olyan pillanatban, amikor Agüero egy lövése megrezegtette a hálót, egyetlen csapat szurkolói ugrottak fel a stadionban. Egyetlen csapat drukkerei rázták az öklüket a tévé előtt. Az összes többi együttes szimpatizánsa hosszú éveken át szidta, utálta őt.

Az Agüero-terror elől senki sem menekülhetett.

Mégis, ha valaki akkora dugókat eresztett el, mint ő, ennyire kiemelkedően végezte a dolgát, ennyire elnyűhetetlenül keserítette a szembejövő védőket, az még a szurkoló elfogult érzelmein is áthatolhat. Szeretni sokan képtelenek lesznek; azoknak viszont, akik valóban imádják a focit, kötelező elismerni.

Mindig is azt tartottam a sportújságírói munka legszebb vetületének, hogy a modernkori hősök legendáriumát írjuk. Ezt egy ideig ők rajzolják a képzeletbeli krónikákba – ám mindenkinél eljön az a pillanat, amikor erre már nincs alkalom. Ekkor kell előlépni és annyiszor lemásolni a kódexeket, ahányszor csak lehet – de ez még nem elég. Ha nincs, aki elolvassa, aztán tovább mesélje a történeteket, a lapok valójában üresen maradnak. Mind tudjuk: a némileg képtelen kívülállósága miatt fenyeget, hogy igazságtalanul a feledés homályába vész karrierje egy-egy nagy momentuma. Tegyünk hát ellene, tartsuk emlékezetünkben méltó módon mi.

Ennyivel tartozunk. Agüerónak már nincs alkalma megörvendeztetni minket a pályán; most nálunk pattog a játékszer, szolgáltassuk vissza azt, amit a góljaival oly sokaknak okozott.

Örömöt.