Miért vallott kudarcot Stöger a Ferencvárosnál?

A 2020/21-es évad az évezred eddigi legsikeresebb periódusaként vonult be az FTC történetébe: a zöld-fehérek zsinórban harmadszor nyerték meg bajnokságot, miközben negyed évszázad után a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepeltek. A 2018 és 2021 közötti rendkívül sikeres, három bajnoki aranyat, egy-egy Európa Liga- és BL-főtáblát hozó időszak fő sikerkovácsa az ukrán Szerhij Rebrov volt.

A Lobanovszkij-féle, kijevi iskolát játékosként és edzőként is ismerő, azt a modern pozíciós játék elemeivel kitűnően ötvöző szakember a klub egyre tudatosabb igazoláspolitikájával megtámogatva légiósokra épülő, ám nemzetközi szinten is versenyképes csapatot épített fel a szakmai stábjával.

A Fradi hazai pályán domináns futballt játszott,

sőt az európai színtéren is képes volt helytállni, akár a Barcelona vagy a Juventus ellen. Ám Rebrov kapcsolata a sikerek ellenére sem maradt felhőtlen a klubvezetéssel, Kubatov Gábor klubelnök szerint már februárban közölte távozási szándékát. Maga az edző pedig nem sokkal távozása előtt egy ukrán lapnak nyíltan beszélt arról: nézetkülönbségei voltak a vezetőkkel, úgy érezte, az átigazolási kérdésekben nem kérték ki a véleményét.

Az utód a némileg más futballfilozófiát valló, osztrák Peter Stöger lett. Az 55 éves szakember már a Borussia Dortmundot is dirigálta, a 2017/18-as évad nagy részében, beugróként. Hiába volt azonban a 12 veretlenül megvívott Bundesliga-mérkőzés, az Európa Ligából a nyolcaddöntőben igen gyenge játékkal esett ki az együttes, húsvétra pedig megsemmisítő, 6-0-s vereséget szenvedett a csapat az akkor Jupp Heynckes irányította Bayern Münchentől. A romló eredmények mellett Stöger kevésbé támadó felfogását is kritikák érték.

Első edzői sikerét egyébként 2012/13-ban érte el, amikor vezetésével az Austria Wien együttese megelőzte a szomszédban egyeduralkodó Red Bull Salzburgot; ez azóta sem sikerült senkinek. A következő állomás Köln volt, rögtön az első szezonban sikerült is megnyerni a német másodosztály 2013/14-es kiírását. A csapat a legfelső osztályban is stabilan benn tudott maradni szervezett, középső blokkban történő védekezéssel és gyors kontrajátékkal. A csúcsot végül a harmadik, 2016/17-es évad hozta el, amikor is az Anthony Modeste, Yuya Osako és Leonardo Bittencourt fémjelezte csapat az ötödik helyen végzett, és az Európa Liga-szereplést is kivívta. A következő ősz azonban katasztrofálisan indult: bár az EL-csoportban legalább a harmadik helyet sikerült megszerezni, a Bundesligában az első 16 mérkőzésen nyeretlen maradt a csapat, történelmi mélységet jelentő 3 pontot gyűjtve. Stögernek 2017 decemberében mennie kellett, Dortmundban mégis benne látták Peter Bosz utódját.

Kérdéses volt tehát, milyen játékot nyújt majd a Fradi Peter Stöger irányításával, sikerül-e tovább emelni a Rebrov által igen magasra tett mércén.

A keretben is komoly változások történtek a nyáron.

Az előző csapat alapemberei közül távozott az ukrán Ihor Haratyin, és Lovrencsics Gergő, az elmúlt évek kapitánya sem hosszabbított szerződést, ráadásul a 2019/20 környékén még alapember Skvarka meg a brazil Isael is elment. Érkezett ellenben a marokkói középhátvéd Sammy Mmaee testvére, a mozgékony középcsatár Ryan Mmaee. A középpályára a norvég Kristoffer Zachariassen mellett két bosnyákot igazoltak: Stjepan Loncart, akit a Rijekából sikerült elhozni, és az Evertontól – nagy visszatérőként – a Moniz-korszak egyik alapemberét, Muhamed Besicet.

Míg Rebrov ellenféltől és játékkoncepciótól függően váltogatta a 4-3-3-as és a 4-2-3-1-es játékrendszert, addig Stöger már a kezdeteknél megállapodni látszott az utóbbi, duplaszűrős megoldás mellett – igaz, a nemzetközi porondon a három belső védős rendszert is többször elővette. Az idény első mérkőzésein – Haratyin távozása előtt – működni látszott a klasszikus stögeri recept: a két védekező középpályással megtámogatott védelem külön válik a négy támadótól, és az agresszív labdaszerzést követően a csatárok egymáshoz közel futballozva, direktben támadhatják a kaput.

Az osztrák mester az idő előrehaladtával a lehetőségekhez mérten próbált a Ferencváros tradícióihoz illő, domináns játékot megvalósítani. A középpályán 4-2-3-1-ben, 4-3-3-ban és 5-3-2-ben is általában három, kevésbé szűrő típusú, a labdával játszani is tudó középpályás kapott helyet – többnyire Laidouni, Vécsei és Zachariassen. A két szélsőhátvéd közül legalább az egyik fellépett a támadással, hogy Uzuni, Tokmac vagy éppen Zubkov befelé mozogva, a társakhoz közel játszva tudjon együttműködni. Még a középcsatár pozíciójában is egy mozgékony és labdaügyes játékos, Ryan Mmaee kapott helyet, akinek így nemcsak a sebességéből sikerült a kontrák alkalmával profitálni, hanem a kombinatív játék során is plusz embert lehetett bevonni a játékba. Ez hazai pályán többé-kevésbé folyamatos játékot eredményezett, ám voltak pillanatok – különösen egy szűrővel játszva – amikor a sok felfutó játékos túlságosan is elszakította egymástól a csapat hátulsó és elülső játékosait.

A Fehérvár elleni idegenbeli mérkőzés: Wingo kapja jobbhátvédként a labdát, de Laidouni nincs annak felvételére alkalmas testpozícióban. Zachariassen is előrefelé mozog, a Fehérvár letámadása így kikényszeríti az ívelést.

A Celtic elleni, idegenbeli vereség. Már a labdakihozatal kezdetén komoly gondban az FTC; a hátvédsor tagjai között túl nagy a passztávolság, a középpályán gyakorlatilag mindenki el van szigetelve.  Sammy Mmaee megzavarásához egy ellenfél is elegendő, ívelés lesz a vége.

Nemzetközi szinten Stöger az itthon alkalmazott 4-2-3-1 vagy 4-3-3 mellett több alkalommal az 5-3-2-es játékrendszert is előnyben részesítette. Ennek oka az volt, hogy plusz egy emberrel a védősorban számbeli fölényt lehetett kialakítani az itthoni ellenfeleknél potenciálisan veszélyesebb támadósorokkal szemben. Az alkalmazkodás mellett elméletileg az előnyöket is megtartotta a rendszer: a védekezésen kívül a pálya közepén az elülső ötös révén agresszív labdaszerzésekre is volt mód, támadásban pedig a két felfutó szárnyvédő mellett meg lehetett szállni a pálya közepét. Ez mind szépen hangzik a mágnes táblán, de akkor miért nem működött nemzetközi szinten?

Stöger támadójátéka Rebrovéhoz képest kevésbé épült a labdabirtoklásra.

A támadásépítés kezdeti fázisában a csapat a pálya centrumát túltöltve gyakran folytatta a játékot hosszabb indítással is a két szélsőhátvéd felé. Érdekesség ennek ellenére, hogy labdabirtoklásban mindkét szélsőhátvéd, Wingo és Civic is felfuthatott a támadásokkal – ez nincs szinkronban Stöger állítólagosan kevésbé támadó felfogásával, és a kontráknál megnyíló területek már a dortmundi időszakban is gyenge pontot jelentettek az elképzeléseiben. A játék súlypontja tehát leginkább a pálya közepén volt, amire viszont az ellenfél is jobban figyelt, és gyakran egyből kellett indítani a szélsőhátvédeket. Ráadásul a pálya közepéről az egyik szél felé a riválisnak is kevesebbet kellett tolódnia, mintha a pálya egyik oldaláról a másik felé forgatják a játékot. A taktikailag legfelkészültebb topcsapatok játékában – a Manchester Citytől a Liverpoolon át a Bayern Münchenig – hellyel-közzel megfigyelhető: a támadás kezdeti súlypontját a pálya egyik oldalára teszik, hogy innen kezdeményezve törjenek át a másik oldalon. Stöger klasszikusabb, direktebb játéka hazai pályán sokszor működőképes volt a középső játékosok kombinációit és a két szélsőhátvéd egyéni gyorsaságát kihasználva, erősebb ellenfelekkel szemben azonban már gyakran döcögött az elképzelés.

A Fehérvár elleni, hazai mérkőzés: így támadott otthon a Stöger-féle Ferencváros. Mindkét szélsőhátvéd feljebb lép (Civic különösen), a két belső középpályás egyike (itt Vécsei) lép vissza a labdajáratást segíteni. A négy támadó is alapvetően középre tömörül, csak Zubkov helyezkedik kicsit szélesebben a jobb oldalon. Az alapkoncepció tehát a centrumban megindítani a játékot, majd gyorsan megindulni a szélek felé. A jelenet végén a képen nem látszó Civic kapja a labdát.

A Celtic elleni, idegenbeli EL-csoportmeccs: bár a pálya közepe túltöltve, gyakorlatilag senki nem megjátszható, Vécsei a direkt játékot választja a szélen izolált Civic felé.

Sok esetben úgy tűnt, az egyéni mozzanatok nincsenek kellően összehangolva, ami egy nyomást gyakorló ellenféllel szemben vagy a kockázatos passz elkerülését, vagy éppen meggondolatlan labdavesztést eredményezett. Emlékezzünk csak vissza a Betis elleni hazai mérkőzésen Nabil Fekir csodagólját megelőző labdavesztésre!

A Betis elleni, hazai EL-csoportmeccs. A képen a Fekir gólját megelőző labdavesztést láthatjuk: amikor Mmaee Laidounihoz passzol, a kékmezes támadó még szemben van vele. Labdavezetéssel belép a játékba, de a védő helyzeti előnyben van (a passz mindig gyorsabb, mint a labdavezetés!), ráadásul nincs is érdemi passzopciója.

Szintén szót kell ejtenünk a Ferencváros labda elleni játékáról. Hazai pályán a zöld-fehérektől értelemszerűen domináns, a mérkőzéseket uraló játékfelfogás volt elvárható, amihez természetesen magasra tolt védővonal és agresszív letámadás dukál. Amint korábban, a Fehérvár elleni meccsről szóló elemzésünkben már szó volt róla, a magyar bajnokikon a rekordbajnok négyfős védelme előtt általában két játékos szűri az ellenfél passzait, míg az elülső négyes a letámadás megindításáért, a csapdák előkészítéséért felel. Az Európa Liga csoportkörében időnként alkalmazott ötvédős rendszert viszont a védelmi vonal megerősítése indokolta, hiszen a plusz ember szükség esetén bátran kiléphet a védőfalból. Elméletben természetesen három belső védővel is lehetséges a magas letámadás, de ez a gyakorlatban általában létszámhátrányt jelent a középpályán, hiszen az emberfogással fellépő középső védő labdaszerzéskor könnyedén megzavarható. Az FTC a Leverkusen és a Betis elleni első két találkozón hellyel-közzel megoldotta a mélyebb védekezést, ám a Celtic-kel szembeni, glasgow-i mérkőzésen a Stöger-éra talán leggyengébb teljesítménye következett: az együttes intenzitás nélkül, a csapatrészek és az egymás mellett játszók között is óriási távolságot tartva védekezett, a korábbi ausztrál kapitány Postecoglou által vezetett, jól szervezett pozíciós játékot játszó skótok pedig akár komolyabban is kiüthették volna a mentálisan is összeomló magyar bajnokot.

A Betis elleni, hazai mérkőzés:  védekezés öt védővel. Az alapfelállás inkább 5-4-1, a két szélső támadó közül csak az egyik lép fel a labdás játékosra. Eközben a két belső középpályás is gyakran emberfogást alkalmaz, a Betis a vonalak közötti terület jobb kihasználásával több területet is nyithatott volna a középpályán

A Celtic elleni, idegenbeli mérkőzés: védekezés 4-3-3-ban. A középpálya rendkívül szétszórt, Vécsei lép ki a labdás játékosra, de nincs esélye odaérni. Messze eltávolodik a többi társtól, így bőven van hely és idő felpasszolni a labdát a vonalak közé.

Összességében tehát nem sikerült az FTC számára a további előrelépés a Rebrov-korszakhoz képest. Az ukrán mester idejében látott, időnként némileg passzív, de nemzetközi mércével is helytálló pozíciós játék már nem felismerhető a csapat játékában. Ugyanakkor a korábban jól működő, sőt időnként kifejezetten eredményes második szándékú játékot is mindinkább felváltotta a kevésbé kompakt és intenzív védekezés. A komolyabb topligás tapasztalatú edző tehát nem mindig jelent automatikus előrelépést, sokat számít a pontosan tisztázott filozófia, illetve az egyes játékosprofilok csapatba integrálásának képessége is.

Vagyis a klub vezetésének komolyan fel van adva a lecke,

ha olyan edzőt keres, aki a kispadon ülve még magasabb hozzáadott értéket képvisel és identitást ad a csapatnak. A lehetséges jelöltek között van az AS Romával BL-elődöntőt is megjárt Eusébio Di Francesco, a legutóbb Koeman barcelonai segítőjeként dolgozó holland Alfred Schreuder, míg az orosz vonal képviselői közül a korábbi szövetségi kapitány Sztanyiszlav Csercseszov és a Werder Bremennél megfordult Viktor Szkripnyik neve van a kalapban.