Az Aranylabda-szavazás, amikor Puskás érezhette úgy magát, mint most Lewandowski

Puskás Ferenc az 1960-as BEK-döntőben négy gólt vágott be az Eintracht Frankfurtnak. Alfredo di Stéfano meg hármat. A glasgow-i Hampden Parkban 7-3-ra győztes Real Madrid ötből ötször lett Európa első számú klubcsapata, ám az év őszén – a kupa történetében először – kiesett. Méghozzá a Barcelonával szemben.

A katalán együttes irányítója Luis Suárez Miramontes volt, aki a 2-2-vel zárult madridi első mérkőzésen duplázott. A visszavágón a Ramallets – Grácia, Olivella, Garay – Segarra, Vergés – Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Villaverde összetételű Barca 2-1-re nyert.

Ez egy hónappal karácsony előtt történt. Az Aranylabda-szavazás végeredményét december 13-án hozta nyilvánosságra a France Football.

A részletek ismeretében Puskásnak esélye sem volt az elsőségre.

Az ankéton tizenhét voksoló vett részt, köztük öt a béketáborból és tizenkettő a vasfüggöny másik oldaláról. A keleti blokkból a bolgár, a lengyel és a jugoszláv szavazó az első helyre tette Puskást, míg a magyar és a szovjet képviselő – Lukács László és Lev Filatov – egyáltalán nem vette őt figyelembe. (Az első ötöt kell megnevezni, 1987 és 1991 között magam is voksoltam, sőt elsőre telibe találtam a Gullit, Futre, Butragueno hármas befutót.)

Az imperialisták a keletieknél rosszabbul bántak Puskással, már akkor is súlyosan hanyatlott a Nyugat. Mindössze az osztrák és a belga újságíró szavazta elsőnek a leghíresebb magyart, a svájci a harmadik, az angol, a nyugatnémet, a svéd és a török a negyedik, a spanyol az ötödik helyre írta be.

A madridi José Borie sorrendje különösen érdekes, az ő listája így festett: 1. Francisco Gento (spanyol, Real Madrid), 2. Suárez, 3. Luis del Sol (spanyol, Real Madrid), 4. Uwe Seeler (nyugatnémet, Hamburg), 5. Puskás. Azaz Senor Borie három spanyolt is előbbre rakott Puskásnál!

A legendás magyar 10-est teljes mértékben elfelejtette a görög, a holland, az olasz, a portugál, valamint a francia szavazó is. Az utóbbi nem volt akárki. Gabriel Hanot-nak hívták, a L’Équipe című sportnapilap főszerkesztőjeként ismerték Európában, és kulcsszerepet játszott mind az Aranylabda, mind a Bajnokcsapatok Európa Kupája létrejöttében.

Nyilvánvalóan kizárt, hogy politikai alapon tette félre Puskást, miként az is kapitális hazugság, hogy a kommunisták ragadták ki Öcsi/Pancho kezéből a díjat.

A valaha volt legragyogóbb magyar labdarúgók egyikét a nyugatiak fokozták le, már amennyiben a második hely bármiféle degradálást jelent. Megjegyzem, Puskás 1962-ben mesterhármast ért el a Benfica–Real Madrid BEK-döntőben (5-3, a félidőben 2-3), de az Aranylabda-szavazáson egyetlen voksot sem kapott. Albert Flórián, Göröcs János, Solymosi Ernő, Tichy Lajos neve felbukkant a listán, Puskásé nem.

Minden koholt kommentárral szemben annyi történt 1960-ban, hogy az év vége felé a szavazók már többre értékelték Suárez és a Barcelona teljesítményét, mint az összesen ötszörös spanyol bajnok és négyszeres La Liga-gólkirály Puskás fergeteges májusi négyesét. Pedig a Nou Campban a fair play állítólagos hazájából érkező Reg Leafe angol játékvezető három madridi gólt érvénytelenített. A meccs után Santiago Bernabéu, a Real Madrid stadionnévadó elnöke rezignáltan említette: „Leafe volt a Barcelona legjobbja.”

Ezzel együtt Suárez tizenhét ponttal előzte meg kispesti-madridi vetélytársát, majd 1964-ben tizennyolc ponttal szorult a győztes skót Denis Law mögé. Abban az esztendőben a spanyol klasszis már az Internazionale csapatában futballozott. A milánói kék-feketékkel trófeát nyert a Real Madriddal szemben Puskás utolsó BEK-döntőjén, Bécsben (3-1), továbbá Eb-aranyérmet szerzett, miután a spanyol válogatott a madridi elődöntő kétszer negyedórás hosszabbításában 2-1-re legyőzte a magyar csapatot, majd a döntőben szintén 2-1-es sikert aratott a szovjet együttes ellen.

Law viszont még csak bajnok sem volt a Manchester Uniteddel – az MU hatvannégyben ezüstérmet nyert, az aranyat a Liverpool vitte el –, a skót válogatott pedig a kilencedik helyen állt a nem hivatalos év végi világrangsorban. Annak élmezőnye így festett: 1. Szovjetunió, 2. Argentína, 3. Magyarország, 4. Brazília, 5. Spanyolország, 6-7. Anglia és Olaszország. Vállalható, nem?

Van még emlékezetes végeredmény, természetesen Albert Flórián 1967-es páratlan diadalán túl.

Kapcsolódó

Pincér, két palacsinta és egy Aranylabda rendel! – így lett Európa legjobb futballistája Albert Flórián

Albert Flórián már 1966-ban aranylabdás lehetett volna, amennyiben a magyar válogatott legalább döntőt vív a világbajnokságon. Végül egy évvel később nyerte el a futballvilág legrangosabb díját. De miért kellett a Gundelben átvennie az Aranylabdát, mikor aznap magyar-szovjet meccs volt a Népstadionban?

Egy évvel a Császár Aranylabdája előtt az angol Bobby Charlton hódította el a díjat, a manchesteri középpályás egy pont előnnyel nyert a portugál Eusébio előtt. Az döntött, hogy a portugál szavazó nem honfitársát, hanem a brit futballistát tette az első helyre.

Nem tudni arról, hogy a kollégát Portugáliában hazaárulónak kiáltották volna ki.

Puskás a második legjobb Aranylabda-helyezését az első kiírás alkalmával, 1956-ban érte el: negyedik lett az angol Stanley Matthews, az argentin-spanyol Di Stefano, valamint a francia Raymond Kopa mögött. Ötvenkilencben a hetedik helyet szerezte meg – Suárez volt a negyedik, míg korábbi kispesti klubtársa, Tichy a hatodik –, hatvanegyben ötödikként futott be. Suárezt ekkor is másodikként jegyezték, ezúttal az argentin-olasz Omar Sivori előzte meg. A spanyol bálvány kiérdemelt még egy harmadik helyezést 1965-ben és egy nyolcadikat 1963-ban.

Összesítsük tehát: Puskás volt 2., 4., 5., 7.

Suarez 1., 2., 3., 4., 8.

Micsoda páros!