Mitől ilyen gyenge a Paris Saint-Germain?

A Manchester City–Paris Saint-Germain Bajnokok Ligája-mérkőzésen a képernyőn látható számláló 42 perc 21 másodpercet mutatott. A PSG éppen visszaszerezte a labdát, ám a City nem hátrált meg, és inkább nyomást helyezett ellenfelére. A párizsiak játékosa, Ander Herrera visszalépett elkérni a labdát, megkapta, a hurok azonban összeszorult körülötte, igyekezetében felpasszolta, de a labda nem talált fogadóhoz. Ekkor tárult elénk az alábbi kép.

Kylian Mbappé (7), Neymar (10) és Lionel Messi (30) az események epicentrumától messze, különösebb megerőltetés nélkül sétált vissza saját térfelére.

Pedig Mauricio Pochettino, a PSG vezetőedzője aznap egy új, korábban csak óvatosan tesztelgetett felállási formával próbálkozott. A 4-3-2-1-es (karácsonyfa-) alakzattal azt próbálta elérni, hogy elzárja a City elől a pálya belső területeit, és a szélekre helyezze ki a hangsúlyt. A PSG csapatszerkezete keskeny maradt, a City viszont a szélsőtámadóin és a felfutó középpályásain keresztül kiszélesítette a játékot, így a három párizsi középpályásnak (Idrissa Gueye, Leandro Paredes, Herrera) gyorsan és a megfelelő ütemben kellett kiérnie a szélekre besegíteni a szélső hátvédeknek.

Húsz perc után a támadóhármastól gyakorlatilag semmilyen segítséget nem kaptak: a csapat kettétört (broken team) az egyik oldalon 4+3 ember (és a kapus) sündisznózott, míg a túloldalon hárman várták, hogy feljuttassák hozzájuk a labdát. És a PSG ezt a törött látszatot keltette a meccs hátralevő részében is.

Jonathan Wilson, a neves angol szakíró ezt írta a PSG-ről: „Ha három támadót elöl hagyunk, és azt várjuk tőlük, hogy időnként oldjanak meg helyzeteket a saját trükkjeikkel, az ideig-óráig elmegy a Ligue 1-ben (…), de egy épkézláb ellenfél ellen ez édeskevés lesz. A mezükön virító Air Jordan-felirat lehet, hogy ad egy löketet a márkájuknak, de inkább azt sugallja: kérlek, adj egy kötényt, amíg én kedvtelenül integetek, hogy fújjanak be egy lest!”

Ismerősen cseng? A dolog pikantériája, hogy Wilson ezeket a sorokat nem most írta, hanem 2018-ban, amikor még Thomas Tuchel volt a párizsiak edzője.

Három évvel később a PSG még mindig ugyanott toporog. Ez hogy lehet?

Úgy, hogy az edzők változtak, de a klub vezetőségének víziója ugyanaz maradt.

A PSG úgy fest, mintha megragadt volna egy tragikomédia megszakítás nélküli vetítésében, amelyben évről-évre áhítoznak a Bajnokok Ligája-trófea után, még több erőforrást mozgósítanak azért, hogy még több sztárt csábítsanak magukhoz, csakhogy ezzel a saját csapdájukat építik: minél inkább erősödnek a francia bajnokságban, annál gyengébbnek tűnnek a nemzetközi porondon. Jelenleg nem is tekinthetők a Bajnokok Ligája esélyesének.

Kapcsolódó

Ez a PSG nem Bajnokok Ligája-esélyes

Feldolgozhatatlanul sok a Bajnokok Ligája mérkőzéseinek száma? Segítő kezet nyújtunk: itt a BL-hetek csütörtöki képesalbuma, amelyben öt érdekességen keresztül dolgozzuk fel az aktuális forduló történéseit.

A PSG persze megteheti. A 2011 óta hatalmon lévő katari tulajdonos az utóbbi időben még jobban felbátorodott: a koronavírus-járvány következtében az UEFA puhított a pénzügyi fair play szabályozásain, és a közvetlen versenytársaik is benyeltek egy-egy komolyabb gyomrost a bevételkiesések miatt. Az idén azt a látszatot kelti a PSG, mint egy Football Manager-csapat a jól sikerült karriermód után. Papíron övék a világ legínycsiklandozóbb kerete, de a játékot nézve hamar rájöhetünk, hogy a király meztelen: ez a foci nem túl magas színvonalú. De miért alakult ez így?

Igencsak árulkodó, hogy a párizsi „4+3” annak a Pochettinónak az irányítása alatt jelent meg, aki 2017-ben még így nyilatkozott a The Guardiannak.

Amikor nincs nálunk a labda, az is a futball része. Harcolni kell, nyomást gyakorolni, párharcokra odaérni, nem szabad várni vagy passzívan futballozni. Egyszerre kell agresszívnak és proaktívnak lennünk, hogy kijátsszuk az ellenfelet.

Pochettino korábbi csapatainál, az Espanyolnál, a Southamptonnál és a Tottenhamnél is előszeretettel használta a magas, agresszív, passzra pontosan beütemezett letámadást, miközben csapatát a FIFO-elv („Fit In or Fuck Off”), magyarul, udvariasan: a „megszoksz, vagy megszöksz” elv szerint menedzselte. A PSG-nél viszont mintha megzavarodott volna a belső iránytűje – pontosan úgy, ahogyan az történt Thomas Tuchellel is 2018 és 2020 között. Túl sok az alku, a kompromisszum és a félmegoldás. A sztárok nem azt nyújtják, amit a játék megkíván, és fordítva. Látva, hogyan csömörlött meg Tuchel az ott töltött időszaka alatt, el tudjuk képzelni, mekkora nyomás nehezedik most Pochettinóra.

A helyzet ettől még változhat, Pochettinónak maradtak tartalékai, és két út közül választhat.

Az egyik, hogy Tuchelhez hasonlóan megköti a maga alkuit. Megelégszik azzal, hogy a védekezésben csak ímmel-ámmal résztvevő Messi és Mbappé továbbra is állandó kezdő marad, valamint ha Neymar is visszatér a sérüléséből, visszakapja a bérelt helyét. Bízhat abban, hogy Sergio Ramos beépül a védelembe, és a labda nélküli játékban hozza a Real Madridban megszokott kemény, párharcokban domináns játékát, miközben a labdás kihozataloknál lehet építeni jó technikájára, passzjátékára és keresztlabdáira.

Mindemellett megvárhatja, amíg visszajön a középpályára – a nagyjából háromhetente lesérülő – Marco Verratti, akinek nyomástűrése, labdatartása, sok-sok csele és felpassza ordítóan hiányzott a City ellen. Ennek a hajbókoló, a „legjobbakat a kedvenc helyükre” – elvű politikának a legfőbb veszélye az, hogy sérülés esetén már közel sem működik megfelelő hatékonysággal a gépezet. Pochettino azt kockáztatja, hogy a legfontosabb tavaszi BL-meccseknek hiányos puzzle-lal fut neki.

A másik egy erősebb ütőkártya:

belenyúlhat a csapat szerkezetébe úgy, hogy nem fordítja maga ellen az öltözőt, és közben az épület is stabilabbá válik.

A PSG az egész ősszel egy négyvédős játékrendszerben játszott, legtöbbször 4-3-3-ban, amelynek több hátránya is van: két szélsőhátvédje, Achraf Hakimi és Nuno Mendes inkább a támadásban kimagasló, ám a kettősnek ebben a szerkezetben túlságosan lent kell helyezkednie, és ez elfedi az erősségeit. Ha Pochettino három belső védővel játszana, akkor egyszerre lehetne a pályán Marquinhos, Presnel Kimpembe és Sergio Ramos – három vérszívó, ugyanakkor a labdás játékban is az elithez tartozó hátvéd.

Ha a PSG átállna egy 3-4-3-as felállásra, mindenki kicsit közelebb kerülne a komfortzónájához: a belső védők közül egy ember mindig feljebb léphetne a középpályára, miközben a szárnyvédők is feljebb helyezkedhetnének. Nem beszélve arról, hogy a támadóhármas megmaradna létszámban, sőt a folyosókon érkező segítségnek köszönhetően ők még közelebb is játszhatnának egymáshoz, ami kimondottan fekszik Messinek és Mbappénak. A francia válogatottnak eddig bejött egy hasonló váltás – a PSG-nek is jó oka lenne kipróbálni.

A párizsi csapat problémái ugyanazok, de a szezonon belüli tendenciák is ismétlődnek: az együttes – minden hibájával együtt – tavaszra rendre felszívta magát, és tudott emelni a játéka színvonalán. Pochettino egy év leforgása alatt nem csinált forradalmat, és várhatóan ezután sem fog. De talán maradt ideje olyan döntéseket hozni, amivel a PSG

legalább közelíteni tud ahhoz a nívóhoz, amit papíron képvisel.