Kellőképpen értékelni kellene a gólokat, avagy: miért ne Jorginho kapja az Aranylabdát

A labdarúgás történelme során a fene sem tudja, hány, a maga posztján kiváló, kiemelkedő, netalántán világklasszis játékos neve merült feledésbe. A bűnük: nem góllövő csatárként remekeltek, hanem a csapatukat megmentő védőként, pontos beadásokat középre kanyarintó, villámgyors szélsőként vagy a többiek helyett is duplán melózó védekező-középpályásként. Ma már kizárólag a legínyencebbek, a lokális múzeumok vagy az egykori társak őrzik az emléküket.

Az ugyanis már senkit nem érdekel, hogy ki mentett az utolsó pillanatban kétszer – csak az maradt fenn, hogy ki döntötte el a találkozót az ellenfél kapuja előtt.

Ez a gólfetisizmus talán éppen a mi két kis földönkívülink káprázatos versengése közepette ült tort. Cristiano Ronaldo és Lionel Messi annyira őrült és feldolgozhatatlan mutatókat produkált évről-évre, ami minden mást elhomályosított. Jöhetett akár a tökéletes támadó-középpályás teljesítményt elővezető Wesley Sneijder vagy Andrés Iniesta – ez nem érdekelt minket. Minek foglalkoznánk ilyen játékossal, ha a másik 50 gólt vágott abban az évben?!

Furcsa organizmus a labdarúgás világa – folyton változó, narratívára narratívával válaszoló, hatás-ellenhatásokkal tűzdelt természet. A portugál és az argentin korszaka le sem csengett, a nyilvánosság mégis sarkon fordult, és az ellenkező irányba rohan. A trend csúcsáról egyenest a mélybe zuhantunk. Ma este – egyéves kihagyás után – megtartják az Aranylabda-díjátadót, és Jorginhónak, egy registának reális esélye nyílik a győzelemre. Mi több, egész tömegek támogatják az elismerését.

Kockapokalipszis és kompenzálás.

Sneijder és Iniesta óta futottunk már egy Manuel Neuer-kört is, majd 2019-ben Virgil van Dijk – ejha, egy középső védő, skandallum! – végzett a második helyen. A mögöttünk hagyott hónapokban már N’Golo Kanté neve is felvetődött, a csapatjátékosok híveinek seregei azonban Jorginho zászlai mögött sorakoztak fel. Tény: az olasz kivételesen eredményes szezont futott – az aktuális nyári válogatott-tornaelsőség + Bajnokok Ligája-aranyérem kombó általában elég sok mindenre elég szokott lenni ebben a tekintetben. Az szintén kikezdhetetlen, hogy mind az Azzurri, mind a Chelsea esetében kulcsfontosságú a szerepe. Az ő apró, sokszor láthatatlan megmozdulásai teszik lehetővé ezen együttesek olajozott működését. És – megelőzvén a pusztító haragot – ez részint örömteli. Az a csodálatos sport, amit mind imádunk, sokkal több, mint néhány kapuba szálló lövés. Hogyha sokan képesek észrevenni és értékelni a labdajáratáshoz elengedhetetlen passzokat, az olyan előkészítőket, akik a mutatós gólpasszok előtti átadást juttatják el a megfelelő területre, vagy azokat a védőket, akik nem három méterről csúsznak-másznak be az utolsó pillanatban, hanem eleve megakadályozzák a lehetőségek kialakulását, az az egész közeg fejlődését jelképezi. Bloggerek, kanapészakértők, twitter-elemzők, pontrúgás-mániások, ezer és ezer ember igyekszik évek óta azért, hogy a mindennapok részévé és a társalgások természetes elemévé emeljék az efféle, nehezebben észlelhető játékelemeket. Pillanatra sem lebecsülve senkit, de

azt nézni, hogy a labda merre jár, könnyű.

Tudni, hol jár a labda, és közben a többiek mozgását is figyelni, energiabefektetés. És ez a játék kizárólag az utóbbi módon megismerhető teljesen.

Ennek ellenére, az az ember érzése, hogy Béláim, ezt túltoltuk. Örvendetes az a felismerés, hogy Jorginho vagy Kanté mennyire esszenciális részét alkotják a gárdáiknak…mindazonáltal, vigyázni kéne arra, hogy ne essünk át a ló túloldalára.

A pálya nagysága, a résztvevők magas száma és a játékidő hossza miatt a foci abnormális csibefutam. Kilencven perce alatt több ezer mérhető esemény történik. Nagy átlagban a topligás klubok játékosai 500-550 passzt kísérelnek meg, 11-13 alkalommal lőnek, a csapatok 130-140-szer helyezik nyomás alá az ellenfelet…és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. S miközben ezek a nyilvánvaló, mérhető akciók, a többiek helyezkednek, tartják a szerkezetet, megpróbálják elvinni a védőket. Mindenkinek megvan a maga szerepe, feladata és felelőssége – amelyek a mérkőzések túlnyomó többségében létfontosságúak ahhoz, hogy a tizenegy ember alkotta társaság ne essen szét. Mégis úgy alakult, hogy ebből a káoszból találkozónként csupán egy csipetnyi momentum vezet ki. A múlt évben a Premier League-ben átlagban 2,69 gól született, míg a La Ligában 2,51, a Ligue 1-ben 2,88, a Bundesligában 3,03, a Serie A-ban pedig 3,06. Vagyis:

hiába ez a sok értékes megmozdulás, kettő vagy három esemény mindent felülírt, illetve eldöntött.

Joggal vetődhetne fel a kérdés, hogyha éppen egy bekezdéssel ezelőtt fixáltuk, mekkora a jelentősége azoknak a történéseknek, amelyek a gólokig vezetnek el, mégis mire föl ez az állítás? Nos, arra, hogy ez itt a probléma. Ez a pólusváltás és földcsuszamlás adja az ellentmondás velejét. Nem a lövést megelőző akciók teszik a gólt; ellenkezőleg. Attól lesz különleges, eredményes, hovatovább egyáltalán fontos egy passz vagy egy keresztbe futás, hogy valaki a támadást befejezi. Ne becsüljük ezt alá; ha olyan könnyű volna, akkor nem két-három esetben ünnepelhetnének a topjátékosok. Ha nincs a gól, az az asszisztot megelőző passz egy szimplán veszélyes pozícióba eljuttatott labda, semmi több. Ha nincs a gól, az a futás, ami elvitte a hátvédet, semmilyen fontossággal nem bíró próbálkozás.

Ebből következően kénytelenek vagyunk kimondani: akármilyen lényeges egy-egy pontos passz,

a gól messze-messze értékesebb.

Hogy mi a váltószám e két valuta között, megállapíthatatlan. Viszont akárhonnan is nézzük, akármilyen szemszögből is vizsgáljuk, egyértelmű, hogy a háló megzörgetése becsesebb.

A csapatsportokban az az igazán gyönyörű, hogy nem kizárólag egy ember megfeszített munkájának gyümölcsét láthatjuk, hanem sok különböző karakterű, tudású és képességű sportoló közös próbálkozásának eredményét. Együtt, egy csoportként küzdenek a cél érdekében és komplex folyamat során diadalmaskodnak vagy buknak el, amelyben mindennek és mindenkinek stimmelnie kell. Ettől függetlenül az egyéni zsenialitás hatalmas szerepet játszik a sikerben. (Arról nem is beszélve, hogy mi leginkább személyiségekhez tudunk kötődni, így mindenképpen legitim ilyen díjakat osztogatni.) És éppen ezért, ezeknél a kitüntetéseknél előrébb való szempont, hogy ki emelkedik a többiek fölé azon néhány pillanatban, amely a mérkőzéseket eldönteni, mint hogy ki az, aki nélkül a Chelsea építkezései akadoznának. Ha adott évben találunk olyat, aki a kapu előtt messze a mezőny fölé emelkedett, és ezzel trófeához juttatta a klubját, nem érdemes a mélységi irányítók felé nézegetni.

Amennyiben nincs ilyen alakja az évadnak, szinte magától értetődik, hogy összességében egy áthatolhatatlan bekk vagy egy gólpasszgyáros középpályás nagyobb hatást gyakorolhatott, mint valamelyik csatár. Ilyenkor mutathatjuk majd meg, hogy előreléptünk, hogy nem csak a nyilvánvalót ismerjük fel. Hogy a kissé dicstelenebb, kevesebb reflektorfényt kapó erőfeszítést is méltányoljuk. De addig is: ne kompenzáljunk! Ne akarjunk minden áron igazságot szolgáltatni a múlt figyelmetlenségéért! Maguk a játékosok is tisztában vannak vele, hogy megtehetnek ők bármit, amit az edzőjük kér, ha a végén nincs valaki, aki mattolja a kapust, mehet az egész a levesbe. Nálunk sokkal mélyrehatóbban ismerik a labdarúgás természetét;

nincs szükségük ara, hogy társadalmilag kiegyenlítsünk egy képzeletbeli tartozást.

Adódik majd alkalom, amikor ezt a jelenben, jogosan, megérdemelten honorálhatjuk. Addig is, tegyük a legtöbbet, mi tehető: értékeljünk mindent a maga helyén. A passzokat, a szereléseket, a védéseket, a taktikai fegyelmezettséget vagy a beindulásokat – és a gólokat.