Ez a PSG nem Bajnokok Ligája-esélyes

Érdemes aggódni, ha az ellenfél a legjobb játékosai nélkül nyom össze (Manchester City–PSG 2-1)

A Manchester City Kevin De Bruyne, Phil Foden és Jack Grealish, vagyis három olyan ember nélkül állt ki, aki mellett joggal lehetne érvelni: a keret három legjobb képességű figurájának egyike. Ennek ellenére olyan könnyedséggel vetették át magukat a Kylian Mbappé, Lionel Messi, Neymar támadóhármas jelentette akadályon, mint tizennégy éves fiúk a legalacsonyabb zsámolyon tesi órán.

Oké, ez kicsit csalás. Merthogy Messiéken nem kellett átjutni, bőven elegendőnek bizonyult abban a két kézen megszámolható szituációban megállítani őket, amelyből veszély alakult vagy alakulhatott volna ki. A fontos kimaradókkal küzdő manchesteriek fényesen bizonyították, hogy egyének összessége mind a mai napig alulmarad egy összehangolt csapat ellen.

Az már megszokott kép a Bajnokok Ligájában, hogy Mbappéékat Mauricio Pochettino maradéktalanul felmenti a védőfeladatok alól, és hogy a PSG nyomást sem tud gyakorolni, meg nem is tűri jól azt. Annak ugyanakkor mindenképpen aggasztania kéne a párizsiakat, hogy

a City úgy adogatta körbe őket, mint erejük teljében lévő klasszisok az öregfiúkat.

Ez legfőképp annak ismertében nyugtalanító, hogy egyébként, amit hét labdarúgó megtehet tízzel szemben, azt Kimpembéék megtették. Nem működésképtelen, kigyakorlatlan vagy fegyelmezetlen Pochettino védelme, hanem olyan szinten köti őket gúzsba a támadótrió, hogy semmi másra nem alapszik az esetleges sikerességük, mint a reményre. A reményre, hogy Mbappé nem csak egyszer kerül helyzetbe; hogy Neymar nem csak egyszer mutat be cselsorozatot; hogy ha nagyobb lesz a nyomás, akkor Messi legalább egyszer hajlandó lesz odaállni Cancelo mellé és nem hagyja őt szabadon szállni, akár egy galambot. Arra, hogy a védők majd kevesebbszer törnek meg a terhelés alatt, mint ahányszor az ő támadóik találnak egy folyosót.

A csoportkörben kétszer megpróbálták, egyszer bejött, másodszor otrombán elbukott. Ez alapján mit hoz a kieséses szakasz három hónap alatt?

Megdöbbentő a Premier League szakmai fölénye (Chelsea–Juventus 4-0)

A hét legkontrasztosabb párosítását az egyik leginkább várt összecsapás hozta: a Chelsea és a Juventus ütközete. Már, ha annak lehetett ezt nevezni, mert sokkal inkább hasonlított mészárlásra. Két teljesen más úton járó edző abszolúte eltérő filozófia alapján felépített csapata futott ki – és az igazi különbség nem is az eredményből, hanem ebből adódott.

Massimiliano Allegri korunk egyik legnevesebb, legfelkészültebb trénere, mégis nehezen lehetne érvelni a mostani 90 perc után amellett, hogy az ő megközelítése közelebb visz a sikerhez, mint Thomas Tuchelé. Mindenképpen fontos leszögezni, hogy ez a Juventus átmeneti fázison megy keresztül, az újjáépítés kellős közepén tart. Ettől függetlenül megdöbbentően hatott, mennyire ósdi, bátortalan képet festett a torinóiak játéka – és mennyire üde, modern futballt mutatott be a Chelsea.

Allegri a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: bízva a középső védőiben, nagyon mélyen húzta meg a védelmi vonalát, aminek a bal oldalára gyakran még az elvileg szélső támadó Federico Chiesa is visszaszorult. A Juve előrefelé nem túl meglepő módon a kontráiban bízott, de az angolok mind a két erődöt homokvárként taposták össze.

A pontrúgás után elszenvedett hátrány eleve korán áthúzta Allegri terveit, de e nélkül sem veszett volna el a Chelsea. Chiesának nem hiába kellett a meccs túlnyomó részét közelebb töltenie a saját alapvonalához, mint az ellenfél kapujához. A kékek hihetetlen magasan helyezkedő szárnyvédői – már-már sztenderd módon – annyira széthúzták a Zebrák védősorát, hogy abban Bonucciék hősies igyekezete ellenére is állandóan rés nyílt. Miközben Allegri rigid 4-4-2-es szerkezetben küldte fel az övéit, Tuchel szélső védői – az elmúlt néhány hét mintájára – nem csupán magasan, hanem egészen unikális módon,

a hajdanvolt átkötők pozíciójából tépték szét az Öreg Hölgy megpunnyadt hátsó sorát.

Egyikük, Reece James bombagóllal húzta alá ezt a különbséget.

Ha Locatelliék elkezdhettek építkezni, abban sem volt sok köszönet: nagyon kevés beinduló ember, nagyon könnyen lekövethető szerkezettel – a labdavesztések után nyomban letámadó ellenfél könnyű prédaként cserkészte be ezeket a próbálkozásokat. A Chelsea labdarúgói vakmerőn cserélgették egymás pozícióit, folyamatosan szétmozgatva a sorokat; a középpályások és a védők a kapu elé érkeztek, a támadók visszaléptek, miközben igyekeztek magukkal húzni De Ligtet és társait.

Az újhullámosság és a modern futball tort ül a konzervatív hozzáállás felett.

Az angol bajnokság fekete báránya (Villarreal–Manchester United 0-2 )

Bár mind a négy Premier League-gárda győzött, nem mindegyikük nyűgözte le egyformán a közönséget. Hiába a 2-0-s siker, hiába az újabb heroikus Cristiano Ronaldo-este a BL-ben, ne engedjük, hogy a végeredmény befolyásolja a véleményünket. Michael Carrick csapata nem fordult meg hirtelen maga körül 180 fokban;

ez ugyanis nem Carrick csapata,

hanem továbbra is ugyanaz a Manchester United, mint Ole Gunnar Solskjaer alatt.

Bár az egykori angol legenda valóban eszközölt kisebb-nagyobb változtatásokat, sőt a norvég regnálásának végére szinte szimbólummá váló Donny van de Beek is a kezdőben kapott helyet, semmi sem változott. A védelem ezúttal is csak azért működött, mert a Vörös Ördögök második szándékból fociztak. A letámadásuk effektíve ezúttal sem létezett, ahhoz, hogy a támadásépítések ne akadozzanak, újfent a csereként beálló Bruno Fernandesnek kellett előlépnie és mindenhol ott lennie, míg a győzelmet ebben az esetben is a helyzeteit kíméletlenül kihasználó, már említett CR7 szállította.

Senki se hagyja, hogy becsapja az első benyomása; attól, mert a kispadon már nem Solskjaer ül és sikerült a közelmúltban kisebb mumussá előlépő Villarrealt legyűrni, nem érdemes eufórikus örömben kitörni. A városi rivális City, a Liverpool és a Chelsea kerete nem annyival minőségibb a Unitedénél, mint amennyivel meggyőzőbben vásárolták meg a belépőjüket a BL következő részére. Ennyivel többet tesz hozzá az edzőjük.

Lepattanó csodacsatár (Besiktas–Ajax 1-2)

A West Ham United David Moyes visszatérése óta egyfajta modern aranykorszakát éli; elvétve találni olyan játékosigazolást vagy kinevezést a klubnál, amely sikertelennek lenne mondható. Elbaltázott döntésnek semmiképpen sem nevezhető – mert egyes közegekbe, egyes taktikai felfogásokba egyszerűen nem beilleszthető néhány játékos –, de ha az utolsó rést keressük a pajzson, az Sébastien Haller elengedése. Óriási összegért, 50 millió euróért érkezett a Kalapácsosokhoz, hogy aztán az Ajax ennek a feléért – ellopja.

Haller ugyanis tökéletesen megtalálta a számításait Erik Ten Hag mentorálása mellett. Soha, senki nem szerzett annyi gólt az első öt Bajnokok Ligája-mérkőzésén, mint ő (ezzel Erling Haaland igencsak friss rekordját adta át a múltnak), emellett mindössze két futballista talált be a sorozat idei kiírásának minden egyes találkozóján: Robert Lewandowski és Cristiano Ronaldo. Díszes társaság – de mi hiányzott Londonban, és honnan tört elő ez a megállíthatatlan gólgép?

Az elefántcsontparti támadó úgy, mint manapság sokan – például Alexander Isak vagy Harry Kane – megtévesztő. Százkilencven centis magassága és testi ereje miatt az ember elsőre azt gondolhatná, hogy szimpla csúcsék. A valóság az, hogy kifejezetten azért nem működött a West Hamnél, mert ők annak használták. Első igazán kitörő szezonjában, a Frankfurtban egy olyan támadóhármas (Jovic, Rebic, Haller) részét képezte, amely rengeteg helyváltoztatással élt, engedve Hallert, hogy rendszeresen beszálljon az építkezésbe. Általában szédítően szűken helyezkedtek, hogy aztán kis kombinációkból kirobbanjon valamelyikük. Ehhez képest a WHU egyedüli csatárként igyekezett őt hasznosítani, akinek gyakorta totálisan elszigetelten kellett volna megtartani a labdát, hogy a társak felérjenek, vagy akitől még kellemetlenebb esetben szinte egyedül várták a csodát.

Ehhez képest

Ten Hag rendszere kifogástalanul illeszkedik hozzá.

A holland szakember igazi kézi irányítású menedzser, aki óriási támaszt tud nyújtani a játékosainak. Nem mellesleg: az Ajax klasszikus iskolája arról szól, amiben Haller kiemelkedő; a pálya minél kisebb területre való összesűrítéséről, majd ott a technikai fölény kihasználásáról. Ez sokkal komfortosabb számára, a játéktér minden pontján képes beszállni a játékba, aztán a végletekig kiérlelt taktikájuk utolsó ecsetvonásaként a kapu előtt is pazar pozíciókból jut lövőhelyzethez. Sokan kérdőn álltak a szerződtetés előtt, de hamar beigazolódott, hogy az Ajax észrevett valakit a piacon, aki nem megfelelő környezetben szenvedett, ezért az értéke jelentősen csökkent, miközben nekik kifejezetten ilyen csatárra volt szükségük. A folyamatot érdemes lesz tavasszal, a kieséses szakaszban is követni; a 9 gólját szabályos elosztásban (3 bal lábbal, 3 jobbal, 3 fejjel) szerző Haller a kicsit sem lassító, hibátlanra polírozott szerkentyű tetején kérlelhetetlenül fejez be. Ha Ten Tagék elég messze jutnak, még a BL gólrekordja sem elérhetetlen.

Bőrpáncéllal az ágyú ellen (Sporting–Dortmund 3-1)

A Borussia Dortmund az idén új edzővel futott neki a Bayern München legyűrésének; olyan fiatal aggyal, aki széleskörű elismerést vívott ki magának mönchengladbachi munkájával. Marco Rose (és stábja) a nagy reményekből néhányat beváltott, néhány pedig csúfos bukás mindeddig. Előrefelé még Haaland sérülése óta sincs óriási baj, ennek köszönhetően a Bundesligában is egy pont hátrányban követik a nagy bajor riválist. A pálya másik felén azonban irgalmatlanul kétségbeejtő a helyzet, s ez a hazai meg az európai porondon is fojtogatja a sárga-feketéket.

Ha statisztikailag vizsgáljuk,

nagyon furcsa a Dortmund védekezése.

Sehol sem ligaelsők (érdemesebb a bajnokságot vizsgálni, mert a BL-csoportkör nagyon kis minta), de nem engednek sok passzt az ellenfeleknek a támadóharmadban, a tizenhatosukon belül , és olyan borzalmasan sokszor nem is kísérletezhetnek az ellenfelek. Csakhogy enne ellenére mind az „engedett” lövések veszélyességét, mind a bekapott xG mennyiségét tekintve a középmezőnybe tartoznak. Miért?

Rose takikájának kulcsfontosságú része a letámadás, ezt viszont eddig meglehetősen gyengécskén adaptálta a keretre. Többféle formációt használtak már, ám ez nem offenzív téren kérte be az árát, hanem a presszing alkalmazásakor. A játékosoknak túl széles területeket kéne lefedniük, ezzel párhuzamosan természetesen a védelem is alkalmazkodik, és magasra húzódik, hogy azért csak ne csússzanak szét teljesen. A 10,6-es PPDA-juk (a nyomáshelyezés minőségét jelző mutató: mennyi passzt engednek az ellenfeleknek az első védekező akció előtt?) a német élvonalban dobogós; irtózatosan agresszívak, csekély pozitívumért és számos negatívumért „cserébe”. A védők így szörnyen kiszolgáltatottak, mert lendületből vezethetik rájuk a labdát. Sújtotta őket a szerencsétlenség is (az öt BL-meccsen 7,3-es xGA-ra 11 gólt kaptak), de robusztus munka nehezedik a Borussia előtt.

A nemzetközi színtéren februártól már az Európa-ligában.