Sorrendben a negyedik vb volt az, amelyen a kapus volt a leggyengébb magyar láncszem. Grosics Gyula 1954-ben, 1958-ban és 1962-ben is szarvashibát követett el, a topfavorit magyar csapat pedig elvesztette a vb-döntőt, majd kétszer kiesett, másodszor ugyanúgy, mint hatvanhatban, a legjobb nyolc között. (Nem csak a potyagólok miatt búcsúzott, de a kapushibák nem és nem maradhattak el.) Albert mindkét negyeddöntős csapatban szerepelt, hatvankettőben a chilei Rancaguában emblematikus szólógólt lőtt az angoloknak (2-1). Hatvanban, a Népstadionban rendezett magyar–angolon (2-0) mindkét gólt ő szerezte, és amikor évtizedekkel később megemlítettem neki, mekkora császár lehetett tizenkilenc évesen a dupla után, csudálkozva nézett rám:
Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.
Hatvanhatban már ő volt a válogatott szellemi vezére. A futballhistória legnagyobb játékosai a három az egyben jegyében brillíroztak: ellenállhatatlanul cseleztek, mesterien irányítottak és tökéletes gólérzékük volt. Kevesen feleltek meg e tripla követelménynek: Pelé, Sandro Mazzola, Eusebio, Johan Cruyff, Teofilo Cubillas, Diego Maradona, Zico jut hirtelen az eszembe, meg a maiak közül Lionel Messi és Neymar. Albert e nagyon szűk elit tagjai közé tartozott.
