A Barcelona PR-gépezete teljes fordulatszámon pörgött. Xavi élete vörösben és kékben. Xavi gólt lő. Xavi a trófeákkal. Xavi gondolatai a katalán csapatról. Xavi és nevelőedzői. Xavi retró mezben. Xavi parádés szabadrúgást teker a kapuba. Xavi gólt ünnepel. Xavi megérkezik. Xavi hazatér. Xavi Pep Guardiolával. Xavi a Camp Nouban. Xavit bemutatják. Xavi nyilatkozik. Xavi legjobb megmozdulásai a klub saját tévéjén. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi. Xavi.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="476" width="476" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Egyszerre lenyűgöző és fullasztó az a felhajtás, amit a Barcelona új vezetőedzője – egyben játékoslegendája – kinevezése köré fújt. Némi malíciával mondhatnánk azt is, hogy ez kellett is, mert a pályán és azon kívül jelenleg kevés dolgot lehet hype-olni: a Barcelona csak a kilencedik a spanyol bajnokságban, legutóbbi négy mérkőzésén nem tudott nyerni, Lionel Messi elment, a klub anyagi helyzete borzasztó, Ronald Koemant kirúgták, a keret papírvékony és egy egész csapatnyi játékos van sérült- vagy beteglistán.
Xavi kinevezése az idény eddigi egyetlen feelgood sztorija a szurkolóknak, akik az elmúlt másfél évtizedben átélték a Barca legsikeresebb éráját, most pedig merőben új helyzetet kell megszokniuk. Xavi lehet a megmentő, aki Katarból hazatérve kivezeti szeretett klubját a válságból, Xavi lehet az új Guardiola, és persze egyben Xavi az a PR-fogás, amit a klub érthetően frusztrált és dühös szurkolóinak lecsillapítására felhasznál.
A futballvilág azonban nem feltétlenül a tündérmesék terepe, és minden idők egyik legjobb középpályása lehet, olyan feladat megoldásába kezd bele, ami meghaladja képességeit.
Nagy edzőnek hosszú az árnyéka A David Moyes edzői feltámadásáról írt cikkünkben már érintettük a hosszú árnyék toposzt: a nagy és sikeres; pláne a nagy, sikeres és még futballfilozófiailag is elismert edzők utódlása az egyik legnehezebb feladat. Ezzel bajlódik Sir Alex Ferguson visszavonulása óta a Manchester United –a kiválasztott Moyes megbukott, Louis van Gaalt és José Mourinhót bedarálta a klub, most Ole Gunnar Solskjaer kapaszkodik a kispadba –, Arsene Wenger távozása óta az Arsenal, és ugyanilyen hosszú az árnyéka Guardiolának a Barcelonánál.
Guardiola barcelonai edzősködése hosszban nem volt Fergusonhoz (26 és fél év) vagy Wengerhez (21 év és 7 hónap) mérhető, de sikerességében és hatásában igen. Ráadásul az edzők minden korábbinál gyorsabban cserélődnek – szűk másfél év jut átlagban a trénereknek egy-egy kispadon –, így már egy ötéves, extrém sikeres periódussal is legendát teremthet valaki.
Pláne, ha Guardiolának hívják. Csapata egyszerre volt kiemelkedően eredményes, játszott szemet gyönyörködtetően és képviselte (saját nevelésű futballistáiból álló gerincével) a klub filozófiáját, eszmeiségét, megtestesítve azt, ami jó és szerethető a Barcelonában. A 2008–2012 közötti Barcelona olyasmi volt a klubfutballban, mint az 1970-es brazil csapat a válogatottak között: egyszerre játszott sikeres és szép futballt, forma és tartalom egyszerre került a legmagasabb szinten harmóniába, márpedig ehhez az ideálhoz nagyon nehéz felérni.
A Peppel begyűjtött 14 trófea olyan magasra tette a lécet, amelyet azóta sem a Barcelona, sem maga Guardiola nem tudott átvinni. A klub az azóta eltelt kilenc évben 16 trófeát nyert – de a Bajnokok Ligája-serleget 2015 óta hiába hajszolja –, Guardiola meg, bár továbbra is extrém sikeres maradt, de sem a Bayern Münchent, sem a Manchester Cityt nem tudta BL-győzelemre vezetni.
Ráadásul Guardiola – illetve a Real Madriddal három Bajnokok Ligáját nyert Zinédine Zidane –újjáélesztett egy mítoszt is: a vezetőedzővé avanzsált játékoslegendáét, aki érzelmileg és filozófiailag is kapcsolódik klubjához, érti annak történelmét, hagyományait és működését, tekintélye megkérdőjelezhetetlen és minimális tapasztalattal meghódítja a legnagyobb magasságokat. Kettejük közül Guardiola befolyása a nagyobb: Zidane kitűnő vezető és kiemelkedően eredményes játékosból kiemelkedően sikeres edző lett, de katalán kollégáját futballvizionáriusként tisztelik.
Inkább kivétel, mint szabály
A probléma a fentiekkel csak annyi, hogy valószínűleg Guardiola (és Zidane) inkább a kivétel, mintsem a szabály. Sok klub próbált már játékoslegendának számító, de tapasztalatlan edzőt kinevezni, de kevés ütötte meg a lottóötöst.
Nézzük meg a világ topklubjait és az általuk kinevezett edzőket! Jobb híján definiáljuk a topklubokat egy elméleti Szuperligával: vegyük a hamvába holt ESL csapatait (Arsenal, Chelsea, Tottenham, Liverpool, Manchester United, Manchester City, Barcelona, Real Madrid, Atlético Madrid, Juventus, Internazionale, AC Milan), plusz adjuk hozzá a Bundesliga (Bayern München, Borussia Dortmund), a Ligue 1 (PSG) és az Eredivisie (Ajax) legnagyobbjait. Olyan edzőket keresünk az 1980-as évekig visszamenőleg, akik:
- legalább 100 mérkőzést játszottak a klub színeiben, és azzal több nagy trófeát nyertek;
- minimális edzői tapasztalattal (legfeljebb pár év alacsonyabb szinten vagy B csapatnál, illetve másodedzőség) bírtak kinevezésükkor;
- nem csak megbízott edzőként kaptak kinevezést;
- öt vagy több nagy trófeát nyertek edzőként is.
Johan Cruyffot, aki szakvezetői karrierje elején KEK-et és két Holland Kupát nyert az Ajax együttesével; Kenny Dalglish-t, aki játékos-edzőként nyitott, és három bajnoki címet, két FA-kupát nyert a Liverpoollal (a klubot az angol csapatokkal együtt az 1985-ös Heysel-katasztrófa miatt kizárták az európai porondról, pedig valószínű, hogy ott is eredményes lett volna), Guardiolát és Zidane-t.
Cruyff (Barcelona), Dalglish (Blackburn Rovers) és Guardiola (Bayern München, Manchester City) más klubnál is nyert nagy trófeát, és Cruyffot, valamint Guardiolát minden idők legjobb és legnagyobb hatású edzői között tartják számon.
A következő kategória azoké, akik szintén letettek valamit az asztalra: Matthias Sammer (a Dortmunddal német bajnoki cím és UEFA Kupa-döntő), Frank de Boer (4 bajnoki cím az Ajaxszal, de azóta inkább bukások, mint trófeák kísérik karrierjét), Dino Zoff (Olasz Kupa és UEFA Kupa a Juventusszal – bár rendkívül hosszú játékoskarrierje miatt őt biztosan nem sorolhatjuk be a fiatal edzők közé).
Legalább egy trófeát bedobott a közösbe Andrea Pirlo (Juventus – és még így is inkább negatívan értékelhető az edzősége), Ricardo (PSG), vagy Danny Blind (Ajax). A bukottak nem is teljes listája: Clarence Seedorf, Filippo Inzaghi és Leonardo (AC Milan), Frank Lampard (Chelsea), Ciro Ferrara (Juventus), Sören Lerby (Bayern München), Jan Wouters (Ajax).
Mindannyian minimum nagyra tartott játékosai, de inkább legendái voltak klubjuknak, egyből mély vízbe dobták őket és nem tudtak élni a lehetőséggel. Az edzői pályafutásukat lassabban építgető pályatársak általában valamivel jobban boldogultak – gondoljunk a hosszú távon is sikeres trénerekre (Antonio Conte, Diego Simeone) vagy az egy kiugró sikert elértekre (mint Roberto Di Matteo).
A Barcelona arra bazíroz, hogy ismét előáll a Guardiola-konstelláció:
Lehet, hogy a szurkolók (és a vezetők) gondolkodását megerősítési torzítás befolyásolja. Egy extrém ritka esetből (sikeres játékosból a szakvezetői lépcsőfokok végigjárása nélkül, egyből sikeres edző lesz) vonják le azt a következtetést, hogy ez újra és újra sikerülhet, a Barca-DNS átörökíthető.
Amikor az új edző kiválasztásában gondolkodnak, Cruyff és Guardiola – az extrém ritka esetek között is a két legextrémebb példa – lebeg a szemük előtt, nem azok, akik megbuktak, miután megkapták a nagy lehetőséget. Ez nagyon is érthető és emberi, bár az ördög ügyvédjeként tegyük fel a kérdést: vajon a Milan drukkerei mennyire támogatnák egy fiatal, tapasztalatlan klublegenda kinevezését, miután Leonardo, Seedorf, Inzaghi, vagy a náluk picit nagyobb edzői rutinnal bíró Gennaro Gattuso is megbukott? Valószínűleg sokkal kevésbé, hiszen az ő tapasztalataik – a barcelonaiakkal ellentétben – döntően negatívak.
Egy kérdőjel, egy bökkenő
Egy kérdőjelről és egy bökkenőről mindenképpen említést kell tennünk. A kérdőjel magából Xaviból adódik: jelenleg képtelenség felmérni, hogy mire képes edzőként az európai elit szintjén. A középpálya egykori varázslója két idény alatt hét kisebb-nagyobb trófeát, közte bajnoki címet nyert a katari al-Szaddal. Megsüvegelendő teljesítmény és a csapat játékáról készített, a barcelonai játékfelfogást tükröző videók is látványosak; ám az al-Szadd hazája rekordbajnokaként a domináns csapatok közé tartozik, a katari liga színvonal, tempó és intenzitás tekintetében nem mérhető az európai topfutballhoz, illetve Xavi nemzetközi mérlege (9 győzelem, 5 döntetlen, 8 vereség) sem túl erős.
A bökkenő – és az újdonsült Barcelona-edző karrierjére alighanem ez jelenti a legnagyobb veszélyt – a klub pocsék helyzete. A már említett, kiemelkedően sikeres újonc edzők közül Johan Cruyff egy olyan Ajaxnál ült le a kispadra, mely 1982 és 1985 között háromszor nyert bajnokságot és egyszer kupát; majd a Barcelonánál sem a teljes káoszba csöppent bele, bár pont érkezése előtt volt a katalánoknak egy nem túl fényes idénye.
Kenny Dalglish Anglia domináns és Európa egyik legerősebb csapatát vette át (a Liverpool 1973 és 1991 között csak egyszer végzett másodiknál rosszabb helyen az angol élvonalban). Guardiola Frank Rijkaard örökébe ült bele, és sikerességével messze felülmúlta elődjét, de ne feledjük: a holland tréner is nyert Bajnokok Ligáját, valamint két spanyol bajnokságot. Guardiolának le kellett vezényelnie egy átalakítást, ám az alapok nagyon erősek voltak.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="576" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Ehhez képest Xavi egy olyan csapat kispadjára ül le, melynél (elsősorban az előző vezetőség felelőtlensége miatt) teljes az anyagi káosz. A klub óriási adósságterhet cipel, demoralizáló módon elengedni kényszerült története legjobb játékosát, Lionel Messit, minimális a mozgástere az átigazolási piacon, kerete az elithez viszonyítva vékonyka, ráadásul még sérüléshullám is sújtja.
A körülmények időt adhatnak az új edzőnek: Xavit mind a szurkolók, mind a vezetőség felé védi legendás státusa, mindenki tisztában van azzal, hogy óriási a baj, és épp ezért talán több lesz a türelem. De ne feledjük: a jóval tapasztaltabb, szintén klubikon, a Barcelona 1992-es BEK-győzelmét eredményező gólt szerző Ronald Koemant úgy vágta ki a vezetőség, hogy csak nyekkent, miután a holland tréner teljesen elveszítette a fonalat (meg a bizalmat).
Elképzelhető, hogy Xavi van (lesz) olyan jó edző, mint Dalglish vagy Zidane. Az is, hogy olyan korszakos edzőegyéniséggé válik, mint Cruyff vagy Guardiola. De a helyzet, amelyben átveszi a Barcelona irányítását, csapdákkal van teli. Megítélni egy, sőt hat hónapon belül sem tudjuk – hogy csak egy példát mondjunk, Solskjaer parádés nyitánya az MU-nál inkább emberi, mintsem edzői kvalitásának volt köszönhető –, az pedig nyitott kérdés, hosszabb távon meg tud-e ragadni a klub mellett.
Ha igen, az már önmagában nagy eredmény lesz.