Hogy mást ne mondjak, a már az idő tájt is roppant találékony MLSZ-vezérkar kiötlötte: döntetlen esetén tizenegyes-rúgások határozzanak a győztesről. Ennélfogva a Megyeri úton ezt rögzíthették az őszi szezon végén:
A számsor azt jelentette, hogy a lilák háromszor nyertek a 90 perc alatt, továbbá egyszer sem győztek, ellenben háromszor kikaptak tizenegyesekkel (ilyen vereség esetén egy pont járt a kárvallottnak), és kilencszer alulmaradtak.
Hatszor az első hét fordulóban. Csak a Vasassal ikszeltek, de a ráadásban akkor is veszítettek, mert az egyik András, Szabó, az utolsó tizenegyest szinte feladta a másiknak, az angyalföldi Babócsynak. Amúgy a hajdanán szintén nagy hírű Vasast 1988-ban nem volt kunszt megállítani, mert a piros-kékek tök utolsókként zárták az őszt, Békéscsabán 2-7-es szégyen érte őket, és csak azért nem estek ki, mert az osztályozó kilencvenedik percében a szegedi Szabó Gyula felejthetetlenül beleütött Komjáti András beívelt labdájába, és a Csávónak becézett Szabadi László a hálóba gurította a szegedi hátvédtől ajándékba kapott tizenegyest (1-0).
Mondom, egészen ritka bajnokság volt az.
Kimentem például az Újpest–Honvéd találkozóra, és nem tudtam, kik játszanak a kispesti oldalon. Pontosabban, a fél csapatot nem ismertem fel, mert hirtelen kitört minden idők legfölöslegesebb bundabotránya, és szó szerint őrizetbe vették a vendégek megannyi játékosát. Sallai Sándorért az Oviedo éppen átutalta volna a 80 ezer dolláros vételárat, amikor telexen jelezték Kispestről: az 55-szörös válogatott jobbhátvéd börtönben van. A Honvédból hiányzott továbbá Csábi, Cseh, Sikesdi, Fitos, Fodor, Kovács Kálmán.
Utóbbi később így nyilatkozott a bent töltött napokról a Sportvilág című rádióműsorban: „Egyedül voltam egy szobában. (…) Volt egy ágy, ami faágy; rajta kétcentis szivacsmatrac, azon kellett aludni. A szoba ablaka be volt törve, ez elég kellemetlen volt, mert meg lehetett fagyni, fűtés nem volt. A szobának volt egy hét tyúklépésszer kilenc és fél tyúklépéses előtere, amit jó párszor megtettem, körbe-körbe sétálva az ágy előtt. Nincs semmi vécé, mosdó semmi, ha vécézni kell, akkor kopogni kell a körülbelül húsz centis ajtón, és úgy engednek ki, ha nincs senki a folyosón. A vécéről kijőve is kopogni kell. (…) A vasárnapi kihallgatáson mondtam, hogy este, amennyiben hazaengednek, elmondom azt, hogy mérkőzés előtt nem volt bunda, nem volt megbeszélve konkrétan. A mérkőzés után viszont felvettük a pénzt. A Debrecen, azt hiszem, hatszázezer forintot küldött nekünk, és azt a meccs után Sallai Sanyi átvette, és kiosztotta. (…) Ha jól tudom, huszonöt órával a beismerő vallomás után engedtek ki.”
Jellemző az Újpest akkori formájára, hogy még az erősen tartalékos honvédek (Disztl Péter – Szíjjártó, Disztl László, Csuhay, Sass – Varga István, Csehi, Romanek – Gregor, Zircher, Füle) is győzni tudtak 1-0-ra a Megyeri úton.
Kollégámnak a Népszabadságban a szezon elején volt olyan érzése, mint nekem a tizenkettedik fordulóban a negyedik kerületben. „Az újpestiek a fantomcsapatukkal játszottak nemrégiben a Konsumex Kupán, állítólag akadt olyan lila-fehér szurkoló, aki öt játékost is felismert – írta. – A bajnoki rajtra több sérült felépült, ám így is lesz olyan a csapatban, akinek be kellene mutatkoznia a nézőtéren.”
A Konsumex előkészületi négyes tornáját a Fáy utcában rendezték, és győzött az a drezdai Dynamo, amelyben szerepelt a százszoros válogatott Ulf Kirsten – 49 meccset az NDK, 51-et az egyesített Németország csapatában játszott –, valamint a 23+51-szeres válogatott Matthias Sammer, aki 1996-ban Aranylabdát kapott, miután egy ponttal (144-143) megelőzte a fenomén brazil Ronaldót. Amúgy az égvilágon semmiben sem előzte meg, sőt…
Nem csak Újpesten adódtak szarvashibák.
Igaz, ott halmozottan jelentkeztek. Mindjárt az első fordulóban Brockhauser kapus beszedett két potyát, a korábbi 31-szeres kispesti válogatott Varga József pedig haza akarta fejelni a labdát, de a kifutó Brockhauser fölött a hálóba juttatta azt. Nyert az ETO 4-2-re Megyeren. Majd Tatabányán fél óra elteltével Kozma Istvánt, míg a hajrában Katona Györgyöt állította ki Kovács játékvezető, s kilenc emberrel kivételesen elfogadható volt a 0-1.
A piros lapok azért is érzékenyen érintették a lilákat, mert tömegesen sérültek meg a játékosok – Kecskés Zoltán, Kovács Ervin, Schneider István, Schróth Lajos, Steidl Sándor, Szlezák Zoltán –, így a Videoton elleni mérkőzés napján az az értesülés látott napvilágot, hogy „Göröcs edzőnek egyelőre fogalma sincs, hogyan áll fel együttese”.
A toldozott-foldozott csapat 3-2-re kikapott úgy, hogy a fehérváriak már 3-0-ra is vezettek, és Göröcs felajánlotta lemondását Hólya István klubelnöknek, ám az elöljáró nem fogadta el az újpesti legenda visszalépését. Így aztán nagy találkozó volt az Üllői úton abból a szempontból, hogy a ferencvárosi szakosztályt Albert Flórián igazgatta, míg a lila-fehéreket Göröcs „Titi” edzette. Az FTC simán 3-0-ra nyert, és amikor Veszprémben is vereséget szenvedett az Újpest (1-2), Göröcs visszavonhatatlanul leköszönt, mondván: „Én itt már nem segíthetek.”
Jött helyette Varga István, aki nem volt újpesti legenda, viszont nagyokat mondott. Amikor az izlandi Akranest 0-0-lal és 2-1-gyel sikerült kiejteni az UEFA Kupából, a tréner megjegyezte: „Nem értem, miért gúnyolódik a sajtó, hiszen győzött és továbbjutott a csapat.” Amúgy ez volt az idény első újpesti sikere (ezer néző előtt),
A tizenhatodik fogadta a tizenötödiket, a változatlanul nyeretlen Újpestről meg így szólt a kommentár: „Hétről hétre a klub múltjához méltatlan, rettenetes játékot nyújt az együttes.”
Végre aztán a ZTE ellen megtört a jég (2-1), Steidl és Kozma révén húsz perc után 2-0-ra vezetett az Újpest. Kozmát és Kovács Ervint a válogatott keretbe is meghívta Mezey György szövetségi kapitány, akiről manapság úgy írnak, mintha köze sem lett volna a megrázó mexikói vb-kudarchoz, jóllehet annak első számú felelőse volt, ahogyan az 1986 tavaszáig sikeres válogatottat is ő építette fel.
A visszatért Mezeynek várnia kellett a névsor kihirdetésével, mert törzsgárdistáit sorra fogták el a kivezényelt rendőrök. Végül hét újoncot invitált a címeres mezesek közé, közülük Balog „Róka” Tibor, Bordás Csaba, Fischer Pál, Máriási Zsolt és a sokoldalú tehetségéhez képest csak közepes pályát befutó Márton Gábor addig nemhogy a nemzeti csapatban, de még a keretben sem tűnt fel.
Az újpestiek végül a kilencedik helyen zárták a bajnokságot, ezzel a gárdával: Brockhauser (25 meccs) – Szélpál (27), Kovács Ervin (17), Szlezák (18) – Herédi (19), Kozma (29), Szabó (27), Kecskés (17) – Schróth (18), Kénoszt (21), Balogh (22). Szerepelt még Steidl (15), Klink, Kósa, Süveges (14–14), Katona (13), Huszárik, Temesvári (12–12), Eszenyi (11), Vojtekovszki (10), Bácsi (8), Schneider, Varga (7–7), s ahogyan a stáblistákon írják: …és sokan mások.
E labdarúgók közül a gömbölyded Bácsi Sándor derültséget keltett 1989 őszén Sevillában, amikor a spanyol–magyar találkozón (4-0) Bicskei Bertalan szövetségi kapitány becserélte őt.
A Sanchez Pizjuan stadion 70 ezer nézőjének körében az a vicc járta, hogy „vb-selejtezőre jöttünk, nem kövérek–soványak meccsre”. Schróth ellenben rövid időre meghódította Spanyolországot: miután a hat évig az ibériai országban védő Szendrei József bedumálta Cadizban, első bajnoki mérkőzésének első percében győztes gólt szerzett a Tenerife ellen 1990. január 7-én (1-0). A helyiek azt hitték, a modern idők Sándor Károlyát igazolták le. Aztán kiderült, hogy Schróth nem Csikar: összesen tíz mérkőzésen 666 percet játszott a Cadiz együttesében.
Annak idején az újpesti nézőátlag tíz esztendő alatt 8235-ről 4440-re csökkent. Ám az 1978-79-es évadban még ez volt a leggyakoribb lila-fehér összeállítás: Rothermel vagy Tóth Zoltán (17–17 meccs) – Kolár (26), Dunai III (32), Sarlós (20), Tóth József (33) – Kardos (26), Tóth András (28) – Fazekas (34), Törőcsik (34), Fekete (33), Nagy (21) vagy Zámbó (20).
Lehet tűnődni, a hetvennyolcas és a nyolcvannyolcas vagy a nyolcvannyolcas és a mostani csapat között nagyobb-e a különbség. Adalék a mérlegeléshez: 1990-ben bajnok lett az Újpest. Ez azóta csak egyszer, 1998-ban fordult elő.
De még a Géniusz vetélkedőben is komoly eséllyel indulhatna az, aki hibátlanul felmondja az újpesti összeállítást.