Hogy mást ne mondjak, a már az idő tájt is roppant találékony MLSZ-vezérkar kiötlötte: döntetlen esetén tizenegyes-rúgások határozzanak a győztesről. Ennélfogva a Megyeri úton ezt rögzíthették az őszi szezon végén:
A számsor azt jelentette, hogy a lilák háromszor nyertek a 90 perc alatt, továbbá egyszer sem győztek, ellenben háromszor kikaptak tizenegyesekkel (ilyen vereség esetén egy pont járt a kárvallottnak), és kilencszer alulmaradtak.
Hatszor az első hét fordulóban. Csak a Vasassal ikszeltek, de a ráadásban akkor is veszítettek, mert az egyik András, Szabó, az utolsó tizenegyest szinte feladta a másiknak, az angyalföldi Babócsynak. Amúgy a hajdanán szintén nagy hírű Vasast 1988-ban nem volt kunszt megállítani, mert a piros-kékek tök utolsókként zárták az őszt, Békéscsabán 2-7-es szégyen érte őket, és csak azért nem estek ki, mert az osztályozó kilencvenedik percében a szegedi Szabó Gyula felejthetetlenül beleütött Komjáti András beívelt labdájába, és a Csávónak becézett Szabadi László a hálóba gurította a szegedi hátvédtől ajándékba kapott tizenegyest (1-0).
Mondom, egészen ritka bajnokság volt az.
