A sztereotípiák meghazudtolója, Sandro Tonali igenis az olasz futball jövője

Sandro Tonalit a legutóbbi szezon végére a legtöbben leírták. Az első, a szélesebb nézőközönségnek is feltűnő bresciai remeklések óta terhes jelzőket és nehéz billogokat hordoz magával, így miután az első szintlépése befuccsolt, természetesen sokan elkönyvelték soha volt ígéretnek, aki nem tudja majd beváltani a hozzá fűzött reményeket. Még mielőtt nagyon mélyen belevájunk a témába: tényleg annyi párhuzamot, anekdotát hoznak fel vele kapcsolatban, hogy játszhatunk egy bingó játékot az olvasás során. Néhány ezekből kulcsfontosságú, így én sem fogom tudni kihagyni – ha így lesz, azt zárójeles megjegyzésben jelzem; meglátjuk összejön-e egy sor.

Szóval, vissza Milánóba!

Tonali debütáló éve valóban nem alakult jól.

Messze nem tudta beverekedni magát a kezdőcsapatba, ráadásul, ha pályára is került, elégedett sem ő nem lehetett magával, sem Stefano Pioli vele. Az azonban, hogy az irányába mutatott türelem végül rózsát termett az idén és, hogy a beilleszkedésének köszönhetően miféle labdarúgót nyert magának a Milan, sok mindent elárul az olasz foci és a Serie A trendjeiről. Kezdjük annál, mi okozta előző évben a szenvedését: végletesen elveszettnek tűnt.

Kreativitás csakis nyugalomból eredhet a futballpályán

A mindenkiben ott lakozó motivációs tréner most kanalat-tányért eldobva tiltakozna, de akkor is ez az igazság: Tonalinak komfortzónára volt szüksége. Értve ezt térben és időben egyaránt. A 2020/21-es évadban pontosan úgy nézett ki, mint az új munkahelyére belökött, pályakezdő egyetemista. Se a dolgát nem tudja, se azt, merre szabad mozognia az épületben; annyi az új ember, hogy inkább mindegyiket elkerüli, amikor pedig a főnök felmenti egy órára a munka alól, és kiküldi bélyeget venni, boldogan veszi a kabátját. Apró dolgokon észre lehetett venni a benne rejlő zsenialitást, de összességében káosz uralta a játékát. És hát valljuk be, olyan valakinél, akit a következő évtized nagy szervezőjének, igazi középpályás-hadvezérnek tartanak, na meg a csapata labdabirtoklásának alapkövét képezné… – ez nem túl ideális helyzet.

Ehhez képest az elmúlt két hónapban, mintha kicserélték volna. Az rendkívül érdekes jelenség, hogy ettől függetlenül továbbra sem olyan jellegű origó pontja a Milannak, mint mondjuk Jorginho az olasz nemzeti együttesnek (amikor együtt szerepeltek az Azzurriban, Tonali akkor is 8-asként játszott). Abban, hogy egy duplaszűrő/dupla 6-os része, nincs változás; abban viszont, hogy milyen feladatkört kell ellátnia, illetve, hogy ez mennyire letisztult, óriási.

Remekül kiegészítik egymást a párjával, Franck Kessiével; az elefántcsontparti sokkal gyorsabb és az ellenfelek kapujára sokkal veszélyesebb, kifejezetten jól érkezik a második hullámban. Ha a Rossoneri támad, Kessié a támadósor mögül irányít – míg, ha labdát veszítettek, és letámadásba mennek át, az esetek többségében ő csatlakozik a csatárok mellé negyedikként. Tonali feladata az első esetben a pálya középső harmadában folyamatosan passzopciót jelenteni a labdamenetek és a fordítások számára – emellett a sokszor egészen megdöbbentően bátran előre mozgó Davide Calabria mögött nyíló jobb oldalon fedezetet játszani. Presszing közben is hasonló az elvárás; általában ő az, aki igyekszik a középen felpasszolt átadásokat lefülelni, illetve az ellenfelek tízeseit vagy visszalépő csatárait a fedezőárnyékával elzárni.

Ez a felosztás tökéletes. Tonali

egyik legfontosabb erénye a térészlelése.

Tankönyvi módon szkenneli az őt körülvevő környezetet, már-már pirlói magasságokban (eddig bírtam, bocsi: bingó!). A lehető legtöbb alkalommal néz körbe, folyamatosan tudja, hogy a csapattársak és a vetélytársak merre mozognak. Így az is kiválóan illeszkedik hozzá, hogy akárcsak egy Napóleon-kori hadvezér, tisztes távolból kövesse az eseményeket, aztán, ha kell, bevesse a Gárdát (vagyis önmagát). Ahogyan az is, hogy inkább takarítson és a leolvasott passzokat kelljen levadászni. Ez tavaly sokkal inkább zavaros képet mutatott; ő is megértette, Pioli mit akar tőle, miképpen a tréner is formába öntötte a szerepét. Komfortzóna; tudja, mit kell tennie, tudja, hogyan lesz képes elvégezni a feladatot, így stabil alapokra épülhet a focija.

Két kulcsfontosságú tényezőhöz kellett még hozzászoknia a Bresciában töltött évek után. Mostanra azt látni, hogy nem stresszeli az, ha nem kéregeti el folyamatosan a labdákat. Hagyja, hogy járjon a labda, és ha egy támadás anélkül bontakozik ki, hogy nála is megjáratnák a játékszert, azzal nincs semmi probléma. Ő felveszi a pozícióját, és ha cselekedni kell, hiba nélkül végrehajtja a teendőt. De nem görcsöl azon, hogy részt vegyen a labdabirtoklásban. Ez bolondságnak tűnhet, de valójában sarkalatos elfogadás; fehér-kék mezben Tonali a teljes keret, tehát 32 játékos érintéseinek 10 százalékáért volt felelős; ezen felül a 2020/21-es Serie A évad minden kilencedik bresciai passza az ő csukájától indult. Ezek irgalmatlan magas mutatók. Az a csapat teljes mértékben ráépült, nem lehetett könnyű feldolgozni, hogy egy meglehetősen csökkentett szerepkörben is hasznos alkatrésznek érezze magát. Ehhez csatlakozik szorosan az ex-klubja és a vörös-feketék taktikája, hozzáállása közötti differencia. A Brescia kifejezetten direkt futballt játszott, ennek megfelelően az átadásainak 32 százaléka 30 yardnál (kb. 27 méternél) hosszabb utat járt be; ez a szám az első milanos szezonjában 17 százalékon állt, míg a jelenleg futó idényben 22 százalék. Tonali passzrepertoárja roppant mód lenyűgöző, és most is fontosak a megnyújtott átadásai. Minden szituációban meg kell választania, hogy egy rövid passz, egy visszafordulás vagy esetleg egy előre lőtt indítás viszi-e közelebb az együttesét egy befejezett támadáshoz. Márpedig ez a kiválasztási képesség tanulási folyamat végén alakult ki. Egy egyéves „tanfolyam” során.

Olaszországban máshogy telik az idő

Bár ez a trend megfordulni látszik és az öt topliga közül sem a Serie A-ban a legmagasabb átlagéletkor (La Liga: 27,5 év), Tonali példája jól mutatja az olasz labdarúgás gerontofíliáját. Míg a Bundesligában vagy a Ligue 1-ben maximális bátorsággal mernek bedobni egy-egy fiatal játékost, Itália tradicionálisan nehéz terep az ifjoncok számára. Ha a lerakott teljesítmény nem egyenlő a nekik adott játékidő kockázatával, akkor nem nagyon kapnak majd lehetőséget – miközben ez azért elég gyakran előfordul egy tinédzserrel. És hát, amennyiben nem töltesz elég játékpercet a zöld gyepen, a fejlődésed is lelassul. Így áll elő az a helyzet, hogy a szigetország tehetségei sokszor 23-24 éves korukra válnak kiforrott sportolóvá.

Bár Ismael Bennacer idény eleji sérülése közrejátszott, éppen ezért olyan örömteli, hogy hősünk nevét rendszeresen megtaláljuk a Pioli által kiküldött kezdőcsapatban. „Már” 21 éves – sehova sem rohan, de pontosan ez az az életkor, amikor az utolsó ecsetvonások felkerülnek a festményre. Abban, hogy milyen focista válik valakiből, mérvadók a véglegesen felnőtté válást megelőző hónapok.

Így érkezünk el egy másik fiatal olasz középpályáshoz. Ahhoz, aki Tonalival karöltve meghatározza majd az Azzurri előtt álló éveket, és ahhoz, akivel párhuzamban hibátlanul levezethető, mivé változtak az egykori registák, medianók, mezzallák és trequartisták.

Imádni való volna, ha klubszíntéren is csapattársak lennének, de egymás riválisainak is elmennek majd

2026, Derby della Madonnina. A szalagcímek arról szólnak, hogy a válogatott két motorja közül vajon melyik kerekedik felül, és melyikük juttatja győzelemhez az övéit. Reálisan ez is megtörténhet.

Ugyan az a ballépés nem Paolo Maldini ténykedésének bűne, Tonali árának kifizetése előtt (kölcsön+opcióval jött, a nyáron kellett érvényesíteni a vásárlási jogot) a Milan legendás védője meríthetett inspirációt Manuel Locatelli elengedéséből. A tanulság ugyanis egyértelmű; a Juventus böngyör hajú irányítója az Atalanta akadémiájáról érkezett a szomszéd városba 16 évesen, s a Serie A-ban is a milánóiak színeiben mutatkozhatott be 2016-ban. A kezdés nem alakult rosszul. A 2016/17-es évad első felében elég sok esélyt kapott, a nyolcadik mérkőzésén meg olyan győztes dugót akasztott a Juventusnak, amitől mind a mai napig visszhangzik a San Siro. A bizalmat mindazonáltal szűkmarkúan mérték; a viharos edző-, igazgató-, és tulajváltások közepette előbb a perifériára szorult, majd 2018-ban távozott a Sassuolóhoz. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele. Egyre növekvő játékperceket kapva a múlt évre már Roberto De Zerbi együttesének legfontosabb elemeként tűnt ki a bajnokságból.

Maldini pontosan felismerte, mekkora értéket birtokolnak, és

Tonalinál már nem követte el azt a hibát, amit az elődei Locatelli esetében igen.

Utóbbi nemrég úgy fogalmazott, „különböznek a jellemzőink, és tudnánk együtt szerepelni; Mancini mesteré a döntés ez ügyben”. Azzal nem is érthetnék jobban egyet, hogy egymás mellett is páratlanul megférnének. De rettentően hasonló futballisták. Annak az új hullámnak a két prominens képviselőjéről van szó, amely az olasz középpályások karakterisztikájában következett be.

A Serie A taktikai érettségét és kidolgozottságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy mennyire specifikus szerepkört írnak le az általuk használt pozíciós kifejezések. Mediano: egy igazi melós, magát a többiekért feláldozó védekező-középpályás – egy verőember. Regista: az építész, a tervező, a tempó diktálója – a mélységi irányító. Trequartista: a középpályás sor előtt, de a csatárok mögött helyezkedő, utolsó passzokat kiosztó művész. Mezzalla: előre- és hátrafelé is hasznos, sokat futó box-to-box KP. Hogy miért keverem bele ezeket Tonali és Locatelli „ügyébe”? Mert ők mutatják; felejtsük el ezeket a fogalmakat.

Mindenhol észrevehető, hogy korábbi posztok olvadnak össze, és hogy a modern labdarúgónak már nem egyetlen kötelezettséget kell cipelnie a vállán. Minél összetettebb, több pozícióban megfordulni képes fickókra van szükség. Az éveken keresztül mélységi irányítónak imádkozott Marco Verratti is efféle trendbe illeszkedett, de ők ketten már kétségtelenül ennek a követelménynek a leképezései.

Tonalit mindenki az idős „regista-Pirlo” (bingó!) utódának vizionálta, ahogyan Locatelli is meg-megfordult itt a Sassuolóban. De többek ők az „egyszerű” irányítónál. A Juventus üdvöskéjének brutális a munkabírása, s bár nem adatott neki olyan áldott és szemérmetlen szerelési készség, mint Alessandro Nestának, tisztesen helyt tud állni ebben is. Ezen kívül a progresszív passzokban és a labda előre vitelében is káprázatos. Milanos „ellenlábasáról” úgyszintén elmondható ez utóbbi – progresszív és a támadóharmadba eljuttatott passzok, illetve labdavezetések terén kísértetiesen hasonló statisztikát találunk a nevük mellett. Az akcióból, nem pontrúgásból (Tonali inkább ezekből mazsolázik) megteremtett helyzetek terén Locatelli mutat fel többet – de védekezésben Gattuso örököse (bingó!) felé dől a pálya. Merthogy Tonali nem A Futballgondolkodóról, Pirlóról, hanem az ő elválaszthatatlan párjáról, Rino Gattusóról mintázta magát. Ez meg is látszik defenzív téren.

Amiben vitathatatlanul mások, az a cselezéseik természete. Nem akarok még egy párhuzamot megnyitni, mert ez amúgy a játékosok egészét tekintve a legkevésbé sem állná meg a helyét, de a világverő Barca középpályás-triójának ismertsége könnyen megérthetővé teszi a különbséget.

Tonali labdavezetései és cselei Iniestához hasonlóak.

A labda lábakhoz közeli cipelése, sok kis érintés, kis zsebekből való kiforgás, aztán elfutás. Locatelli ezzel szemben inkább Busquetsre hajaz: nem bokából oldja meg, hanem testcselekkel, a csípője orientációjával. Annyiban igényel kiegészítést a hasonlat, hogy sebesség terén viszont fordított a helyzet: előbbi lenyűgöző gyorsaságát már a nyári Európa-bajnokságon is megcsodálhattuk.

Olyanok ők, mintha egy registát és egy mezzallát gyúrtak volna össze. Nem egyszerű, modern mindenesek, hanem komplex középpályások, tagadhatatlan irányítói vénával.

Locatelli tavaly lőtte fel magát a legmagasabb szintre – Tonalinak korban ez kicsit előbb sikerülhet, ha úgy folytatja, ahogyan eddig. Nem csupán azért örömteli, hogy megtalálta a komfortzónáját, mert ezzel a Milan minden összecsapáson számíthat egy stabil alapra. Az így begyűjtött önbizalma tovább löki az extra felé. Szabadrúgásból és letámadás közben szemfülesen ellopott labdából is szerzett már gólt, ahogyan hosszú sprintek és bátor távoli lövések is előbújtak már a zsákból.

Végre valahára gyökeret eresztett.

Most meglátjuk, mi virágzik majd ki a lombkoronán.