Sandro Tonalit a legutóbbi szezon végére a legtöbben leírták. Az első, a szélesebb nézőközönségnek is feltűnő bresciai remeklések óta terhes jelzőket és nehéz billogokat hordoz magával, így miután az első szintlépése befuccsolt, természetesen sokan elkönyvelték soha volt ígéretnek, aki nem tudja majd beváltani a hozzá fűzött reményeket. Még mielőtt nagyon mélyen belevájunk a témába: tényleg annyi párhuzamot, anekdotát hoznak fel vele kapcsolatban, hogy játszhatunk egy bingó játékot az olvasás során. Néhány ezekből kulcsfontosságú, így én sem fogom tudni kihagyni – ha így lesz, azt zárójeles megjegyzésben jelzem; meglátjuk összejön-e egy sor.
Szóval, vissza Milánóba!
Messze nem tudta beverekedni magát a kezdőcsapatba, ráadásul, ha pályára is került, elégedett sem ő nem lehetett magával, sem Stefano Pioli vele. Az azonban, hogy az irányába mutatott türelem végül rózsát termett az idén és, hogy a beilleszkedésének köszönhetően miféle labdarúgót nyert magának a Milan, sok mindent elárul az olasz foci és a Serie A trendjeiről. Kezdjük annál, mi okozta előző évben a szenvedését: végletesen elveszettnek tűnt.
Kreativitás csakis nyugalomból eredhet a futballpályán
A mindenkiben ott lakozó motivációs tréner most kanalat-tányért eldobva tiltakozna, de akkor is ez az igazság: Tonalinak komfortzónára volt szüksége. Értve ezt térben és időben egyaránt. A 2020/21-es évadban pontosan úgy nézett ki, mint az új munkahelyére belökött, pályakezdő egyetemista. Se a dolgát nem tudja, se azt, merre szabad mozognia az épületben; annyi az új ember, hogy inkább mindegyiket elkerüli, amikor pedig a főnök felmenti egy órára a munka alól, és kiküldi bélyeget venni, boldogan veszi a kabátját. Apró dolgokon észre lehetett venni a benne rejlő zsenialitást, de összességében káosz uralta a játékát. És hát valljuk be, olyan valakinél, akit a következő évtized nagy szervezőjének, igazi középpályás-hadvezérnek tartanak, na meg a csapata labdabirtoklásának alapkövét képezné… – ez nem túl ideális helyzet.
