FIFA – futballszimbióta vagy a sportág élősködője?

Amikor picit több, mint két héttel ezelőtt kiderültek a játék értékelései (ha valaki nem tudná; minden focista 1-től 100-ig terjedő „ratinget” kap, az egyes, posztonként változó tulajdonságainak osztályozása alapján) és a ligák, a klubok, illetve a labdarúgók közösségi médiafelületeit elárasztották az ezt tárgyaló és reklámozó marketinganyagok, egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben: én ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy nem veszik észre. Nem hiszem el, hogy nem látják a keblükön melengetett kígyót. Olyan szervilis könnyelműséggel szolgálta ki a gyártó EA Sports igényeit minden szereplő, mintha egy szimpla, hétköznapi – nyilván sokat fizető, ennél fogva fontos – partner termékét népszerűsítenék. A bajnokságok adminjai beszabadították a névtelen profilokat a kommentmezők közé, arról vitatkozni, hogy XY mégis miért nem 86-os, miért csak 83-as. A játékosok jóízűen nevetgéltek vagy keserű szájízzel mérgelődtek a saját számaikon. A csapatok pedig a legnagyobb világsztárjaikat ültették a kamerák elé szórakozni.

A különféle állat- és növényfajok természetben való együttélése igen mélyen kutatott, jól ismert szakterület a biológiában. A legszorosabb nexusok legérdekesebb fajtája a szimbiózis; ekkor kettő vagy több faj azért köti össze az életét, hogy olyan környezetet teremtsen vagy olyan tápanyagokat adjon át, ami a másiknak az életben maradást garantálja. A legklasszikusabb példák a fák gyökérzetén élő nitrogéngombák; míg a kalauzhalak saját cápatársat választanak, amely megvédi őket más ragadozóktól, cserébe a zebramintás uszonyosok férgektől és a foga közé ragadt ételmaradékoktól szabadítják meg a nagyfőnököt. Ha már ennyire belecsúsztunk a natgeózásba, hadd mondjam el a legkedvesebb példát is: a Némó nyomában után minden gyerek kedvencévé váló bohóchalak számára az anemóna nevű tengerirózsa nyújt szállást, otthont és védelmet – a narancs-fehér kisállat ürüléke eközben „trágyázza” a növényt.

Azt a kapcsolatot azonban, amely csak az egyik fél javát szolgálja, nem szimbiózisnak hívják. Ez az élősködés. Azt, aki ebből hajt hasznot, parazitának nevezik.

Számtalan hasonlattal élhetnénk; az emberi testben is nagy mennyiségben élnek veszélyes gombák milliói, melyeket más mikroorganizmusok tartanak kordában. Az élősködés egyik általános trendje, hogy a gazdatest előnyeit kiaknázva a paraziták zöme nem öli meg a szenvedő félt. Mégis találunk olyan relációt, amely végül a kihasznált élőlény pusztulásával ér véget.

Ettől rettegek.

Tengernyi FIFA-tornát rendeznek nemhogy éves, még napi szinten is. Élőben követhetők, mi több, fogadni is lehet már rájuk. Nem egyszerűen a szerencsejáték alapját képezik: a fogadási cégek zászlóshajója az e-sportokkal folytatott hazardírozás elfogadtatása. Ami ennél is fontosabb; ezek a versenyek 8, 10 vagy 12 perces (létezik más lebonyolítású verzió, de ez a leginkább megszokott) mérkőzések sorozatából állnak össze.

Florentino Pérez egy rahedli kérdésben van totálisan vakon, a Szuperliga elbukásakor hangoztatott, korunk átlagnézőjének fogyasztási szokásaira vonatkozó kiszólása mindazonáltal a valóságon alapszik. A Real Madrid elnöke szerint ideje volna elgondolkodni a 60 perces összecsapásokon, mert ennél hosszabb időtartam követésére nem alkalmas a 21. század embere.

Kapcsolódó

Döntés a Szuperliga-vitában – ez nagyobbat szólhat, mint a Bosman-szabály

Van-e joga ellehetetlenítenie a versenytársait egy nemzetközi szervezetnek, sérti-e mindez az EU-s alapelveket?

Magával a felvetéssel kapcsolatban rögzíteném: a fociközvetítések (mármint a ténylegesen helyszínről érkező képek) ósdi tákolmányok, amelyeken a minden évben lehelyezett plusz egy kamera nem javít. Pérez megoldása helyett

információk tömkelegével bombázó applikáció szükségeltetne.

Az, hogy hallhassuk az edzőket vagy, hogy kikerüljenek a VAR-üresjáratok. Pörgősebbé, feszesebbé, modernebbé varázsolt látvány.

Csakhogy kár tagadni azt, hogyan nézzük a meccseket. Kizárólag a saját példámból kiindulva; én elképesztő perverz vagyok, hetente akár 12–14 óra élő (!) focit is fogyasztok – ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, ez idő alatt végig a képernyőt nézem. A telefonomra állandóan rá-rápillantva, statisztikákat böngészve, vagy éppen a twittert pörgetve. Élnék azzal a sanda gyanúval, hogy te is hasonló stílusban nyomod.

Ha eleve ettől szenvedünk, mennyit segíthet vajon, hogy több generáció szocializálódik napi 15-20 darab, 8 perces adok-kapok ütközeten, amely mindemellett gyakorta 4-5 gólt is hoz?!

Utóbbi szintén óriási baj. Nem akarok boomerkedni, mert szekérderéknyi erénnyel bír a FIFA, és fantasztikus szórakozást képes nyújtani. De semmiféle valóságtartama nincs. A félidőnkénti 7-8 támadás – nyilván majd’ mind ziccer – és az az elképesztő szétszakítottság, ami a játék csapatait jellemzi, még a kézilabdától is olyan távol áll, mint Makó lovag Jeruzsálemtől, nemhogy a labdarúgástól. Nem különbözik a szerkezet védekezésben és támadásban, mert azok a csapattársak, akiket nem irányítunk, nem a mi pozíciónkhoz megfelelően helyezkednek. Azt kivéve, hogy, mondjuk, a védekező középpályások inkább a stabilitás megtartására koncentráljanak vagy agresszívan próbáljanak labdát szerezni, nem adhatók utasítások. Bár a hírek, illetve az EA Sports ígéretei szerint az idei kiadvány nagyot lépett előre ebben a tekintetben, az általunk éppen nem irányított játékosok mozgása a nullához konvergál; a kis fickók nem nagyon szeretnek beindulni vagy egy igazi gárda működéseit lemásolni. Ellenben lehetséges helyből, kifordított belsővel 25 métert passzolni.

Piszlicsáré balgaságnak tűnhet ezeknek a felsorolása, és azt mindenképpen meg kell adni, hogy lévén ez az elvárás a játékkal szemben, realitás terén sokat javult a helyzet. Ám messze nem eleget – és ez nem tűnik el nyom nélkül. Akkora az olló, hogy szinte két külön sportról beszélünk, de látszólag ez a sportág vezetőit a legkevésbé sem zavarja.

Gondolom, abban bíznak, hogy milliók hobbijának hatása úgy párolog el a levegőbe, mintha mi sem történt volna.

Félreértés ne essék, a FIFA egy termék a piacon. Egy terméket el akarsz adni, egy terméket úgy formálsz, hogy az a vevők szemében még édesebb, még cukrosabb, még fogyaszthatóbb legyen. Nem várom el az EA-től, hogy erkölcsi döntéseket hozzon – a kapitalizmus nem így működik. Ráadásul bármilyen kellemetlen és húsba markoló is, az az igazság, hogy ez a portéka önmagában is megállná a helyét; ha húsz év múlva már senki sem járna meccsekre, senkit sem érdekelne, ahogyan 22 férfi/nő 90 percen keresztül rohangál egy búzatábla méretű pályán, a FIFA-val akkor is játszanának. Sőt nyilván minden addiginál többen. Márpedig így gyakorlatilag az lenne a gazdaságilag logikátlan döntés, ha a felvetéseimnek megfelelően változtatnának.

Az fáj, hogy rengeteg kérdésben szolgált már megváltással ez a játék, így tűnhetett szimbiótának. 2015-ben kerültek női válogatottak a választható opciók közé, és bár klubcsapatot sajnálatos módon azóta sem lehet irányítani, ez akkor is emancipáló jellegű újításként vonulhat be a történelemkönyvekbe, ami szélesebb publikumhoz juttatta el focisták nevét, játékstílusát és személyiségét.

A másik kiemelendő jelenséget felületesen érintettük már. Abban, hogy 2021-ben a különböző felállások hétköznapi fogyasztók számára is könnyen elképzelhetők és megérthetők, elévülhetetlen érdemei vannak a FIFA-nak. A változtatgatásuk hosszú ideje képezi a funkciók részét, így az emberek a saját kis együtteseiken keresztül tapasztalhatták meg, hogyan rajzolódnak ki ezek a pályán. Hogy a csapatrészek miben különböznek, mondjuk, a 3-4-3 és a 4-3-3 között. Az állítható taktikai utasítások csekélysége, a játék fázisainak szét nem bontása, vagy a kollektív működés (értve ez alatt beindulásokat, háromszögeléseket, visszalépéseket és az efféle – teljesen alapvető –, a legalacsonyabb színvonalú megyei bajnokságokban is megtalálható mozgásokat) hiánya összességében viszont

lebutítja a játékosok tudását.

De tagadhatatlan, hogy azok a taktikai elemzések, játékelméleti fejtegetések, amelyek itt a Sport24-en is gyakorta vendégeskednek, a nélkül, amit a FIFA enged, csupán nagyon-nagyon szűk rétegnek lennének befogadhatók.

A veszélytelen, aranyos kis bohóchal hosszútávon azonban a Pókember képregényekből megismerhető, emberevő „szimbióta” űrlénnyé változik. És nem a megváltást hozza el, hanem a préda asszisztálása mellett túlnő a szerencsétlenen, akit kiszipolyozott.

Hibásként mégsem a FIFA-t nevezném meg, hanem a valódi futballszervezeteket. Egészen egyszerűen felelőtlenség nem észlelni azokat az apró szúrásokat, amiket a játék minden egyes újabb verziója, az ehhez felvásárolt PR-anyagok és az ezáltal behalászott felhasználók döfnek a labdarúgás bordái közé. Ha meg ez nem gondatlanságból elkövetett öngyilkosság, hanem szimplán szemet hunynak a következmények felett, hiszen azok úgyis a jövő problémái – az még tragikusabb. A csapatoknak nem kéne megelégedniük a dollárokkal teletömött pénzeszsákok spájzba dobálásával. Feltételeket kellene szabniuk a készítőknek, és kontroll alatt tartani azt, hogy ennek a platformnak a prizmáján át mégis milyen kép jön létre arról a sportról, amin alapul. Ez a mosópor ugyanis nem egy árucikk a száz közül. Ez nem egy repülőtársaság, egy utazási iroda vagy valami forradalmi elektronikai cikk. A FIFA a profi futball esszenciális része.

Bár visszamenőlegesen nehéz megvizsgálni, mert az alkotók nem igazán transzparensek az eladási számokkal kapcsolatban, a folyamatos fejlődés egyértelmű. Míg a FIFA 10 még csak 10,7 millió vevővel büszkélkedhetett, a FIFA 15 már 18 millió eladott darabbal zárt. A sorozat legutóbbi, teljes egészében elérhető epizódja (a FIFA 22 nemrégiben debütált) a FIFA 21, amely az Electronic Arts első negyedévének hivatalos pénzügyi riportja alapján 31 millió játékost számlált. Sokan évről-évre megveszik a legújabb kiadást, így nem minden vásárló frissen bevonzott kuncsaft. De a számok emelkedése nyilvánvaló.

A foci parazitája csak zabál és zabál. Ha nem vigyázunk, akkor egészen addig, míg fel nem falja az anyatestet.