A gólok megvoltak, de lehet bukásnak nevezni Ronaldo juvés éveit?

Ronaldo távozása a Juventustól tulajdonképpen három hónapja kész tény. A legutóbbi szezon utolsó előtti fordulójában, az Inter ellen Andrea Pirlo lecserélte a büntetőt rontó támadót, az utolsó körben pedig nem is lépett pályára, aztán pedig kiposztolt egy – sokak által igencsak önzőnek és öncélúnak gondolt – búcsúüzenetet az Instára.

Közben levideózták, ahogyan tekintélyes flottáját elköltözteti torinói villájának garázsából, így a portugálok Európa-bajnoki kiesése után tulajdonképpen csak egy kérdés maradt: talál-e valakit a Juve, aki ki tudja – és főleg: ki akarja – fizetni CR7 súlyos bérét. Végül a Manchester United lett a régi-új csapata.

Fontos tényező, hogy a Juventus sem akarta megtartani a játékost. Ennek okairól, illetve az egész Juve-Ronaldo házasságról korábban már írtam, ezért ezt most nem írnám le újra. Annál is inkább, mert ezen a napon van fontosabb téma is, mint a Juventus klubépítése.

Hogy lenne ez bukás?

Ronaldo 134 meccsen 101 gólt szerzett a Juventusban, ezzel röpke három évad alatt a klub történetének 13. legeredményesebb játékosa lett. Nyert két bajnoki címet, egy Olasz Kupát, egy Szuperkupát, az utolsó évében pedig végre a gólkirályi cím is összejött, nem is szerény terméssel: 29-szer talált be. Tavaly kettővel többet lőtt, de az nem volt elég az európai aranycipős Ciro Immobile legyőzéséhez.

Ha a fenti adathalmazhoz hozzátesszük, hogy Ronaldo már 33 éves volt, amikor Torinóba szerződött, bődületes sikerről kellene beszélnünk. Nem ok nélkül lángolt fel azonban a vita – immár sokadszor – azzal kapcsolatban, hogy összességében milyen is a globális hatása csapatai támadójátékára, a vele együtt játszók teljesítményére, illetve az öltöző moráljára. Mert Ronaldónak, mint brandnek, bőven elég, ha a fenti statisztikákat fel tudja mutatni, de a Juventus kénytelen egészen más szemszögből nézni az eseményeket.

Legfőképpen azért, mert

a Juve engedte, hogy Ronaldo nagyobb legyen a klubnál.

Ez nagy szó, mert ilyet korábban senkinek nem engedett, és egyben mutatja Ronaldo abszolút kiérdemelt státuszát is. Ronaldo nemcsak úgy ült az öltözőben, hogy 30 millió eurós nettó bérével többet keresett, mint a rangsorban utána következő négy játékos összesen, de olyan előjogai is voltak, amelyek azonnal elszigetelték a csapaton belül.

Az olasz lockdown idején óriási botrány tört ki, amikor néhány játékos átment Weston McKennie-hez vacsorára, miközben Ronaldo nemcsak a városon belül bandukolt egyet a kedvesével, de Piemont határát is átlépte januárban, amikor az földi halandóknak szigorúan tilos volt.

A portugál világsztár 35. születésnapi bulijáról posztolt egy képet, amiből az derült ki, hogy a partin egyetlen Juve-játékos volt csak a meghívottak között: a csapat hivatalos hangulatfelelőse, a harmadik számú kapus, Carlo Pinsoglio.

De hol a BL-trófea?!

Amikor leigazolták Ronaldót, abban biztosak lehettek a Juventus vezetői, hogy a deal első részét szállítani fogja, és így is lett. Fél Délkelet-Ázsia Juve-mezekbe öltözött, a klub elérése a közösségi csatornákon óriásit ugrott, és a hirdetőkkel is jobb szerződéseket köthetett a klub. A Juventus, mint brand megkapta Ronaldótól, amit akart.

De volt a bevezetőben említett dupla szerződésnek egy másik része is: a BL-győzelem. A Ronaldo érkezése előtti három évben a Juventus kétszer is a döntőig jutott a Bajnokok Ligájában, de megnyernie nem sikerült a sorozatot. Logikus lépés volt a BL történetének legeredményesebb és legtöbbszörös győztes játékosát csatasorba állítani, még úgy is, hogy már harminchárom éves volt.

Ugyanakkor Andrea Agnelli és a Juve-agytröszt pontosan tudta azt is, hogy romlandó árut vásárolt. A csapat kulcsjátékosai közül többen is pályafutásuk vége felé közeledtek (Khedira, Matuidi, Chiellini, Mandzukic), és bár Ronaldo fizikai állapotát tekintve 25-nek sem tűnt, a klub vezetése tisztában volt vele, hogy a 2018-2019-es szezonban lehetett utoljára megnyerni a sorozatot ezzel a csapattal.

Nem is nézett ki rosszul a dolog, Ronaldo abszolút biztatóan kezdett, és első évében előhúzott a cilinderből egy klasszikus CR7-mutatványt is, amikor az Atlético Madrid elleni BL-nyolcaddöntőben 0-2-ről a visszavágón az ő mesterhármasával fordította meg a párharcot a Juve. Aztán az Ajax ellen az elődöntő már nem jött össze, de

arra mégis kevesen számítottak, hogy az Atléti elleni parádé marad Ronaldo egyetlen igazán fajsúlyos torinói emléke a BL-ből,

és a következő két évben a Juve nem éri el a negyeddöntőt sem. Pedig így lett.

Amikor véget ért az utolsó szezon, amelyben Ronaldóval BL-t nyerhetett volna a Juventus, rendkívül nehéz időszak köszöntött a klubra és a csapatra is. Maurizio Sarri, majd Andrea Pirlo irányításával csak vergődött a Juve, előbbivel még összejött a bajnoki cím, utóbbival az utolsó pillanatig kérdéses volt a BL-szereplés kiharcolása is, és hiába lőtt a két évad alatt összesen 60 gólt (!) Ronaldo, a csapat hanyatlása nemcsak a rosszul megválasztott edzők miatt volt igen látványos.

Közben pedig beütött a pandémia is, így veszélybe kerültek a Ronaldo szerződtetésével tutinak vett gazdasági előnyök is. A bevételek durva visszaesése rendkívül nehéz helyzetbe sodorta a Juventust, amely nem tudta úgy megerősíteni a csapatát, hogy kiaknázza a Ronaldóban még mindig élő lehetőségeket. Jobbára fiatalokat vásároltak, és azokat sem mindig jó szemmel, így a szép lassan identitását és arculatát is elveszítő csapat tulajdonképpen egyszemélyes Ronaldo-showműsorrá változott.

Mind emberileg, mind szakmailag

Az elmúlt két évben egy kézen meg lehet számolni, hányszor játszott igazán jól a Juve. Ennek legfontosabb oka a csapat középpályája volt, de a kiismerhető, egysíkú és fantáziátlan játékért ugyanúgy felelős volt a támadósor, és főleg Cristiano Ronaldo is.

A portugál klasszis előjogai nemcsak a mindennapokban, vagy az öltözőben jelentek meg, hanem a pályán is. A Juve összes támadójának belekerült a munkaügyi leírásába, hogy Ronaldót figyelje, az ő helyezkedéséhez igazítsa a sajátját, és minden helyzetben először a portugált keresse a labdával.

Mario Mandzukic, aki hajlandó volt a mezőnyben is dolgozni Ronaldo helyett, nem kellett Sarrinak, és a horvát csatár távozása végleg felborította a Juventus egyensúlyát.A többi csatár formahanyatlása szembeötlő volt, Ronaldo pedig hiába szórta a gólokat, a csapat nem látta sok hasznát.

Az is kiderült ugyanis, hogy ha a portugál végsebessége nem is kopott meg vészesen, az indulósebessége durván visszaesett, ami miatt az utolsó két torinói évében szinte egyszer sem tudott egy az egyben levenni egy védőt.

Rengetegszer szerelték le, és már inkább szánalmasnak, mint látványosnak tűntek a biciklicselek, amiket a Serie A egyetlen védője sem kajált be.

Itt kell megemlítenünk, hogy Ronaldo nemcsak a büntetőkhöz, de a szabadrúgásokhoz sem engedett oda senkit, pedig látszott, hogy kellene: a portugál 74 szabadrúgást végzett el a Juventusban, ezekből egy (azaz 1) gól született.

Mivel a sebessége eltűnt és a távoli lövései sem igazán jöttek be, viszont a rugói mellett a gólérzékenysége is a régi maradt, több szempontból is logikus lépésnek tűnt, hogy bevonuljon a tizenhatoson belülre klasszikus centert játszani.

Erre azonban nem volt hajlandó,

amivel az egész csapatot rendkívül nehéz helyzetbe hozta. Sarri alatt nem volt kimondott középcsatára a Juvénak, hogy megmaradjon az együttes egyensúlya, így azonban gyakran volt üres az ellenfél tizenhatosa, ami könnyen levédekezhetővé tette a csapat támadásait. Pirlo alatt aztán jött Morata, akivel gólból nem lett több, miközben az egyébként is gyenge középpályának már nem egy, hanem két támadó helyett kellett (volna) védekeznie. Mindenhogy rossz volt, és ez előbb a csapat játékán, majd Pirlo alatt már az eredményeken is nyomot hagyott.

Ronaldo góljainak számából arra következtethetnénk, hogy még így is megérte a csapatban tartani, csakhogy a gólok eloszlásával komoly problémák akadtak. A legutóbbi szezonban a dobogón végző csapatok (Inter, Milan, Atalanta) elleni hat meccsen egyetlen gólt szerzett (az Inter ellen a kihagyott büntetője utáni kipattanót lőtte be), ami kontextusba helyezi a Cagliarinak, a Speziának és az Udinesének lőtt duplákat is. A legérzékletesebb pillanat márciusban jött el: miután a Porto elleni BL-párharcban gól nélkül maradt, és a Juve kiesett, Cagliariban lőtt egy mesterhármast, és a kezét a füléhez tartva ünnepelte a kiesőjelölt elleni parádét.

Gúzsba kötött óriásklub

A pandémia által átrajzolt futballgazdasági közegben már egyébként sem érte meg fizetni Ronaldo 60 milliós bruttó bérét, a csapat játékára pedig az első évét követően egyértelműen negatív hatása volt, ám a Juventus mégsem tudott megszabadulni tőle. A tőkeveszteség leírása ebben a helyzetben lehetetlen opció, és gyakorlatilag alig maradt csapat, amelyik ki tudta volna menteni a klubot a szorult helyzetéből, ráadásul csak a vak nem látta a fent taglalt, igen látványos változásokat a portugál játékában.

A Juventusnak egyébként is erősen az arcába robbant a Beppe Marotta sportigazgató által meghonosított transzferstratégia, amelynek értelmében sok játékos ingyen, de irtózatos fizetésért érkezett a klubhoz. A bevételek drasztikus visszaesése Ronaldo fényűző fizetése nélkül is súlyos gondokat okozott volna, az évi bruttó 60 milliós tehertétel pedig konkrétan gúzsba kötötte a klubot.

Ez látszott a nyári átigazolási szezonon is, a Juve három hónapon át, vért izzadva üldözte Manuel Locatellit, hogy mindenféle kölcsön + bónuszok + kivásárlási záradék árán le tudja igazolni a középpályást. Ronaldo értékesítése –  ez túlzás nélkül kijelenthető – létkérdés volt a Juventus számára.

Cristiano Ronaldo torinói pályafutásának lezárultával leszögezhető, hogy a portugál nem szegte meg a szerződését.

Teljesítette, amit várni lehetett tőle, aki pedig mást várt, az magában keresse a hibát.

A futballtörténelem egyik legjobb játékosa az elvárt számokat minden szinten hozta – az egyetlen kivétel a BL egyenes kieséses szakasza; ott az első szezonját leszámítva nem sokat tett a közösbe –, így abban, hogy nem zárult zajos sikerekkel a házasság, a Juventus és a pandémia is osztozik a felelősségben.

A történet a Manchester Unitednél folytatódik.