Darvasi László: Heló, fiúk, evribadi!

Nem az számított, mikor érkezik. Mert kiülhetett a kút melletti betontömbre jó másfél órával korábban, de érkezhetett tíz perccel a kezdés előtt, nem ez döntött, játszik-e. A többieken múlt. Megvannak elegen? Páros számú jelentkező, páratlan? Meg hogy általában senkinek sem kellett, amiben volt igazság, mert ő volt a legrosszabb. Nem is az, hogy rossz volt, hanem hogy káros.

Hát nem jogos, hogy az ilyen elemre egyik fél sem tart igényt? Használhatatlan.

Amit lehet, elront, inkább azokkal van, akik ellen játszik. Ez így volt, ő is belátta, miért ne fogta volna föl, miatta, az ő hibái miatt kapnak ki, a bődületesen kínos luft, a tétovaság, az ajándék passz, a saját társ elgáncsolása miatt. Nekifut a kapusának, fölborítja, becsorog. A kurva anyád, nincs szemed, Zsizsike?! Öljük meg! Jó, de legyen kínzás is! Vágjuk le a lábát, azt a két rossz, semmire se való lábát! Hogy elmenjen a kedve. Nem akarsz inkább marokkózni, Zsizsike?

Aztán perce nem bántották, mert a tasli vagy a seggbe rúgás nem bántás. Másnap újra kérdezte. Ma játszhatok? Te vagy a vésztartalék, Zsizsike, érted? És ő engedelmesen ült a betontömbön, néha vizet nyomott a kútból, vizezte a haját, félre simította, mint Dadogós, aki egyszer mutatott neki olyan szőröset. Általában nem tudta, ki vezet. Mennyi az eredmény. Mindig a két legerősebb választott, Zsoké és a Dadogós, ők nem lehettek együtt. Ha együtt vannak, nincs értelme. Az kábé tíznull, értelmetlen. Voltak a Szemeri ikrek, ők se nagyon lehettek együtt, de azért néha úgy alakult, akkor viszont biztosítva volt, hogy borul a pálya, és az a csapat, amelyik nem kapott a Szemeri ikrekből egyet, csak védekezni fog. Egy-két kontra belefér talán. Mindig választottak, s furcsa mód mindig igyekeztek igazságosak lenni, és ebbe a kialkudott, megalapozott és a körülményekhez képest erősen tisztelt igazságba, az életnek az efféle természetű értékelésébe az is beletartozott, hogy ő általában nem játszhatott. Akivel van, azzal ki van baszva, nem? Ó, igen, nagyon. Ezt ő is belátta, régen. Hiába dekázott már egyszer ötig. Amikor némi heccelődés, beszólongatás után igazán komolyra vették, még percekre sem játszhatott, de ha valamiért csak hülyéskedtek, ha vidámkodni akartak, mint a nagyok a pénteki edzésen, beállították. Apukám, játszhatok! Zsizsike, itt állsz, futnod se kell, te vagy a fa. Milyen fa? A jelzőfa, akasztófa, mindegy, érted? Értem, meg se mozduljak? Semmiképpen.

Aztán egyszer ő választhatott a Dadogós helyett, ő lett a csapatkapitány. Beszarás.

A taknyos zsebkendőjéből kötött magának karszalagot, cséká vagyok. Te ideállsz, te oda, én fogom a Zsokét, Szemeri, te figyeld a testvéredet. Mindig balra cselez. Röhögtek, a Szemeri, meg a csel. Zsoké is úgy röhögött a játék közben, hogy kétszer is elvette tőle a labdát. Rúgattak vele egy gólt, alig sikerült, inkább öngól volt az, akkor megünnepelték, mintha ő lenne a karácsony. Adtak neki két slukkot, nem is köhögött nagyon. Este nem találta a zsebkendőt, a cséká-szalagot, hajnalban titokban kiment a kúthoz, meglett.

Azon a napon is a kődpakán ült, és nem játszhatott. Dadogósékkal volt, és Dadogós, akinek voltak már csajai, azt mondta, megígérte, hogy játszani fog, becsszó. Ide a bökőt, Zsizsi! Kicsit szégyellte, mire gondolt ilyenkor. Például arra, hogy valakit ne engedjen el az apja, jöjjön érte az anyja, hozd haza apádat, megint a Rigóban eszi a fene. Rigófütty, mama. Gyere haza kisfiam, meghalt a nagymama! Pont most? Gyere haza te kurva, mert szétbaszlak, neked semmi se szent?! Le is sérülhet valamelyik. Ne törjön, elég a ficam. Elköltözhetnének, nem? Történni kellene valami olyannak, amitől ő belefér a világrend működésébe. És amikor az egyik Szemeri, a hülyébb, szétrúgta a Dadogóst, aki odabicegett a kőpadkához, nem is azt kérdezte tőle, súlyos-e, fáj-e, hanem hogy játszhat-e. Dadogós lemondóan intett. Beszaladt játszani, csatár vagyok, mondta, a Dadogós centernek küldött. Két perc múlva szóltak, legyen szíves takarodjon le. Téglával verik szét a fejét, ha nem veszi sietősre. Jó, jó, oké, pihenek egy kicsit. Jó, jó, mindjárt jövök, kifújom magam.

Dadogós addigra levette a dorkót, cipónyira dagadt a bokája, lilult.

Szaladt a kúthoz, a cséká-szalaggal hűtögette, aztán háromszor is számolt.

Te Dadogós, nebassz, csak négy van?

Annyi.

Miért?

Ennyi nőtt.

És nem zavar?

Szerinted zavar?

Egész este ezen gondolkodott, a négy lábujjon. Egyszer a Szemerit fejbe lőtte, az meg két és fél percre elájult, mérték. Aztán hajnalban kiosont a fészerbe, és megkereste a baltát. Az anyja őrjöngött, hogy lehetsz ilyen hülye?!

Két hónapig nem ment a gyepre.

Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy nem vették észre, hiányzik.

Jó kis labda, pfú, apukám, dekázott hatot. Szia, Dadogós, szia, Zsoké. Heló, fiúk, evribadi! Ma játszok én is, oké?

Néztek rá, mi lett ezzel, bekattant?, na, jó, gyere, Zsizsike.

Három gólt rúgott, egyet cselezés után. Volt négy szerelése is. Amikor vége lett, odahívta a kúthoz Dadogóst, lehúzta a zoknit, a dorkót, és megmutatta neki.

Látod, Dadogós, engem se zavar már.