Sandro Tonali 19 évesen, még másodosztályú játékosként lett olasz válogatott. Akkoriban több újságíró is azon élcelődött, a meghívót egyelőre leginkább annak köszönheti, hogy kinézetét tekintve valami döbbenetes módon hasonlít Andrea Pirlóra. De az arcélen kívül más hasonlóság is akadt a két futballista között.
Mindkét játékos a Bresciából szerződött Milánóba, és mindkettőnek komoly csalódást hozott az első szezonja. Pirlo az Interben, Tonali a Milanban nem találta a helyét, ám míg a registák új generációjának legragyogóbb tagja gyorsan továbbállt a város másik felébe, addig Tonalinak adott még egy esélyt a klubja. Mondhatnánk, a többi már történelem, hiszen mindkét belső középpályás formája meredek emelkedésnek indult, bő másfél évtizednyi különbséggel nagyon sokat tettek csapatuk felemelkedéséért, hogy aztán
Pirlo tíz éven át szolgálta a Milant, amikor Max Allegri már öregnek, kifutottnak gondolta, és nem tartóztatta, amikor kijelentette, távozik. Tonalinak csak három év jutott, ám nem akadt Milan-szurkoló, aki ne Pirlóhoz hasonló milánói pályafutást jósolt volna a középpályásnak. A klub azonban – egykori kollégájához hasonlóan szenvtelen módon – nem tartotta meg Tonalit sem.
Inzaghi lesre fut
„Azt hittem, belőle a következő tíz évben a Milan ikonja lesz, de már nem vagyok benne biztos, hogy még léteznek ikonok. Annak idején én mindig az emberek szeretetét választottam a pénz helyett” – dohogott Pippo Inzaghi Tonali eladása után, ám az egykori kiváló csatár ezzel a kijelentésével is lesre futott.
Tonalinak ugyanis esze ágában sem volt távozni Milánóból, sőt, a hírek szerint zokogva könyörgött a klubvezetőknek, hogy ne adják el. Ez lehetne akár pletyka is, előfordulhatna, hogy a középpályás rettentő boldogan egy arannyal teli medencébe ugrál fejeseket, mint Dagobert bácsi, de aki látta a Milanban játszani, annak ez meg sem fordul a fejében. Tonali – sok olasz futballistával szemben – soha nem játszott a Milanban úgy, mintha az csak a munkahelye lenne. Szívvel, lelkesedéssel, saját szerepének súlyát abszolúte átérezve vált a Serie A egyik legjobb középpályásává. Meg vagyok győződve róla, hogy hiába fogja milánói bére sokszorosát keresni, magától soha nem igazolt volna Newcastle-ba. És nemcsak azért, mert az olasz pompa, divat és luxus fővárosából egy ködös észak-angliai bányászvárosba költözik.
A még mindig csak 23 éves játékos tökéletesen megértette saját szerepét Stefano Pioli magasra feltolt letámadásában, az átmeneti játékban, és a sokoldalúságát is többszörösen bizonyította. Franck Kessié mögött védekező középpályást, Ismael Bennacer mellett registát játszott, de a 10-estől a 6-osig mindenhol feltalálta magát. Játéka kiteljesedett, vezérré vált, és hiába építkezett óvatosan a Milan, a Tonali, Bennacer kettős a Serie A egyik legjobb belső párosa lett.
Felvetődik a kérdés: ha ez így volt, akkor a Milan miért mondott le egy hozzá emocionálisan is kötődő, már most is kiváló, de még mindig fejlődőképes játékosról, aki nemcsak csapatkapitánya, de ikonikus franchise playere is lehetett volna? A válasz nemcsak prózai, de az olasz futball jelenének falaira is van írva.
